Camino Frances. Tizenötödik nap. Carrion de los Condes - Terradillos de Templarios

2010. július 28. szerda.

Pirkad, pirkad. A kényelmes ágyban fekve várom a valahonnan belülről érkező jelzést, hogy „most”. Aztán felkelek, főzök egy teát magamnak, a többiek még alszanak, csend van… egészen világos van már, amikor megérzem az indulás finom szellő-érzetét.

 

Magány-aura vesz körül. Körülöttem számosan vándorolnak, mégse sikerül senkivel se a köszönésen túl szót váltanom. Mögöttem felharsan az Ultreia dal, több szólamban, hát persze hogy az olaszok. Carrion de los Condestől Calzadilla de la Cuezáig épp olyan hosszú az út, mint e települések neve. 17 kilométernyi nyílegyenes kövesút keresztül a prérin. Ennek már külön neve is van: „calzada de los peregrinos”. Nem mondom, monoton. Az egyetlen érdekesség a bársonyfekete meztelencsigák sokasága, amiket kerülgetni kell – nálunk még sose láttam ilyen fekete jószágokat.

 Itt a táj nem változik. Tehát neked kell.

 

Utolér a lengyel pár, akiknek megettem a reggelijét. A hapsi két nordic walking bottal gyalogol, most nekem szegezi őket, mint a bika a szarvait, én meg a málnaszín indiai kendőmet lengetem felé, miközben a „fel, torreádor” dalt énekelem, természetesen a trágárabbik szövegváltozattal. Az asszony meg mindezt videóra veszi.

Hát, ilyesmivel színesítjük a végtelen gyaloglást. Milyen szerencse, hogy nem az izzó délutánban kell Traianus légióinak nyomában gyalogolnom!

 

Rajtakapom magam, hogy erőltetem a tempót, mert idegesít, hogy mindenki utolér meg lehagy. Mintha ez valami verseny lenne, belül hipnotikusan szól a „siess, siess”. Örülök, hogy felismertem ezt, mert a saját tempó nagyon fontos, leválni a többiekről – ebben is…

 

Találkozások és elválások.

 

A táj semmi extrát nem ad. Végtelen napraforgóföldek, az ösvényt az autóúttal elválasztó szegélyen pedig mézillatú sárga virágokkal ékes, furcsán tüskés bokrok. Később megtudom, hogy ez a tüskés sülzanót, aminek virága a Bach-virágterápiában a „tüskés depresszió” ellenszere.

Ledigosban már reszket a levegő a hőségtől, megrövidültek az árnyékok. Leülök egy kis parkban – kút is van, finom friss vízzel – ejtőzöm egy kicsit. Aztán ahogy kifelé haladok a falucskából, tűző nap, frissen nyírt gyepdarab, játszótéri hinta, automata locsoló, na meg a bikaviadalos lengyel pár. Már önként nyújtogatják felém a szendvicseiket. Irtó kínosan érzem magam, mert nem tudom megkínálni őket semmivel, meg is fogadom, hogy legközelebb szerzek valami alkalmatos ennivalót. Ledobom a túraszandált, és amúgy mezítláb szaladgálok egyet a vizes fűben, keresztül a locsoló vízsugarán, szivárványszín cseppek záporoznak körülöttem, mesés.

 

Az utolsó három kilométer Terradillos de los Templariosig eléggé cudar. Nagyon meleg van, a hőség igazán fejbevágós, megint vízbe mártott kalappal a fejemen gyalogolok, de percek alatt megszárad ez is. Sehol semmi mozgás.

A falunak történelmileg köze kell legyen a templomos lovagokhoz, de nem derül ki, hogy mi. Igazi porfészek a szokásos fajtából, bolt nélkül… a határában van egy frissen épített albergue, még úszómedencéje is van, de az összhatás kopár, nincs kedvem itt megszállni. Kicsit beljebb vetek horgonyt, és igazi oázisra lelek. A belső udvaron bódító illatú, ismeretlen virágokkal borított bokor terpeszkedik, a fák alatt zsenge fű, árnyék, és persze a régi-új ismerősök. DV is befut, persze.

Gondban lennék, hogy hogyan nyomtatom ki a Ryanair repülőjegy visszaigazolást, mert most már nyomtatva is kell lobogtatni, de DV a recepción elintézi valahogy. Kicsit „vonalkódos” ugyan a print, de olvasható, elsüllyesztem a cipzáros, vízhatlan kofazsebbe a pénz és az útlevél mellé. Pillanatra megcsap a „fenébe, máris a hazautat kell szervezni” nyomasztó érzése.

 

Az egyik emeleti szobába irányítanak – de jó, most is „normális ágyat” kapok – egyenlőre én vagyok az egyetlen lakó, gyorsan ki is használom a lehetőséget arra, hogy zavartalanul elbánjak a vízhólyagokkal. Egészen belejöttem a műtősnéni szerepbe.

Aztán megérkeznek a szobatársak is: néhány biciklis pasas, színpompás, testre simuló ruhákban, a „kifejezetten jó pasi” fajtából. Feromon-felhő.

 

Megismerkedek Marie Antoinette-el. Nem gondoltam volna, hogy van, akit tényleg így hívnak. Külseje, de még a viselkedése is hasonlatos elődjééhez: egyszerűen mindennel baja van, a hátizsákja nehéz (tényleg), a matracokat meg felforgatja, hogy nem poloskásak-e esetleg. Kifejezetten idegesítő ez a „bogarasság”, vakarózhatnékom támad tőle, pedig rajtam aztán egyetlen csípés sincs. Tényleg elég nyomasztó belegondolni, hogy amikor alszom, a sötétben elindulnak felém a kis vérszívók… hát igyekszem inkább nem belegondolni.

Összehasonlítjuk a hátizsákunk tartalmát, mert Marie Antoinette nem hiszi el, hogy minden belefér egy öt kilónyi válogatásba, az ő cucca több, mint tizenöt kiló. Hanyatt vetem magam az ágyon a nevetéstől, amikor a hölgy egy igazi hajszárítót szed elő. Hát ez meg minek? Amikor egy hatalmas hajszárító úszik az égen, amit úgy hívnak, hogy napocska? Az én sok-sok hajam már azalatt meg szokott száradni, amíg kiérek a zuhanyozóból… Minek a törülköző, amikor pólóval is lehet törülközni? Minek a pizsama? A merülőforralóm egyenesen elbűvöli a francia hölgyet. Még sose látott ilyet, az NDK vegyesiparcikk-gyártásának eme gyöngyszeme alkalmat ad arra, hogy összehasonlítsuk a retrószocializmus és a modern kapitalizmus iparát. Politikától függetlenül, azt hiszem, könnyű kitalálni, melyik állított elő gyakorlatiasabb és strapabíróbb termékeket…

Felmegyek a teraszra vacsorázni, most megtakarítom a zarándokmenü árát. Végtére is, halkonzervem van. Az mindig van. Viszont meg kell állapítsam, hogy a kenyerem gyakorlatilag megkövült. Ha ez így megy tovább, holnap valószínűleg banános szalámit fogok enni.

A teraszról azt is látom, hogy van, aki ilyenkor is gyalogol… az illető körvonalai szinte feloldódnak a vibráló napfényben, a ragyogó semmiben. Gyilkos dolog.

De ez legalább megmagyarázza a híres caminós látomásokat.

Azt is látom magaslati megfigyelőhelyemről, hogy megjöttek a lengyelek. Mivel bolt nincs – egy gyümölcsárus teherautó volt mindössze, innen a banán, dos bananas por favor, oké, nem is így mondják spanyolul, tudom, de mindenki értette! Na. Szóval megpróbálkozom az automatával, ami a belső udvaron áll, lehet kapni belőle ásványvizet, üdítőt, müzliszeletet, ragtapaszt, talpkenőcsöt, csipszet, csokit, mogyorót. Valamint áramütést is. Én csak ezt kaptam a géptől egy euróért, de nem adom fel: betekerem az ujjam papírzsepivel (szigetelés), és addig piszkálom a gépet, amíg legalább a pénzemet visszaadja. A többieknek mind működött. Nem akar összejönni ez a kajaviszonzás! Ráadásul a lengyel párral se találkozom soha többé…

A zuhanyozóban belenézek a tükörbe: irtó fura szempár néz vissza. Még sose láttam a saját szemeimen a harmadfokú stressz jeleit. Üvegesen meredek önmagamra, hú ez a nézés, ezt le kell fényképezni, mert nincs túl gyakran. Szerencsére. Ez a nézésmód nem jelent jót, jobban ki lehetek merülve, mint gondoltam.

Estére egészen elmúlt a magány-érzésem, jókat beszélgetek a kis belső udvaron üldögélő-heverésző társasággal. Van itt egy brazil lány – szépséges, mint egy modell, fodrásznő egyébként – bronzszínű, sima lábain horror vízhólyagokkal. Azt mondja, a barátja beszélte rá, hogy ha már nem teszi meg az egész Caminót időhiány miatt, akkor ezt a részt válassza, mert a Mezetán „nincs szintkülönbség”. A lány azt mondja, ezért még lesz leszámolás otthon.

 

Ülök egy műanyagszékben, a fejemet egy fa törzsének támasztom, és nagyon jól érzem magam… Milyen békés! Milyen tökéletes! Milyen egyszerű!