Camino Frances. Harmincnegyedik nap. Fisterra - Santiago - Budapest

2010. augusztus 16. hétfő.

Még mindig füstszag van. Vörösesek a hajnali fények. Csendben pakolunk, megyünk a buszmegállóhoz – szerencsére a hamburgeres bár már nyitva van, iszom egy tejeskávét. A kikötő sirályai vijjogva keringenek a házak felett.

Megjön a busz – egész szépen összegyűlt a zarándok-népség, hátizsákos-botos populáció, ezzel a buszjárattal más nem is utazik. A spanyolok nem szeretnek korán kelni… Elöl ülünk, DV nagyon szenved a nagy busz imbolygásától. Kanyargós utakon megyünk, nem is kis sebességgel, tényleg gyomorfelfordító. Én filozofikusan meredek ki az ablakon, és a tájra igyekszem koncentrálni, néhol ismerős képek villannak el, partok, városkák, hangulatok. Szép vidék ez. Egy helyen megállunk tíz percre, kihasználom az alkalmat és elvágtatok pisilni – huhh, ez jókor jött. Ezután folytatódik a végtelen kanyarok sorozata, titkos tibeti szimbólumokkal igyekszem elejét venni DV hányingerének, ez, azt hiszem, közös érdekünk.

A santiagói buszpályaudvar nincs messze az óvárostól. Így is majdnem rossz irányba fordulok egy parknál. Hosszú, hangulatos sétányok, aztán a már ismerős környezet, a régi házak, a sikátorok, az utcazenészek világa… a repülő indulásáig van két óránk, igyekszünk kihasználni. Egy kis boltban veszek színes gumicukrot – tudom, hogy vicces, de napok óta sóvárgósan kívántam a gumicukrot. Pedig abban aztán semmi sincs, ami egészséges – talán éppen ezért. Ezúttal sikerül bejutnunk a katedrálisba a hátsó ajtón – határeset, én még templomban ennyi embert nem láttam. A hátizsákot nem szabad bevinni, így felváltva merülünk el a híres kegyhely embertömegében. Épp a déli zarándokmise zajlik – meghatódom, kell ez az élmény a tegnapi után, mégiscsak van a szeretetnek fényköre. Felolvassák mindazok nevét, akik előző napon Compostelát kaptak, nyilván bennünket is felolvastak néhány nappal ezelőtt, csak már akkor javában úton voltunk Fisterra felé. Milyen szép, milyen megható… könnybe lábad a szemem. Mégiscsak sikerült! Most kezdem megérteni, hogy igen, megcsináltam, megcsináltuk… és mélységes hálát érzek minden segítő erő iránt.

Az utcazenész most is a Remember-t játssza. Emlékezz, emlékezz… igen, erre a pillanatra mindig emlékezni fogok.

 

Bemegyünk egy szuvenírboltba, de kár, hogy nincs idő a CD-k között válogatni! Pár apróságot veszünk – hűtőmágnest, kis kagylós tűzzománc medált, képeslapot – most már lehet kacatot venni.

 

Mélységes biztonsággal érzem, hogy nem utoljára járok Santiago de Compostelában.

 Vissza, vissza a buszpályaudvarra – ez simán megy. Húsz percenként jár a három eurós reptéri busz, fél óra alatt már ott is vagyunk a Feriheggyel vetekedő méretű nemzetközi repülőtéren. Ezután hosszú várakozás kezdődik, mert a járatunk késik – mint kiderül, két órát. Elképesztő türelem és belső béke van bennem, kicsit se zavar a várakozás – ellentétben a többi utassal, akik némileg idegesen állnak sorba. Úgy érzem, Isten kezében vagyok, és az jó hely. Nem fogjuk lekésni a csatlakozást.

 

Végre itt a fapados, Ryanair-rel még sose utaztam. Lehet venni pizzaszeletet, veszek is, aztán légörvénybe kerül a gép és melléharapok a pizzának. Szabadesésben bizony nem könnyű enni. DV ökle fehéren világít, úgy szorít valami üléstámlát, kiveri a víz a félelemtől. A gép nyilván nem kapott leszállási engedélyt Madridban, mert hosszasan körözünk a semmiben, közben a csatlakozásunkra gondolok.

 

Szédületes sebességgel jelentkezünk ki a terminálról, majd csekkolunk be a másik végén a reptérnek, DV megtáltosodik tájékozódásból, bizony most aztán sietni kell. De teljesen időben érünk a tranzitba, sőt kicsit még itt is várni kell. Ülünk a padlón összes hátizsákunkkal meg kagylóhéjunkkal, DV még valamit jegyzetel, mögöttünk valakik rólunk beszélnek, mert értem a peregrina szót.

 

Elalszom a gépen, elringat a sötétség. Anyu vár Ferihegyen, ahogy megbeszéltük telefonon meg ímélben is, kicsit könnyes a szeme – főleg, amikor azt látja, milyen soványak és szakadtak vagyunk. Megcsap a nagyvárosi neurózis szele, a vibráló idegesség erőtere – na EZT nem, ebben többé nem leszek partner… aki benne él, nem is veszi észre. Ehhez ki kell lépni, és nem is csak pár napra, zsúfolt autóutakon menetelve az Adria felé, hogy aztán fordulhassunk is vissza, mielőtt még a lelkünk egyáltalán odaérne…

 

Félek, hogy elveszítem a caminós nyitottságot, bár ezt talán nem lehet elveszíteni, mert elkísér amíg élek…

A „no pain, no glory” pedig hülyeség.

Jövőre, veletek, ugyanitt.

 

Bon Camino:

 

Alexandra

Camino Frances. Harmincharmadik nap. Fisterra

2010. augusztus 14. szombat.

Fél nyolckor már ott állok a La Paz bejáratánál, mert jóféle önkormányzati albergue-szokás szerint csak egy éjszakát tölthetek el ott, és legkésőbb nyolckor katonásan kiszórják a népet. Az átköltözést mégis csak úgy fél tíz tájra tudom elintézni, tetejébe’ összetévesztenek valakivel.

A szobában két emeletes ágy, vannak szobatársak, két srác – az egyik ágyon egy könyv az önhipnózisról, a másik ágyon a pozitív gondolkodásról, németül.

Nagyon furcsa, hogy nem kell gyalogolni! A napot a tengerparton töltöm. Még mindig valami mélységes gyászt érzek, ülök a dűne tetején, rekedten suttog a homokon nőtt nád, fodrozódva száll a fehér homok. Senki se vesz észre, pedig csatárláncban keresnek, és egy dűne tetején ülök, tök középen.

Az óceánban nem lehet fürdeni. Hideg, hatalmas hullámai vannak, és erősen szív befelé az áramlat. Térdig megyek bele, és érzem, hogy mélyebben nem szabad. Nem is fürdik senki a meleg ellenére. Kagylókat szedek apály idején, örömet fog szerezni az otthoniaknak. Vakítóan ragyog a nap. Néhány most érkező hátizsákos fiatal ballag végig a parton.

Csak otthon látom a térképet alaposabban megnézve, hogy ezt a meseszép strandot úgy hívják: Costa da Morte, vagyis Halál-part. A szabadságért jöttem, és a Camino a korlátaimat mutatta meg. Most nagyon is tudatában vagyok ezeknek. A zarándoklat, végül is, Krisztus követése. A keresztút is benne van.

Visszamegyek a La Pazba – nagyon barátságos, hippi-hangulatú hely, a hirdetőtáblán egy kecskeméti képeslappal, minden szoba más színre van festve – itt találkozom DV-al, elmegyünk enni valamit. A hamburgeres nyitva van a sziesztaidő ellenére, és fergeteges szendvicset csinál. Minden hamburgernek ilyennek kéne lennie: középen hatalmas rántott szelet, temérdek zöldség és sajt, még párolt spárga is akad benne. Erős füstszag száll, errefelé a szél miatt gyakran lehet tűzvész, különösen, hogy régi hagyomány a zarándoklaton elnyűtt ruházat elégetése az óceánparton. Én a sajátomat egyszerűen kidobom egy kukába. Máris van hely a hátizsákban a kagylóknak, amit ajándékba viszek az otthoniaknak.

Az ég vörösessé válik, füstfelhők teszik különös hangulatúvá a naplementét – igazi világvége-fíling van. A búcsúvacsorán a létező legbizarrabb ételt esszük: chipirones en sú tinta, bébi-tintahal saját tintájában. Förmedvényesen néz ki, de finom, DV bizonyos arisztokratikus távolságtartással piszkálgatja. Ezután házi flan-t eszünk, úgy néz ki, mint egy nagy darab tokaszalonna, lehet úgy egymillió kalória benne.

 

A városkában ott mászkál az összes ismerős: Oliver, Éva, a koreai lány, a gitáros fiú…

 

Szobatársaink, a pozitívgondolkodó és az önhipnotizőr ki tudja, merre járnak, nem is ébredek fel rájuk.

Camino Frances. Harminckettedik nap. Olveiroa - Fisterra

2010. augusztus 14. szombat.

Az utolsó korán kelés… Mélyfekete a világ odakint, szúrós fénypontok a csillagok, erősen zúgnak a szélkerekek – érdekes, nappal nem is tűnt fel, mennyire hangosak. Ma is egy kövér harmincas vár ránk. A szinte lakatlan kőfalu bizarrul ki van világítva, a górék például alulról, spotlámpákkal, egészen misztikusan festenek.

 

Jó sokáig gyalogolunk a sötétben, Edvin utolér bennünket. De sok rajzversenyen vettünk részt mindketten, DV és én! Meg is nyertük, csak más évben… Edvin pedig tanár Amerikában, egy filippínó közösségben. Évek óta gyűjtött erre az európai körútra.

Egy szakaszon, ráadásul uniós támogatással, kőzúzalékkal szórták meg a Caminót. Bár ne tették volna, a túlméretes szikladarabok közt botladozva bokaficam fenyeget, oldalt menni meg lehetetlen. Szívből kívánom, hogy akinek az ötlete volt, egyszer próbálja is ki.

Kopár vidéken járunk, szélseperte fennsíkokon, a távolban ott kéklik a tenger. Valóban világvégi hangulata van a tájnak, a fákat évekkel ezelőtt egy tűzvész pusztította el, fekete csonkok merednek ki a sárga, hosszú, hajladozó fűből, a Nap laposan süt. Erős szél lökdös bennünket is. Aztán hirtelen lejteni kezd az ösvény, és alattunk felbukkan Corcubión, egy gusztusos kis kikötővároska. Megszépült a vidék! A tengert fehér hajók pöttyözik, amott távol kisüzem kéménye füstöl, a girbegurba fenyők szinte feketék. Egész sereg sirály vijjog a házak között, egy rövid időre az utat is elveszítjük, de a helyiek ismét segítenek. Itt lent már nincs szél, viszont egészen meleg lett.

Innentől a települések szinte összeépültek, a Camino mintha szándékosan a leghosszabb lehetséges útvonalat követné, kanyarog és kacskaringózik, újra és újra keresztezi az autóutat. Cee-ben megállunk egy kis büfénél kávézni-sütizni, persze sello is van, Edvin örömére.

 

Szeretem a déli fenyőillatot, a forróságban érezhető gyantás, mediterrán, igéző nyarakat és szabadságot felidéző illatokat… és most igazi fenyőerdőben járunk, lábunk alatt puhán süppednek a hosszú, barna fenyőtűk. A távot jelző oszlop szerint alig hat kilométer van hátra a Világ Végéig. Ez a hat kilométer viszont nagyon hosszú. Gyönyörű strandok, véget nem érő tengerparti út, sziklaszirtek, egészen pazar látvány, mindenem telemegy homokkal.

A Világ Végén egy strand van. Azért ez nem rossz.

 

Végre Fisterrába érünk, ahol még jócskán kell várni az albergue nyitására. DV és Paolo tovább is megy a La Paz nevezetűbe, én horgonyt vetek a konténer-jellegű önkormányzati szálláshelyen a kikötőben. Mélabúsan szólnak a hajókürtök, egymásnak koccannak a kikötött halászbárkák, vaskos halszag, sirályok, szél. Kapok egy új Compostelát a Camino Paganóról, mintha ez a „kis” kilencven kilométeres út elirigyelte volna a nagy testvért, a Camino Francest. Az összes oklevelet elsüllyesztem a hátizsákom hátlemezénél, DV-ét is, az ő hátizsákja keskenyebb. Majd visszakapja őket Pesten.

Érdekes a zuhanyozó, olyan konténer, mint nálunk a toi-toi vécé.

 

Bóklászom a városkában, találok egy boltot, ami a szieszta ellenére nyitva van, bevásárlok. Aztán a kikötő egy félreeső részén próbálok ebédelni, ami nem egyszerű, mert jönnek a sirályok. Nem könnyű úgy enni, hogy méteres távolságra tőlem bazi nagy madarak ülnek, és mind engem néz azzal a kis szúrós gombszemivel. Végül a fél bagettemet nekik adom, veszekednek rajta.

 

Délutánba hajlik a nap, amikor találkozom DV-al és Paolóval – busszal jött utánunk, végül is saját lábán jutott el Santiagóba. A Faro, a világítótorony Fisterrától még két kilométerre van, elmegyünk egy régesrégi kolostor mellett – a középkorban volt egy magyar keresztes lovag, aki idáig jött és már nem is ment haza, remeteként élt errefelé. Hihetetlen meredeken szakadnak le a szirtek a tengerbe.

Nagyon furcsa érzés itt lenni a Világ Végén. Az a tudat, hogy innen nincs tovább… csak visszafelé van út. Vagy, a túloldalon, Amerika felé… A leszakadó szirtek után a végtelen óceán, még egy sziklaorom kiáll belőle, mint mondat végén a pont, Európa vége. Elmondhatatlan az az egzisztenciális szakadék, ami megnyílik itt bennem, ki tudja miért, ahogy a Nap megy lefelé és bíborszínűre lobbantja a tengert, mintha bennem is meghalna valami, még az is megkérdőjeleződik, létezem-e egyáltalán.

Mintha kiszorultam volna a szeretet fényköréből.

Hová, kikhez tartozom?

A naptól meleg sziklán ülve nézem a naplementét, és a lelkemben a romantika ellentéte van.

Hátat fordítok, és elindulok visszafelé, visszafelé… a naplementét megtapsolják. Egyre száll le a sötétség…

Camino Frances. Harmincegyedik nap. Negreira - Olveiroa

2010. augusztus 13. péntek.

A tervezett négy helyett ötkor indulunk, mert DV elfelejtette „felhúzni a vekkert”, pontosabban a mobilját. Sötét ösvényeken navigálunk, érzésem szerint összevissza kanyarog az út. Az erdőben szinte tapintható az „orbit-illat” – rágószagú eukaliptusz-ligeteben gyalogolunk, néhol mélyutakon, máshol köves ösvényeken. Jó, hogy immár mindkettőnknek van elemlámpája. Részeg fénykörök táncolnak előttünk, árnyékunk megsokszorozódva táncol benne. DV kitalálja, hogy tömjünk eukaliptusz-leveleket az orrlyukainkba, mert úgy még intenzívebb az élmény. Készül néhány vicces fotó, vakuval.

Fejünk felett potyognak az augusztusi hullócsillagok.

 

A mai napi táv 35 kilométer. Bizony, sok. Hűvös a reggel, DV felajánlja a széldzsekijét, és jellemző az utóbbi hetek súlyvesztésére, hogy simán beleférek. Gyönyörű a táj, együtt gyalogolunk Edvinnel, széles keleti arcán extatikus mosoly ül, szemében a hit fénye lángol. Kábé az összes templomba bemegy és bekaszálja a pecséteket, aztán újra utolér bennünket. Szinte extázisba esik egy Bon Jesús nevű falu táblája láttán. Igen, Jézus az jó!

Az egyik kis faluban megállunk kávézni, szendvicsezni. A falu után aztán egy elég agresszív kutya kezd utánunk sompolyogni, mutogatja a fogait, mit mondjak: nyárs nagyságú agyarai vannak. Elképesztő trágyaszag leng be mindent, néhol permetezőszer- és cefreszaggal, valamint komposzthalmok kigőzölgéseivel elegyedve.

Látom, hogyan nyírnak meg egy nagy sövényt – az egyik koma markológépet vezet, a másik a markoló kanalában áll egy nagy metszőollóval és dirigál: közelebb… feljebb…

Először pillantjuk meg a tengert, vagy legalábbis valami kék csíkot a távolban, az eukaliptuszok mögött.

 

A bokám elképesztően fáj. Nyers fizikai fájdalom minden egyes lépésnél, mintha rablánc lenne rajta, kilométereken át mantrázom magamban a formulákat. Újra és újra megbocsátom magamnak, hogy hiúságból túlteljesítek és ezzel fájdalmat okozok magamnak… nagyon nyilvánvalóan rálátok erre a mintára, a testi fájdalom szigorú, de kiváló tanító.

Megérkezünk Olveiroába. Kis, kőből rakott falu ez, masszív górékkal. Kőlábak, kőkorongok, azokon kicsi kőházikó. Még sose láttam efféle épületet, de DV, aki gyerekkora nyarait tanyán töltötte, elmagyarázza, mire való. Terménytároló, egérbiztos.

Bolt az nincs, legalábbis nem látjuk sehol. Viszont némi várakozás után nyit a szálláshely – ez is sziklára épült, kőből van, apró ablakokkal, alighanem komoly óceáni szeleket kell kiállnia. Az adminisztráció és a konyha az utca egyik oldalán van, maga az alvóépület a zuhanyozóval a másikon. Szépen összejön a csapat, belakjuk a környéket, egyébként meglehetősen lakatlannak látszik, csak este népesül be az utca: akkor is tehenekkel. Hűvös van, a nap viszont erővel tűz, tehát hol az árnyékban pihenek, hol a napon, az épület hátsó udvarán lévő padokon. Megfőzöm a ginzengteámat, kerek a világ.

Egy későn érkező zarándoknak már csak a góréban jut hely.

 

Beleszippantok a levegőbe – az élénk szél ellenére biztosra veszem, hogy itt valahol cocáknak is lenniük kell. Felderítem a környéket, és tényleg: szállásunk épülete egy disznóólban folytatódik. A sötét ólban megcsillannak a malacszemek, röff, tolongás. Nálunk sincs éppen rózsaillat, egy srác rovarirtóval fúj be mindent, DV szerint „begörényít”.

Már mindent a bokámra kenek. DV megkínál egy Bach-virágterápiás Rescue Remedy krémmel, eredetileg arckrém ráncok ellen, ezért eszembe se jutott kipróbálni. Nos, ez úgy leszedi a fájdalmat, mintha egy felhőt fújnának el.

 

Megyünk vacsorázni, jóféle falusi vacsit eszünk, a már szokássá vált sidrával öblítjük le. Még nincs éjszaka, amikor elalszom – az utolsó, amire emlékszem, tehénbőgés.

Camino Frances. Harmincadik nap. Santiago de Compostela - Negreira

2010. augusztus 12. csütörtök.

Mindenféle expedíciósat álmodtam: teherautón a sivatagban, hőlégballon… eléggé elgyötörten ébredek. Sárgadinnyét és kakaót reggelizünk a sötétben. Menni kell… a tegnap esti látványos lila felhőpárna mára kigöngyölődött és beterítette az eget, kicsit esőre áll az idő, sirályok vijjognak felettünk.

 

Hamar kiérünk Santiagóból. Visszanézek – a katedrális, akár egy világítótorony, messzire látszik, kivilágított homlokzata sárga lángként rajzolódik a hajnali égre. Búcsúpillantást vetek rá, aztán ismét irány előre! Tulajdonképpen itt ér véget a keresztény Camino, ezzel a világítótorony-szerű székesegyházzal – ami innentől jön, az a Camino Pagano, a Pogány Út. Valóban, mintha kelta mítoszok földjén járnánk – kék és illatos eukaliptusz-lombok, sárguló páfrányok, nagy szürke sziklatömbök között járunk, és visszatér az igazi Camino-hangulat. Egy teherautósofőr kiinteget – ilyen is rég volt, a tömegturizmus-szerű részeken ilyet nem tapasztalni…

Kérdés, hogyan lesz innentől a szálláskeresés, hiszen a Pilgrim Guide véget ért Santiagóval („Gratulálok, megcsináltad! Adj hálát Szent Jakabnak és ünnepelj!”), de kagylós jelzés szerencsére van tovább. A másik kérdés, hogy hogy lesz a pecsételés, hiszen a santiagói katedrális pecsétjével lezárták a credencialunkat. Mindegy, majd meglátjuk.

 

Álmodozó idő, mítikus és időn kívüli táj, meg-megeredő csepergés, ami csak arra jó, hogy előkotorjuk az esőkabátunkat, és már el is áll. Szép ez a Galícia!

Izomcsávó, a honvágytól gyötört olaszunk már visszafelé kerekezik, integet nekünk.

 

DV az útszéli szántóföldről „leszüretel” egy karfiolt. Hihetetlen, hogy folyton éhes! Aztán meg panaszkodik a keserű szájízre, ami talán gyomorsav, talán a karfiol volt rossz, mindenesetre sóhajtok egyet és felkínálom a kekszemet, amit már az otthoniaknak vettem szuvenír gyanánt. Nagyon guszta doboza van, rajta van a Camino térképe, hátul egy legenda a Szent Grálról és a templomos lovagokról, belül pedig finom, kagyló alakú vajaskekszek.

 

Busszal is el lehet menni Fisterrába, két és fél óra az út, gyalog három nap. Azt hiszem, megéri gyalogolni, főleg, hogy látom Pontemaceirát. Egy elképesztően gyönyörű, vízesésekkel tarkított folyó zuhog az ősrégi hídlábak között, valóságos mesevilág. Nagyon tetszik. Aztán a csendesedő folyó mentén haladunk, egészen olyan illata van, mint a Dunának, otthon érzem magam. Felbukkannak Oliverék. Kitisztul az ég, megint kezd meleg lenni, bár ez másfajta meleg, mint az a száraz fajta a Mezetán. Mégiscsak enyhít rajta az óceán közelsége.

Huszonegynéhány kilométer után kínálkozik szálláslehetőség, Negreirában. Először egy San José nevű helyre megyünk, de valahogy túlságosan is szállodaszerű, szőnyeges recepció meg minden. Megyünk tovább, egész nagy ez a város, nem számítottunk rá. A főtéren szuggesztív szobor: kivándorló fiú, lábai gyökerekké változva, családtagjai nyúlnak utána, szemében elszántság, hátán bugyor. Egészen biztos, hogy innen is sokan indultak el Amerikába, aztán ki tudja, mi lett velük…

Az önkormányzati, vagyis xunta albergue már a városka túlsó végén van, hangulatos és kedves épület, jól felszerelt konyhával. Kapunk egy új, kelta manókkal ékesített „pogány” credencialt. Süt a nap, de viszonylag hűvös van, friss szél lengeti száradó holmijaimat. Megörülök, amikor találkozom Edvinnel, a filippínóval. A sziesztát heverészéssel töltöm – álomidőben élek, leszoktam a gondolkodásról, nagyon jó. Alszom is – DV-ék próbálnak felébreszteni, állítólag. Amikor aztán sikerül, indulunk bevásárolni… Edvinnel sült virslit készítünk fokhagymás krumplival, mennyei. Az előtérben fotelek, kisasztal, magazinokkal és képeslapokkal. A képeslapok ingyenesek, sőt a spanyol posta szentévi ajándékaként ingyen fel is adhatóak. Találok egy „Camino Magazint” – ilyen is van! Benne interjúk. Ki miért indult útra? Volt, aki azért, hogy meghaladja a határait, más vallásos céllal, a harmadik azért, hogy élvezze a természetjárást – beleértve a saját természetében való kóborlást is. Volt a nyilatkozók között, aki szabadságra vágyott, és volt, aki felajánlásból, egy ígéret beteljesítéséül indult útnak. Egy srác egyszerűen azt válaszolta, hogy ő bizony csajozni jött a Caminóra, hiszen itt sportos és jó fej lányokkal lehet megismerkedni…

Camino Frances. Huszonkilencedik nap. Brea - Santiago de Compostela

2010. augusztus 11. szerda.

Amikor felébredek, az első gondolatom az, hogy ma megérkezek… ma befutok Santiago de Compostelába. Némi ünnepi hangulat vesz rajtam erőt, mint gyerekkoromban a karácsonyi reggeleken.

Eukaliptusz-ligeteken haladunk át, érdekes, mennyire elterjedt ez a betelepített egzotikus fafajta. Gyorsan nő nagyon, a törzse puha, elágazások nélküli és fehér, akár a gyertya. Szendvicseznénk, de az első két bár egyszerűen tömve van, DV kijelenti: „olyan bárt akarok, ami üres és ahol van bocadillo!” Összejön.

Alig huszonvalahány kilométer, mégis soknak tűnik, kicsit a zavarosabbá váló tudatállapotok ellen is küzdeni kell. Az is lehet, hogy számomra egyszerűen nehéz műfaj a célegyenes – olykor hajlamos vagyok pont itt ráunni, feladni. Szerencsére a leukoplaszttal ragasztott szandálom jól bírja. Egészen sokáig erdőben, kellemes ösvényeken haladunk, egy katonai reptér is van itt furcsa formájú radarokkal, de a polgári repülőtérnek is errefelé kell lennie. Látunk egy kis Wizzair gépet felszállni, szinte fennakad az eukaliptuszfák csúcsán, egészen alacsonyan száll még – néhány nap, és mi is repülőre szállunk ismét, egészen elszoktam a járművektől. Furcsa érzés, nagyon furcsa, kicsit szívszorító, hogy vége az erdőn-mezőn vándorlásnak…

Monte Gozo az a dombocska, aminek a tetejéről elvileg először lehet megpillantani a katedrális tornyait. Én ugyan nem látok semmit, de az ünnepi hangulat tetőzik, valakik kagylóhéjakat osztogatnak rájuk festett sárga nyíllal, emlékül. Van itt egy hihetetlen zarándokszállás, akár kétezer ember is eltöltheti az éjszakát, mielőtt bevonul a városba… Akik a másnap déli zarándokmisét szeretnék elérni, általában itt éjszakáznak. Elképzelni sem tudom, milyen lehet, de aztán meglátjuk: akár egy olimpiai falu. 1993-ban építette a galíciai önkormányzat, akkor is Szentév volt. Charley szerint esténként óriási buli van itt… na, ezt el tudom képzelni.

 

Santiago előtt nincs „teszkófalva” vagy polígono, mégis jókora táv beérni az óvárosba. Bizony a város szélétől egy órányi útra is van a közepe, Santiagónak kábé százezer lakosa lehet. A város szélén tévés furgon, riporterek kapdossák el a zarándokokat egy rövid interjúra. Mivel nincs kedvem ahhoz, hogy a helyi RTL-nek valljak a motivációimról, ezért egy jobbkanyarral be a közvetítőkocsi mögé, aztán spuri. Eszembe jut Shirley McLane… szerencsére engem nem vesz üldözőbe a média.

 

Turizmus, tömeg – mellbevágó. DV máris közli, hogy izzad a városi stressztől. Santiago óvárosa egyébként nagyon szerethető, hangulatos, és a stílusa is egységes. Világörökségi hely. Egy kis téren az utcazenész a Memory-t játssza. Könnybe lábad a szemem: emlékezz, emlékezz… Kapunk térképet a turistairodában, rajta bejelölve a szóba jöhető szálláshelyekkel. Nagy a hőség, rögtön rábökünk egyre és irány. DV ugyan elábrándozik a templom kriptájában kialakított szálláshelyen, mint lehetőségen – a Guide ír egy ilyet is – de aztán egy egészen konszolidált, ódon jellegű helyen kötünk ki, már a Santiagóból kifelé vezető út mentén. Nagy-nagy útépítések, talán ez ijeszti el a kóbor vándorokat, vagy emiatt nem találják meg a helyet – mindenesetre szerencsénk van, mert egyáltalán nincsenek sokan. Így, nyáron, csúcsidőben simán megeshet, hogy az ember egyáltalán nem talál szállást…

Isteni dolog lezuhanyozni. Kicsit pihenünk is – déltájban jár a nap – aztán vissza a városközpontba, hogy túlessünk az adminisztráción. Igazi ünnepi nyüzsgés az utcákon, de kiváltképp a katedrális előtt, a Dicsőség Kapujánál, a Porta Gloriosánál, ami persze zárva van, a dicsőség már csak ilyen… Nagy örömködések, fényképezés, turistaáradat, bódés árusok…

A zarándokiroda a Gelmirez utcában van, ha jól emlékszem, egész közel a katedrálishoz. Jókora sor áll – pont azért jöttünk most, mert talán sziesztaidőben kevesebben vannak, mondjuk szerencse, hogy nem zár be… Az egy órás sorbaállás igazán nem tekinthető soknak, mégis egy örökkévalóságnak tűnik… Az utcáról lassan beérünk az épület boltíves bejárata alá, végre egy kis árnyék, odabent belső udvar kis tavacskával, aztán lépcsők, egy levegőtlen lépcsőház, végül az iroda előtere…

Egy nagydarab srác valami erős illatú vadvirágcsokorral csapkodja magát – állítása szerint elég régen fürdött…

DV nagyon szenved az egésztől, de én is, megszoktam a szabadságot, a friss levegőt, és hogy mehetek, amerre akarok… Végre sorra kerülünk, elnyűhetetlen és kedvesen mosolygó fiatal lányok fogadnak a pult túloldalán, elő a Credencialt, belepillantás, „ugye nem szálltál buszra?”, statisztikai adatlap, kérdőívkitöltés.

Végre kezembe kapom a Compostelát, az oklevelet, szép latin körmondatok ismerik el, hogy végigjártam az utat, DV is szabadul – az első dolgunk a szomszéd szuvenírboltban egy euróért belamináltatni, „meghívhatlak egy laminálásra?” – kérdi DV.

Lefényképezzük egymást az oklevéllel a kezünkben, megpróbálunk bejutni a katedrálisba, de ez most lehetetlen. A spanyolok képesek órákat sorbaállni azért, hogy megölelhessék Szent Jakab ezüst szobrát… Magát a templomot már a délutáni nap vöröses fénye világítja meg, nagyon fontos épület ez, a Spanyolországban vert eurocentesen is a santiagói katedrális homlokzata van, nini. Barokk egyébként, és ráférne egy alapos restaurálás, szinte természeti képződménynek látszik, mohalepte kövei lángolni látszanak a lemenő nap fényében, akár Angkor romjai Kambodzsában… a meleg is hasonló.

Bár szállásunk, a Roots and Boots viszonylag drága – tizennyolc euróba kerül egy éjszaka – a konyha mindenért kárpótol. Jó sok itt hagyott élelem van, nézzük csak, miből lehet kihozni egy költséghatékony vacsit. Áh, egy fél doboz szójatej, itt valakinek tejfehérje-allergiája lehetett, hopp ezt megiszom. Olaj, fokhagyma, halkonzerv, tészta, még sajt is akad a hűtőben. Nézzük, mi kell még egy fergeteges és olcsó vacsorához! A sarkon van egy kis bolt, veszünk paradicsomot, sárgadinnyét, miegyebet – és már készül is a halas-paradicsomos-konzervpolipos-sajtos spagetti. Őrületesen sok lesz és nagyon finom. Mostanra már egész jól belejöttem a digitális, programozható elektromos tűzhelyek használatába, a főzés informatikai részét és a mosogatást én vállalom.

 

Minden nap kimosom az aznap használt ruhaneműt, a szép idő miatt minden gyorsan megszárad. Itt a szárító az ablakhoz rögzített izé, csipeszek is vannak, persze hogy addig ügyködök, míg elejtem a bugyimat, és a szép rózsaszín ruhadarab szárnyra kell Santiago óvárosának háztetői felett. Ááááh! Menteni a pótolhatatlan ruhaneműt! Lerobogok a lépcsőn, ki, megvan.

 

A belső udvar kis mesevilág. Valami jótét lélek babzsákfotelekkel népesítette be, áldassék a neve. Jóllakottan sziesztázunk a babzsákfotelek ölében, semmi kedvem kimászni, de igazán semmi… Mégis muszáj, mert egy sirály megtisztel, de úgy, ahogy még sose – na ezt a pólót nem viszem haza, az egyszer biztos. Nevetek, tessék, mielőtt túlságosan belelovalnám magam a dicsőségbe, íme!

Sirályok rikoltoznak felettünk, nem lehet messze a tenger – bár még három nap, míg elérjük… Templomharangok zúgása vegyül a madárhangok közé, mennyei béke és harmónia.

 

Találok pénzbedobós internetet, sőt még a kívánt címletű eurós érme is ott hever a padlón. Megírok pár ímélt haza, elolvasom, amiket kaptam – Otthoni barátnőm gyanakszik, hogy nem is lehet igaz, amiket írok, biztos egy netcaféban ülök a Camino helyett és kitalálom az egészet!

Estefelé ismét besétálunk a városközpontba, a katedrálishoz. Ünnep, ünnep! Mindenfelé utcazenészek játszanak, élet, mediterrán öröm vibrál az ódon falak között. Egy lejtősebb téren leülünk a kockakövekre, csodálatos karibi zenét játszik egy kis együttes, meleg este van, felettem az égbolt valami egészen különleges lila színben játszik, és érzem, hogy erre a pillanatra örökké emlékezni fogok… Mindenhonnan ismerősök köszönnek rám – DV csodálkozik is – és elfog a szomorúság: ezekkel az emberekkel valószínűleg soha többé nem fogok találkozni. Megrendítő: még sose éreztem, hogy nekem bárki társasága ennyire hiányzott volna, az osztálytalálkozókra el se mentem, ezeknek az embereknek meg jórészt a nevét se tudom, mégis mintha örök barátság kötne össze velük…

Milyen jó lenne itt maradni!

Camino Frances. Huszonnyolcadik nap. Melide - Brea

2010. augusztus 10. szerda.

Téves tápászkodás hajnali kettőkor, egy bénán beállított mobiltelefon-ébresztőóra miatt. Jó visszaaludni egy kicsit…

Isteni érzés, hogy van saját lámpám! Nem kell alkalmazkodni senkihez! Micsoda szabadságérzést tud adni egy másfél eurós kis elemlámpa…

Jó hideg van és nyirkos idő. Gyorsan szedem a lábam. Arzúa után kávézok egyet – ez már szokás lett. Sőt, egy kis boltban veszek egy pár zoknit is. Gusztusos orgonalila. Az otthoniak némileg kezdenek elenyészni, legalább haza tudjak menni egy olyanban, ami a bokámon hullámozva és lyukakkal tarkítva nem áraszt tökéletes hajléktalan-fílinget!

Gyorsan és szinte észrevétlenül haladunk, illatos eukaliptuszligetekben, a sudár törzsek teteje szinte elvész a magasságban. Igazi béke van, néha éneklő spanyolokkal tarkítva.

 

Upsz, elengedte magát a túraszandálom. Nem szép tőle, hogy pont a célegyenesben szakad el. Egyetlen műanyag csat van, persze hogy az tört el, egyenlőre keresztbe-kasul tépőzárazom, „bypasst” készítek. Nagyjából tart.

Mivel a táblák hiányoznak, a falvak pedig szinte összeépültek, fogalmam sincs, hogy hol is vagyunk. Vagy Salcedában, vagy Empalméban, vagy Breában, végül is mindegy, de találunk egy kellemes szálláshelyet. Santiagóhoz közeledve ez a szállásmizéria egyre nyomasztóbb, és az árak is emelkednek, bizony. Ez az első eset, hogy nem refugióba vagy albergue-be megyünk, hanem hospedaje-be. A szálláshelyeknek millió árnyalata létezik, ezt a példányt a Guide nem is említi. Érdeklődünk a kocsmapultnál, igen, van hely, hurrá! Sőt, rajtunk kívül egyenlőre csak egy olasz testépítő srác van itt, fényesítgeti a biciklijét, izompólójából nem mindennapi mellizmok és karok dagadoznak. Igazi csúnya, alacsony, hosszú orrú, kopasz dél-olasz legény, kíváncsi vagyok, hogyan fognak boldogulni Paolóval. Mert végül Paolo is megérkezik, lessük, mikor jönnek rá, hogy mind a ketten olaszok. Nehéz nagyobb különbséget elképzelni két fiú között.

 

Isteni dolog lezuhanyozni, hajat mosni! Alaposan kimosom a cuccaimat is, mert találok egy üveg fehérítőt és igazi mosószert a lavórok társaságában a belső udvar sarkában, végre nem szappannal kell dzsuruckolni. A nadrágomból most mosom ki az Astorga előtti szántásban beszerzett vörösföldet. Furcsán süt a Nap, megint nagy, kerek udvara van. Az olasz srác felajánlja a biciklijavító készletét szandálreparálásra, de be kell ismerjem, ez a magyar leukoplasztnál nem hatékonyabb. Éljen az ezerarcú leukoplaszt, összevissza ragasztom vele a szandált, és így ki is bírja hazáig…

 

A belső udvaron napozgatva látom, hogy a túlsó házfalat javítgatják – extrém billegő tákolt állványzat, munkavédelem semmi, de nem is szakad meg a két spanyol szaki. Mindent megméricskélnek háromszor és lényegileg semmit sem csinálnak.

Izomcsávót búslakodva találom. Úgy ül a csúnya fiú a műanyag székben, mint egy félig leszakadt karácsonyfadísz, lebiggyedő szájjal. Meg is kérdem, mi a baj? „Hiányzik a családom!” – mondja, és bizony könnyes a szeme.

 

A Camino legfinomabb vacsoráját esszük itt. A fokhagymás sült csirke valami egészen fergeteges, és olyan vino tintót adnak hozzá, hogy az már nem is vörös, hanem szinte fekete. Még sose láttam ilyen lilásbíborfekete bort, nyilvánvalóan házi gyártmány, az íze is pont olyan, mint a színe: egészen mély és dús, titokzatos, már-már nem is bor.

 

Istenien alszom Izomcsávó fergeteges horkolása ellenére.

Camino Frances. Huszonhetedik nap. Ligonde - Melide

2010. augusztus 9. hétfő.

Utálatos, utálatos hajnali indulások! Csupa olyan álmom volt, ami a rohanás, a versenyzés, az utolérés feleslegességéről szólt, ez jó megerősítés. Irene nélkül nem jutnék ki az ajtón a sötétben, vaskos kovácsoltvas zárszerkezet mindenféle kallantyúval és fogantyúval, ott ügyetlenkedek vele. Irene bezzeg valószínűleg alpesi csűrajtókon edzett, rögtön ki tudja nyitni.

Sötétben és ködben határozottan gyenge sportteljesítményt nyújtok – de viszont egyedül nem is rossz ez, csak másokhoz képest. Irene eltalpal a sötétben, lámpám még mindig nincs, éppen hogy látom az utat.

Sötét van, egyedül vagyok, a távolból kutyaugatást hoz a szél – mégse félek. A csillagokat most nem látni, de az ösvény mellett parányi fénypontok parázslanak – földre hullott csillagok, szentjánosbogarak. A töksötét országút mellett gyalogolva tökéletes biztonságérzet vesz körül. A semmiből a semmi felé haladok, magam is kis pont vagyok, feloldódom a sötétségben, mintha a végtelen két széle között lennék magam is felfüggesztve a semmiben. Az illatáról felismerem az eukaliptuszt, tépek néhány levelet, rágcsálom, erős mentolos ízük van.

Tíz kilométer után beérek Palas de Reibe, ébredező zarándokcsapatok mindenfelé, egy sportcsarnokba belátni az ablakon keresztül. Látom, ahogy a leterített matracokon kászálódik a populáció, hogy lemming módjára útra keljen, megtenni a mai távot… lassan beérünk a célegyenesbe, Santiago már nincs messze. Spanyol fiatalok társaságai énekelnek mindenfelé, hangulatos. Parkon át visz az út, ki van világítva, kis kagylójeles lámpákkal, de jó lett volna ilyen az erdő mélyén… DV utolér, neki érdekes szállás jutott, „kísértet is volt” mondja teljes átéléssel. Beszerzett néhány friss poloskacsípést is, olyan a karja, mintha rákerült volna a Cassiopeia csillagkép.

DV lefényképez a Casanova tábla mellett – nem gondoltam volna, hogy van falu, amit valóban így hívnak. Így vagy úgy, de meghódítom Casanovát…

Aztán hamar ismét elszakadunk egymástól, mert én igenis megállok kávézni egy szép, napsütötte teraszú helyen, a tulajdonosnő vérbő, testes spanyol asszonyság, hihetetlen műsort csinál. Mindenkit úgy fogad, mint rég nem látott rokonát, anyányi és temperamentumos, és spanyolságát még én is érteni vélem. Szürke, nagy macska dörgölőzik a lábához, ahogy egyik asztaltól a másikhoz lép, kapok tőle egy ajándék banánt is a tejeskávé mellé, mondván „enni is kell ám”.

 

Középkori, nagy terméskövekkel kirakott ösvényen haladok, mint ezer éve énelőttem már sokan, ugyanazokon a hidakon lépdelek keresztül, érzem a hagyomány erejét, aminek részese lettem… Sodor, mint egy nagy kulturális folyó, ereje van, nem lenne jó fordított irányban, „árral szemben” haladni… bár a hülye németek kitaláltak egy mozgalmat, hogy járjuk a Caminót visszafelé, hát ez olyan lehet, mint megszületés helyett visszabújni.

A középkori úton pazar színű gyík napozik, díszbe öltözött hüllő-lovag, mondhatnám pózol. Minden irányból lefényképezem, sőt meg is simogatom színes gyöngyökből szövött hátát, mire egy éltes spanyol asszonyság mögöttem sikoltozni kezd, hogy jujj, jujj! Mondom pedig, hogy kár megijedni, ez csak egy lagarto pequeňo, egy kicsi gyíkocska. Azt csak a jó ég tudja, hogy honnan tudom, hogyan mondják spanyolul a gyíkot.

Melidében ismét találkozom DV-al. Itt egy nagy albergue van, százharminc személyes, és még nincs is nyitva. Letáborozunk az épület tövében, jó sokan, konkrétan mindenki itt van. Az épület másik végében a helyi diszkó üzemel, csak remélni tudom, hogy hétfő este nem lesz túl nagy buli.

Elmegyek vásárolni – meglepő az árubőség, egészen nagy városka ez, veszek egy tonna gyümölcsöt DV-nak. Folyton azzal piszkál, hogy zsugori vagyok, most meg alighanem átestem a ló másik oldalára.

A beköltözési adminisztráció egészen gyorsan megy, kicsit olyan, mint az útlevélvizsgálat, egymás mellett több ablaknál. Még számlát is kapunk, meg papírlepedőt, gondolom a galíciai Köjál előírása.

 

DV elkíséri Paolót az orvoshoz, aki a városka túlsó végén rendel, persze. Kínos egy sántikálás lehet, ráadásul a doktornő közli az olasz sráccal, hogy „két nappal a cél előtt nem adjuk fel” és kidobja. Viszont ettől az erélyes hangtól Paolo jobban lesz. Mindenki mindent kipróbált már szegény fiú lábán, reikit, pránát, ráolvasást, egy barna kámzsás szerzetes még rá is imádkozott, kipróbáltunk mindenféle kenőcsöt és borogatást – a kenőcstől egyébként felhólyagosodott a lába, vörös, meg dagadt, horrorul néz ki. Otthon meg várja a nagy olasz család, az anyja, a felesége, az Alzheimer-kóros anyósa, akikkel mind együtt él. Szegény fiú, csöbörből vödörbe jutna, ha feladná a Caminót és hazautazna… Nem irigylem.

Gyümölcssalátát készítek, bevásárlok, mászkálok a kisvárosban, kiderítem a miseidőpontot (rég voltam), meg a polipvendéglő nyitvatartását, meg végre veszek elemlámpát is egy kínai boltban. Mutogatok, viszonylag könnyű Activity-feladat, legalábbis a „vámáru-nyilatkozathoz” képest, amit legutóbb húztam, amikor a haverokkal játszottunk… Újabb spanyol szóval gazdagodom: linterna. Másfél euróért egy hupikék kínai linterna tulajdonosává válok, elemekkel együtt. DV kiakad ezen, az övé hét és fél euróba került és pont így néz ki.

Közben látok kitörni egy elektromos tűzvészt is, errefelé nincsen biztosíték? Rémületes csattanások az utcán, először azt hiszem, hogy lőnek, és kapualjba húzódok – aztán látom, hogy egy kapcsolószekrény szórja a szikrákat és füstöl. Érdekes, hogy a spanyolok nem gyűlnek össze szörnyülködni, és csak jó sokára jön két polgárőr-autó, azok is csak megállnak és nézik és senki se csinál semmit. Tranquilla.

Amikor este misére megyünk, még mindig ott lebeg az égett műanyag füstje-szaga a levegőben.

 

A zarándokmisén megint nemzetiség és nyelvtudás szerint kapunk fénymásolt szöveget, mi persze angolul, két napbarnított misszionárius pap tartja felváltva a szertartást, ők idegen nyelvekben járatosabbnak tűnnek, igaz azt is megkérdezik tőlünk, keresztények vagyunk-e. Gondolom, pogányokhoz, bennszülöttekhez vannak szokva… DV lelkesen bólogat, majd utólag bevallja nekem, hogy nincs is megkeresztelve. Isten, úgy tűnik, nem emel kifogást… Énekeljük a Laudate omnes gentes-t, dzsentesz-nek mondják, nem épp klasszikus latin. Most én olvasom fel a szentleckét, hevenyészett magyar fordítással, „…egyetlen veréb se hullhat le Isten tudomása nélkül, és te mennyivel értékesebb vagy, mint egy veréb…”. A szószék emelvényén állva eléggé izgulok, még akkor is, ha tudom, hogy úgyse köthet bele senki a fordításomba, DV is elnéző… sőt, gratulál. Furcsán ropognak a magyar szavak a franciához, angolhoz, spanyolhoz képest… szerintem legtöbben azt se tudják, milyen nyelv volt ez.

 

Paolo, DV és én a mise után elmegyünk az Ezequiel Pulperíába, a nevezetes polipvendéglőbe. Már esteledik. Otthonos hely, vaskos faasztalokkal, semmi pucc – kicsit átmenet a kocsma és a vendéglő között, az ajtó mellett szakács főzi sós vízben a polipokat, aztán ollóval szecskázza fel a jócskán összement állatot. Hárman egy közepes méretű polipot eszünk meg, nagyon egyszerű és rusztikus étel, fatálon érkezik, olívaolajjal és fokhagymával, pirospaprikával megszórva. Jó, kicsit rémesen néz ki azokkal a tapadókorongokkal. Olyan, mintha marslakót ennénk, viszont „színtiszta protein”, mondja rá DV. A polip finomabb, mint ahogy kinéz, és valóban laktató. DV szerint sokszor kell kőhöz vagdosni, hogy ilyen puha legyen. A kenyérrel még az olívaolajat is kitunkoljuk. A galíciai módra készített polip kihagyhatatlan helyi specialitás, főleg, hogy jelentős mennyiségű sidrát is megiszunk mellé.

DV-al bemegyünk egy tengeri herkentyűket, fagyasztott halakat, kagylókat árusító boltba. Jeges halszag. DV vesz egy celofánba csomagolt, fagyott Szent Jakab-kagylót, hogy szemléltesse, hogy néz ki a jószág egészben – nem értettem, hogy hogy lehet a teknője ennyire lapos, akkor hol van benne az állat, nos most kiderült. A Pecten Maximus Iacobeus egész nagy darab egy puhatestű. A zsanérral záródó két héj egyike lapos, a másik félgömb-forma… Stílusos módon a fagyasztott kagylóval jegeljük Paolo bokáját, majd a konyhában a bicskámmal felboncoljuk. Mármint a kagylót. Bár szegény Paolo is úgy néz ki, mint akinek már mindegy. Nagyon fájhat a lába.

DV ad egy melatonin-tablettát – nagy a nyüzsgés, ég a villany, nem könnyű elaludni. A melatonin hatására azt érzem, hogy mindez valahogy eltávolodik tőlem, aztán már alszom is.