Téves tápászkodás hajnali
kettőkor, egy bénán beállított mobiltelefon-ébresztőóra miatt. Jó visszaaludni
egy kicsit…
Isteni érzés, hogy van saját
lámpám! Nem kell alkalmazkodni senkihez! Micsoda szabadságérzést tud adni egy
másfél eurós kis elemlámpa…
Jó hideg van és nyirkos idő.
Gyorsan szedem a lábam. Arzúa után kávézok egyet – ez már szokás lett. Sőt, egy
kis boltban veszek egy pár zoknit is. Gusztusos orgonalila. Az otthoniak
némileg kezdenek elenyészni, legalább haza tudjak menni egy olyanban, ami a
bokámon hullámozva és lyukakkal tarkítva nem áraszt tökéletes
hajléktalan-fílinget!
Gyorsan és szinte észrevétlenül
haladunk, illatos eukaliptuszligetekben, a sudár törzsek teteje szinte elvész a
magasságban. Igazi béke van, néha éneklő spanyolokkal tarkítva.
Upsz, elengedte magát a
túraszandálom. Nem szép tőle, hogy pont a célegyenesben szakad el. Egyetlen
műanyag csat van, persze hogy az tört el, egyenlőre keresztbe-kasul
tépőzárazom, „bypasst” készítek. Nagyjából tart.
Mivel a táblák hiányoznak, a
falvak pedig szinte összeépültek, fogalmam sincs, hogy hol is vagyunk. Vagy
Salcedában, vagy Empalméban, vagy Breában, végül is mindegy, de találunk egy
kellemes szálláshelyet. Santiagóhoz közeledve ez a szállásmizéria egyre
nyomasztóbb, és az árak is emelkednek, bizony. Ez az első eset, hogy nem refugióba
vagy albergue-be megyünk, hanem hospedaje-be. A szálláshelyeknek
millió árnyalata létezik, ezt a példányt a Guide nem is említi.
Érdeklődünk a kocsmapultnál, igen, van hely, hurrá! Sőt, rajtunk kívül
egyenlőre csak egy olasz testépítő srác van itt, fényesítgeti a biciklijét,
izompólójából nem mindennapi mellizmok és karok dagadoznak. Igazi csúnya,
alacsony, hosszú orrú, kopasz dél-olasz legény, kíváncsi vagyok, hogyan fognak
boldogulni Paolóval. Mert végül Paolo is megérkezik, lessük, mikor jönnek rá,
hogy mind a ketten olaszok. Nehéz nagyobb különbséget elképzelni két fiú
között.
Isteni dolog lezuhanyozni, hajat
mosni! Alaposan kimosom a cuccaimat is, mert találok egy üveg fehérítőt és
igazi mosószert a lavórok társaságában a belső udvar sarkában, végre nem
szappannal kell dzsuruckolni. A nadrágomból most mosom ki az Astorga előtti
szántásban beszerzett vörösföldet. Furcsán süt a Nap, megint nagy, kerek udvara
van. Az olasz srác felajánlja a biciklijavító készletét szandálreparálásra, de
be kell ismerjem, ez a magyar leukoplasztnál nem hatékonyabb. Éljen az ezerarcú
leukoplaszt, összevissza ragasztom vele a szandált, és így ki is bírja hazáig…
A belső udvaron napozgatva látom,
hogy a túlsó házfalat javítgatják – extrém billegő tákolt állványzat,
munkavédelem semmi, de nem is szakad meg a két spanyol szaki. Mindent
megméricskélnek háromszor és lényegileg semmit sem csinálnak.
Izomcsávót búslakodva találom.
Úgy ül a csúnya fiú a műanyag székben, mint egy félig leszakadt
karácsonyfadísz, lebiggyedő szájjal. Meg is kérdem, mi a baj? „Hiányzik a
családom!” – mondja, és bizony könnyes a szeme.
A Camino legfinomabb vacsoráját
esszük itt. A fokhagymás sült csirke valami egészen fergeteges, és olyan vino
tintót adnak hozzá, hogy az már nem is vörös, hanem szinte fekete. Még sose
láttam ilyen lilásbíborfekete bort, nyilvánvalóan házi gyártmány, az íze is
pont olyan, mint a színe: egészen mély és dús, titokzatos, már-már nem is bor.
Istenien alszom Izomcsávó
fergeteges horkolása ellenére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.