Camino Frances. Hatodik nap. Torres del Rio - Logrono

2010. július 19. hétfő.

Megint sötétben indulunk. Felnézek az égboltra, és felrobban a galaxis a szemeim előtt… Káprázatosak a csillagok, fekete bársonyon táncoló gyémánt fénypontok, néma hangverseny, hideg tűz, mozdulatlan tánc… Pislogok néhányat, hogy a látomás eltűnjön, de nem. A csoda folytatódik a fejem felett.

 

DV-val Casanováról beszélgetünk. Hihetetlen, hogy mennyi művészfilmet látott, amit én nem. Érdekes lenne találkozni Casanovával… egy idézet tőle: „a fény legyél, ne a muslinca”. Nagyon illik a csillagfényes látványhoz…

Viana 11 kilométerre van, nagyon gyorsan odaérünk. Sunyi módon eltűnik a jelzés, az ösvény egyértelműen rávezet a főútvonalra, de aztán merre tovább? A Kresz-táblán ott a kagyló meg az úttesten keresztül-kasul kolbászoló zarándokokra felhívó figyelmeztetés, de irányjelzés egy szál se. Vöröses reggeli fényben úszik a környék. Nagy nehezen megtaláljuk a sárga festékkel felkent nyilat egy oszlopon. További Kresz-táblák hevernek az árokban. Igyekszem figyelmen kívül hagyni az úttesten heverő döglött kígyót meg kissé odébb a vérfoltot az aszfalton. Ahol én a kígyótetemet látom, ott DV a zarándokok örök áramlatát – rossz látás versus látomásos érzékenység… 

Magában Vianában kacskaringós kis utcákon ballagunk, veszünk friss kenyeret. A girbegurba utcákon se mindenhol látjuk a kagylós jelzést vagy a sárga nyilat – egy erkélyen anyóka áll, és kiabál meg mutogat a helyes irányba, amikor bennünket meglát. Úgy tűnik, ő is afféle önkéntesként szolgála a Caminót, lakása erkélyéről. Mucha ayuda, gracias! – kiált vissza neki DV. Elraktározom a hasznos kifejezést. A városka szélén, egy kis parkban telepedünk le reggelizni (vagy ebédelni? Ki tudja). Ismét lecsúszik egy kagylókonzerv.

 

A Logroňo felé tartó útszakasz legfőbb érdekessége egy pasas, aki a saját könyvét árulja. A testelhagyásról szól, szürreális az egész helyzet. Hiszen pont azt élvezem itt az Úton, hogy van testem, haladok, élvezem a létezést… és ha netán el kéne hagynom a testem, ám legyen az a saját tapasztalatom, nem olvasgatom a másét. Mi értelme is volna?

 

DV lecsór a fáról némi gyümölcsöt – talán szilva, talán barack, csuda tudja mi volt – persze hogy ott a gazda is a bokrok mögött, mindent lát, de csak mosolyog.

 

Logroňoban minden a Caminóról szól. Nem is kis város, van vagy százharmincezer lakosa. Már jóval a város előtt felbukkannak a gránitoszlopok, rajtuk az itteni kagylós emblémával. Aztán befutunk egy bódéhoz, romantikusan kaotikus kis zug, ahol jön a beléptető pecsételés. A bódé működtetője árul még némi üdítőt és szuvenírt is, egy-két eurós kis vacakokat - el nem tudom képzelni, miből élhet.

A város szélén kellemes meglepetés: zöld, ápolt park, kis árnyas folyó, csörgedező szökőkút, hosszúkás medencével. És egy felirat: kedves zarándokok, pihenjetek meg itt, lógassátok a lábatokat a szökőkútba, ez az egész nektek épült, érezzétek jól magatokat… Az üzenet megmelengeti a szívemet.

Az óváros egyébként totál fel van túrva, tisztára Budapesten érzem magam. Szép régi utcák, épületek – és mindenhol útfelbontás, építkezés, melósok. Jó meleg lett megint, alig múlt dél. Nekilátunk szállást keresni. Az elsőt azért vetjük el, mert ütvefúróval dolgoznak mellette, hát itt aligha tudnánk érdemben pihenni. A következő esélyes a parókia. A templom, a Santiago el Real mellett találjuk, „menedék”, ez van kiírva az ajtóra, ami egyébként zárva. Maga az ajtó se semmi: legalább háromszor négy méteres, kovácsoltvassal megerősített, várkapukkal vetekszik. Miközben ott tipródunk előtte, jön egy feltűnően szúrós szemű pap, minket látva előhalászik a reverendája alól egy kábé negyven centis kulcsot, beenged. Az a kulcs akár a mennyország kulcsa is lehetne, nyilván ugyanúgy több száz éves, mint az ajtó. A hely ugyan csak kettőkor nyit hivatalosan, de azért csak menjünk be, pihenjünk meg… Lecuccolunk, aztán elmászkálunk a városkában, hihetetlen, de nincs élelmiszerbolt. A vízhólyagok miatt számomra igen keserves kezd lenni a járkálás, még hátizsák nélkül is. Nagy nehezen találunk egy boltot, DV vesz egy üveg Fantát – innentől egy félliteres fantás pillepalackot használok kulacsként, elképesztően sokára kopik ki belőle a műnarancs-szag.

Az utcán kisóvodások csoportjával találkozunk a templom mellett. Az óvónéni felszólítására kórusban köszöntenek: bunos dias, peregrinos! Zavarba ejtő… Nem csoda, hogy a helyiek ilyen készségesek és kedvesek, ha már kicsi korban ezt tanulják…

Van egy srác, bottal-hátizsákkal, egészen olyan mint Szent Jakab. Aszketikus arc, vékony alak, barna szakáll. Na, őt egyfolytában mindenki fényképezi.

Hirtelen megtelik élettel az albergue. Az utcáról kiszúr engem Edvin, ő is beköltözik, meg jönnek az önkéntesek: két filippínó srác és egy magas, sovány amerikai fiú világoskék szemekkel, olyan mintha egyenesen a végtelen prérikről érkezett volna. Hál’ Istennek nem kell emeletes ágyra mászni – nem akarok leesni megint, mint Torres del Rióban – itt padlóra terített matracok vannak, mint egy tornateremben. Leheveredek – az ablakon betűző nap szinte égeti a lábszáramat. DV egy hatalmas Szűzanya-kép alatt parkol, kicsit aggódunk is, hogy mi lesz, ha a legalább négyméteres és több tonnásnak látszó, csak úgy a falnak támasztott kép rádől.

Nem véletlenül fájt a lábam. A tegnap megműtött vízhólyag alá egy újabb képződött. DV ezt is ellátja, immár keresztöltéses a minta, hovatovább valóságos makramé lesz a talpamon. Ideje tisztázni, mennyi igazsága van annak az állításnak, hogy „a fejlődés ára a fájdalom”. Mert mi van, ha ez nem is igaz? Csak azt hisszük, és ezért jókora fájdalmakat generálunk magunknak fejlődés címén?

 

Érdekes, hogy az út Shirley McLane vagy Coelho számára előző élet- vagy Atlantisz-látomásokat hozott, számomra pedig, aki viszonylag otthonosan mozgok ebben a világban, teljesen mást: szinte érezni lehet a katolikus hit áramlatát, erejét… és ez számomra teljesen új élmény. Olyan, mint egy folyó. Az áramlat szinte besodor a templomokba. Edvin szemében meg például szinte fanatikus hit csillog – valódiságát igazolja, hogy egyszersmind az öröm és a lelkesedés is ott van benne. Innen Lourdes-ba megy, ha jól értettem. Nagyon boldog, hogy a szálláson honfitársakra is bukkant.

 

Hamar megtelik a szálláshely, a nagyterem padlóját ellepik a felsorakozó matracok. Az önkéntesek közös főzésre invitálnak: brutális méretű hagymákat kell megpucolni, meg krumplit tisztítani, mindezt egy Jesús nevű „konyhafőnök” irányítása alatt. Jesús egyébként pont olyan, ahogy a szakácsot elképzeli az ember: pocakos, derűs, harsány ember. Életemben nem pucoltam még annyi hagymát, mint a Camino során. Annyira csíp még a levegő is az óriáshagymák közelében, hogy a francia lányok hamar feladják, én veszem át a feladatot egy széles mosollyal, lássuk mire képes a hun virtus.

 

Amikor már rotyognak a lábasok, mehetünk át misére. A Santiago el Real és a parókia-szállás között átjáró van, mégpedig nem akármilyen: egy igazi gótikus, kacskaringókkal és titokzatos elágazásokkal is rendelkező, homályos járat, fantasztikusan kísérteties, ugratjuk is egymást rendesen. Tisztára Da Vinci-kód.

Maga a templom is gótikus, mint errefelé minden. Meglep, hogy a helyi lakosságból is mennyien jöttek zarándokmisére hétköznap este, és nem is csak az idősebb korosztályból. Egy kupacban leül a padokra a zarándokcsapat, a rasztahajú magrágó a Greenpeace-s pólójában, a kattant tekintetű srác, akiért kifejezetten aggódom, meg még egy bő tucatnyian. Lassan befut a többi ismerős is: a gitáros srác, az Öreg Mór, a baszk fiúk.

Továbbra sem tudok spanyolul, de azért felismerem a latin szavakhoz való hasonlóságból, hogy melyik szentlecke, melyik ima jön, be tudok kapcsolódni. DV tud spanyolul, én meg ismerem a liturgiát, összerakjuk kinek mije van. De ezzel még nincs vége a zarándokmisének: nemzetiségenként (nyelvenként) egy-egy kolléga kivonul az oltárhoz, és elmondja a szöveget – az angol brosúrát DV-al fordítgattuk magyarra, most ő vonul ki, magas alakja egészen olyan, mint egy bíró a pulpituson. Valahol ez is egy önfelvállalás: kiállni oda, ahová „egyszerű emberként” soha, szembenézni a hívekkel, és anyanyelven elmondani valamit, amit garantáltan nem ért senki… Megható.

 

A hosszú, nagy asztal már meg van terítve, amikor visszatérünk, a szúrós szemű pap profi vendéglősként gondoskodik rólunk, még a meleget is legyezgeti valami papírokkal, igazán kedves. A kaja, nos, konkrétan paprikás krumpli. „Rioja-i specialitás!” – teszik büszkén az asztalra, én magamban mosolygok, hogy ugyan mennyi közös vonás van egy magyar kollégium összedobott vacsija és Rioja tartomány ínyencfalatjai között… DV kifogásolja a paprika minőségét, és megígéri, hogy megtanítja ezeket a népeket rendes paprikás krumplit csinálni. Saláta is van, nagyon jól esik az egész napos hőség után, nem is beszélve a másik rioja-i specialitásról, a vörösborról! Most már egészen az egri diákszállón érzem magamat… Fergeteges a hangulat. Szúrós szemű papunk felszólít, hogy köszönjük meg Jézusnak. Jesús, a pocakos szakács előkerül, meghajol, tapsvihar…

 

És a napnak még nincs vége. Felajánlom, hogy segítek elmosogatni, de az önkéntesek megakadályoznak, húzás inkább át a templomba. Zarándok-afterparty. Megint átvonulunk a misztikus folyosón át a templomba, a gótikus belsőt alig néhány mécses világítja meg, misztikusan dereng az oltár, fény csillan az aranyozásokon, a sarkok mély árnyékba burkolóznak. Aztabetyárját, milyen hatásos! A karzatra megyünk egy csendes esti imára, a csendes srác hozza a gitárját is… Sírni kell a meghatottságtól, annyira szép minden. Úgy érzem, ezért születtem…