Camino Frances. Huszonharmadik nap. Villafranca del Bierzo - La Faba

2010. augusztus 5. csütörtök.

Uhh, jaj. Elgyötörten ébredek, menni kell – eléggé hideg van, kábé tíz fok, keserves. A szépen kivilágított hidat a zarándokszoborral már többedszer látom, ezúttal utoljára. Álomszerű, ahogy a folyóparton lebegni látszanak a házak. A sötétben elsőre nem találom a jelzést, aztán egy kisebb csapatot kezdek követni. Az út ezúttal egy aszfaltozott járda a kanyargós autóút mellett, szalagkorláttal elválasztva, szerencsére. Felfelé haladunk a hegyoldalban, néhol völgyhidak alatt, mindenesetre viszonylag sűrűn vagyunk. Sokan választották Villafrancát pihenőhelyül a második hegylánc előtt, állítólag már délre „megtelt” a városka…

A félhomályban harsányan rámgutentagol valaki és erélyesen hátbavereget. Frászt kapok tőle, aztán látom, hogy jó öreg burgosi ismerősöm az, Oliver. Alig lehet ráismerni. Lebarnult és kinőtt a haja meg a szakálla, felettébb kedélyes és mindenkit sörözni hív. Próbálok vele németül beszélgetni, egy japáni vándorútjáról beszél, ahol zen zarándokhelyeket járt végig… érdekes dolog lehet ez is.

 

Úgy kábé tizenhárom kilométert gyalogolok végig felfelé a lassan érkező szürkületben, amikor úgy érzem, muszáj megállni. Már-már kezdek spirituálisan is rosszul lenni. A lábam reszket az erőfeszítéstől, nagyon fázok, ezt leszámítva pedig alig érzem, hogy volna testem. Nem jó érzés – lekanyarodok hát az ősfákkal és feltornyozott gyújtóshalmokkal szegélyezett alternatív útra, és megérzésem helyes: találok egy nyitva lévő kocsmát. Szerencsére a Caminón a kocsma-infrastruktúra igen fejlett, és a bárok szinte éjjel-nappal nyitva vannak.

Bent fafűtés melege, zsúfoltság, hátizsákok és botok a falnak támasztva – expedíciós hangulat. Ez a sok nép alighanem itt aludt, és most reggeliznek. Feláldozok féltve őrzött euróimból néhányat egy nagy bögre tejeskávéért és egy croissantért. Döbbenten fedezem fel, hogy nem tudom megemelni egyszerre mindkét kistányért, annyira nincs erő a karjaimban. Mintha mágnes tapasztaná a tányérokat a kocsmapulthoz. Hová lett az erőnlétem?!

Na jó. Lecuccolok, aztán külön-külön fuvarozom a két kistányért az asztalhoz, szépen lassan, óvatosan, aztán lerogyok… ez már nagyon kellett. Legalább félórát üldögélek és szemlélődök a kellemes melegben, lassan kortyolgatva a tejeskávét, kezemet melengetem a csésze oldalán…

 

Közben odakint felkelt a nap, kiszínesedett a világ. De tényleg! Óriási a különbség. Lédús rétek, rajtuk a harsogó zöld fűben meder nélkül keresztülfolyó kis patakokkal – álmomban már láttam ilyet. Guszta, virágos ablakú kis falvakon haladok keresztül – egy kidobott régi mosógép forgódobjában is petúnia virít – néhol tarka zászlócskák lobognak az út felett kifeszített spárgán, ünnepi és színpompás minden.

Oliver megint felbukkan és lehagy. Ez a rejtélyes jelenség napjában többször is megismétlődik, mire rájövök, hogy a német pasi kocsmáról kocsmára járja a Caminót. Az átlagsebessége megegyezik az enyémmel… Azt veszem észre, hogy egyre többet értek a német beszédből, mintha a szavak az emlékezet mélységeiből csörlőződnének fel. Majdnem Guten Taggal köszönök a helyieknek is…

 

A Camino meredek, köves ösvénnyé változik, szédületes ősfák árnyékában haladok – göcsörtös, méteres vastagságú törzsük már-már nem is növényi, inkább a mítoszok kígyókarú lényeire hasonlít, egyébként alighanem szelídgesztenyefák. A lombokon átszűrődő napfény pöttyözi az ösvényt, alaposan megizzadok a kaptatón. A bokám ismét cudarul kezd fájni, főleg a La Faba előtti utolsó emelkedőn. Sárga nyíl, jobbkanyar – célom a német Szent Jakab-Testvériség által működtetett albergue, amiről azt írják, hogy „very clean”.

Hangulatos kőház, tornáccal, körben leparkírozott hátizsákokkal, mellette hasonló kivitelű templom, azon túl mély szakadék és harsogóan zöld lombú fák. Várni kell a nyitásra. Nos, ezt tényleg németek üzemeltetik – három egyenköpenyes, szálegyenes termetű, ezüstszürke hajú idősebb asszonyság, kitűzött névtáblával. Nagyon nyájasak, de nem mernék eldobni egy papírzsepit, a levegőben van, hogy az ilyesmi statáriális eljárás alá esik… Tekintélyük, az van. Az adminisztráció fegyelmezett rendben zajlik, egyenként kísérnek oda a kijelölt ágyhoz, mobiltelefont kötelező kikapcsolni! Mosolygós fegyelem, látom, hogy húzza be a nyakát a fürtös hajú holland lány, Anne. Anne egyébként láthatóan jómódú családból jön, látványos ékszereket visel, még El Acebóban hencegett el az indiai útjával – tuti, hogy gazdag szülei fizették be, nem úgy néz ki, mintha bármiért is meg kellett volna dolgoznia az életben. Irigylésre méltóan magabiztos és gazdag világpolgár, aki „majd ha megérkezem Santiagóba, megveszem a repülőjegyet”, nem ám fél évvel korábban, mint mi a fapadosat, ugye. Ehhez a magától értetődő, arcátlansággal határos önbizalomhoz, ami Anne-ból árad, nos ebbe bele kell születni. Egészen biztos vagyok benne, hogy hiába Schengen, lehet bármennyi pénz a zsebemben, én sose leszek ilyen, mert a Vasfüggöny, a vámvizsgálatok stressze, az állandó pénztelenség emléke éppúgy megmarad bennem, ahogy a szembe hullott porszemé, amit ha ki is pislog valaki, még sokáig érzi a helyét…

 

DV is megérkezik, hamar betelik a hely – nem kell tolakodni, szégyellem is magam… DV igényfelmérése után – ki akar itt lecsót enni? – elmegyünk a falucska boltjába bevásárolni, veszünk jó sok bagettet – ezek már egészen ehetőek, nem úgy, mint Baszkföldön. DV-nak még megvan a kis zacskó pirospaprikája, amit az El Burgo Ranero-i boltban kapott ajándékba az ottani lecsó-projekthez, igaz részben kiszóródott és elkeveredett a megolvadt talpkenőccsel.

 

Pillanatra felbukkan Oliver, aztán megy is tovább, valamiért nem marad ebben a echte német fészekben. Azt állítja, hogy „Alexandra mindig tudja, merre van az út”, hát, nem látott engem Astorgánál, egyébként bár úgy lenne…

Iszonyatosan sántítok. Rendben, hogy nap mint nap meghaladom a határaimat – fizikailag és mentálisan egyaránt – de ennyire kell ennek fájnia? Vajon kell a születésnek, az újjászületésnek fájnia, vagy ez is csak egy szokás, egy hitrendszer? Szenvedek a saját hiúságomtól, az „ezt nekem meg kell tudnom csinálni”-tól. Túl természetesnek veszem a testi fájdalmat, mintha ez az „út” velejárója lenne, ezért figyelmen kívül is hagyom… Pedig a fájdalom fontos figyelmeztetés, hogy „eddig és ne tovább, mert kárt teszel önmagadban”. Felülünk egy nagy, lapos kövekből rakott párkányra, a túloldalán mélység és túlnan egy szép, zöld domb, kőből rakott birtokhatárokkal, apró fehér birkákkal. DV megmasszírozza a bokámat, nagyon jól esik. A homeopátia, úgy látszik, önmagában nem igazán használ.

 

Nem vállalhatom annyira túl magam, hogy a végén ne tudjam élvezni a létezést.

 

Befut két magyar srác, a pösze és a dadogós, „erre jártunk, beugrottunk” mondja a langalétábbik. Beszállnak a lecsózásba ők is. Felteszem nekik a szokásos kérdést: miért indultak el a Caminón? A pösze srác azt válaszolja, fogalma sincs, csak azt tudja, hogy baromi jól érzi itt magát, ezért már harmadszor járja végig… mesél a Világvégéről, hogy a legnyugatabbi pontról visszafordulva érzi az ember igazán, hogy innen nincs tovább, haza kell menni, és az rémes érzés…

A német albergue konyhája is maga a sterilitás, mindent kétszer mosogatunk el, biztos ami biztos. A lecsóillat belengi az épületet, még a német nőszemélyeket is becsalogatja, az egyik végül nem bírja tovább és kér belőle kóstolót. Irene, az osztrák lány viszonozni szeretné a lecsót, megígéri, hogy ő meg csinál kaiserschmarl-t. Hát erre kíváncsi vagyok, honnan szerez itt hozzávalót egy császármorzsához? Konkrétan, sehogy, a tészta összegyűrt, elrontott palacsintához hasonlít, lekvár helyett pedig barackbefőtt van hozzá, mégis nagy örömmel megesszük, igazi monarchiás vacsi volt ez…

Irene lábszárán csúnya kutyaharapás éktelenkedik, lekezelem Sunbreeze-el, mielőtt begyullad és elgennyesedik. A csodaszer most is látványosan hat. Elszörnyedek a lábkörmein: gyakorlatilag mind lilásfekete, leválófélben vannak, az egyiket Irene laza mozdulattal le is tépi. Váááhhh! Irenének borzasztó nagy hátizsákja van, ki se látszik mögüle. Elrettentő példaként le is fényképeztem Cacabelos előtt. Pedig mostanra már a legtöbben a fele cuccukat feladták haza postán. Akár vitetni is lehet a hátizsákot, vannak szállítmányozó iparosok, telefonszámuk kitűzve az ajtóra, „ha nehéz a holmid, hívd Jesúst”. Nevetnem kell…

 

Bemegyek a kis, kőből rakott templomba. Belső tere is dísztelen, egyszerű, az oltár felett minden idők legcsálébban rakott boltívével. Érzem, ahogy melegség és szeretet ölel át, később többen is bejönnek egy közös éneklésre.

Kifekszem a templom alacsony kőkerítésének tetejére – valakik előzékenyen polifoamokat hagytak mindenfelé – zöld fények vibrálnak, a pókhálók aranyszálként csillognak az ágak között. Kicsit ugyan feszélyez a kőkerítés alatt megnyíló százméteres szakadék, szóval igyekszem nem elaludni. A lábamon az egyiptomi kendőből készített borogatás, lebegek két világ határán, a mélység és az ég között, az álom és az ébrenlét között, hallgatom a templomból kihallatszó éneket, kerek a világ…