Elképesztő, hogy megint
vasárnap van! Indulás fél ötkor, ezúttal Paolo lámpájának fényénél, mert DV-é
felmondta a szolgálatot. Jobb az út, mint tegnap, de szándékosan lemaradok.
Gyászos ködfüggönyök lógnak a fákon és lebegnek a rétek felett. DV és Paolo
csupán egymásra figyel, csicseregnek a sötétben, nem akarok én lenni a harmadik.
Egy helyen megállok pisilni egy
sövény tövében és végképp elvesztem őket szem elől.
Portomarínba érünk, tényleg
mintha a tenger hullámzana ott lent, pedig ez csak egy öblös folyó, felette
ívelő hosszú vashidakkal. Lehet, hogy kitolásból, de egy végtelen hosszú
lépcsőn kell felkutyagolni. Milyen szép város lehet ez a Portomarín világosban!
Valószínűtlen a hajnal lámpafénnyel és ködgomolyokkal, a ködgomolyokból
kibontakozó kétszáz gimnazista osztálykiránduló peregrinóval. A köd
misztikus fényeket vetít a házfalakra, gomolygása olyan, mintha filmforgatás
lenne, ködgéppel… Elég nagy a nyüzsgés, sokan kelnek most útra, mi viszont már
tíz kilométert megtettünk. „Ezeket előzzük meg!” DV siet, siettet. Utálom ezt.
Könny csorog az arcomon a bokafájástól és a mellőzöttségtől. DV bezzeg jól érzi
magát Paolóval…
Hagyom a fenébe az erőlködést,
menjenek. Ettől mindjárt jobban érzem magam, elég világos van már ahhoz, hogy
lámpa nélkül is lássak. Innentől élvezet az út. Elengedtem a sietés-kényszert,
a felzárkózósdit, az se zavar, hogy lépten-nyomon lehagy valaki… Mély belső
békében lépkedek, a saját tempómban, szemlélődve, akár Tokió nyüzsgő
belvárosában a Zen szerzetes. Vízcsepp vagyok a folyóban, feloldódom az emberek
között, megelőznek kisebb-nagyobb csoportok.
Minden pillanat tökéletes, ha
önmagam lehetek.
Igazi meditatív séta, „utazok”,
visz a lábam, ami érdekes módon most már nem is fáj. Nézelődök, sőt beülök egy
bárba kávét inni. Láss csudát – az összes mezetás ismerőst itt találom,
Olivert, Edwint, Annét, Irenét, de még Paolót is, akinek egyre csúnyábban dagad
a bokája, úgy látszik vonzalom ide vagy oda, ő se tudta követni DV tempóját.
Tudok bízni az Útban, hogy
gondoskodik rólam, ellazult vagyok. „Legrosszabb esetben” nemhogy ötcsillagos,
de egymillió csillagos szállodám lesz – maga a természet, végtére is nyár van,
nincs hideg, szép az idő. Hálózsákból gyönyörködhetek az augusztusi
csillaghullásban.
Könnyedén találok szálláshelyet
Ligondében, egy nyárra kiürített kis falusi iskolában. Ez a huszonhét kilométer
pont elég volt mára. Az épület előtti úton terelik esti pihenőre a teheneket. A
terasz padján ülve nézegetem őket meg az elhaladó zarándoksereget is, bon
camino! Masszív kőépület, barátságos fogadtatás, sajnos se bolt, se konyha
nincs a közelben, de sebaj – akkora lelki terhet tettem le, hogy úgy érzem,
megérdemlek valami tisztességesebb vacsorát. No meg a takarékoskodásom miatt a
napi költési limitem is szépen megemelkedett, húsz euróra. Irenével elmegyünk
vacsorázni, extrém saláta-tálat kapok, van azon még gomba, zöldborsó, kukorica,
spárga is. Aztán sült csirke, aztán tortaszelet…Él az Úr! Odébb a mezőn
sátoroznak, valami cserkészek lehetnek, mert egyen-nyakkendőjük van és fegyelmezetten
ülnek a fűben és hallgatnak valami vallási oktatást.
A zarándokmenühöz automatikusan
járó üveg vörösbort ketten isszuk meg az osztrák lánnyal, mit mondjak
lecsúszott, kicsit a kelleténél óvatosabban lépdelek hazafelé, nagy
nevetések… az ösvényen furcsa fekete-sárga kígyó kúszik át keresztben, nem is
tudom egy pillanatig, valóság-e egyáltalán…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.