A Szuperportugál éjjel
legalább olyan hangos, mint nappal. Én még ilyen hangosan horkolni embert nem
hallottam. Mégse haragszom rá: aki képes megfőzni vágyaim vacsoráját, az
felőlem horkolhat… Jobban van a bokám, talán mert rendesen vacsoráztam. Valaki
megette a sonkaszeletemet, amit a közös hűtőbe tettem, viszont tett a helyére
egy szalámit. Kolesz-flashback. Rajtakapom magam a hörcsögtermészeten… kínos
szembenézés.
A pirkadati égen bongyori bárányfelhők. "Xavier összepúzta még az eget is..." mondja valaki az égre pillantva spanyolul, teljesen értem, sőt érti az egész zarándokhorda, röhögés...
Kényelmes az indulás, ki a
pusztába. Tizenhárom kilométeren keresztül nem történik semmi, viszont nagyon
jól elbeszélgetünk. A reggeli világosságban lefényképezek egy elképesztő
kinézetű kocsmát, hangulata, az van. Aztán Reliegosban leülünk a
verébcsiripeléstől reszkető lombok árnyékában reggelizni egy kis parkban. A
szalámi gyanús, de úgy látszik, ezt is megússzuk.
Erre a napra lazább etapot
tervezek – a tegnapi kissé gyilkos volt – vagyis a cél Mansilla de las Mulas,
egy hangulatos kisváros. Folyója is van, meg folyó vízi strandja – de ezt nem
látom sehol. A városközpontban veszünk „aranygaluskának valót”, virgoncak
vagyunk, korán is van még… Megyünk hát tovább. Lassan befutnak a többiek is.
Egy padon a hátizsákot párnának használva alszik valaki.
Egyre jobban melegedik az idő,
minden alkalmat kihasználunk egy kis locspocsra a mezők szélén húzódó
öntözőcsatornákban. A kalapommal meregetem a vizet, majdnem el is viszi a
sodrás és finom hideg. A kezemet belemártom az áramlatba – szinte kristályos a víz,
zöldes halacskaként birkóznak vele az ujjaim.
Az országút szélén vezet az út,
itt nincs külön gyalogösvény. Jókora a kamionforgalom, eléggé nyomasztó
szembenézni a veszéllyel. Megacélozom a szívemet és szembemegyek a forgalommal
– muszáj – DV kalapját majdnem leviszi egy nagy jármű keltette menetszél.
Talpalunk a benzingőzben, motorzajban, ezen nincs mit élvezni.
Puente de Villarente León előtt
van úgy tíz kilométerrel. Kicsit elegünk van a forgalomból, egy jobbkanyarral
elhagyjuk a főútvonalat – az első kínálkozó szállást kihagyjuk, kék delfinek
vannak a falára festve, még messziről is elég gagyinak látszik. A San Pelayo
kicsit messzebb van, a település szélén – üdítő a csend, igazi falusias
trágyaillat száll. Igazi luxuskörülmények közé kerülünk, a nyugalom zöld
szigetére. A belső udvaron harsogó zöld fű és napozóágyak és illatos petúniák.
Óriási heverészést rendezünk, valamiért alig van itt rajtunk kívül valaki. A
ház mögött egy ló van kikötve, időnként hallani a nyerítését. Pletykalapokat
zsákmányolok a rusztikus kinézetű recepcióról: elmélyülünk a spanyol bulvárélet
titkaiban, itt még az én nyelvtudás hiányom se probléma…
Természetesen van vendégkönyv,
végigolvasom ezt is, van egy magyar bejegyzés: „Él az Úr! Éljen!”.
Ennyi. Feltételezem, hogy a lelkendezésnek köze van a vacsora minőségéhez –
engem határozottan az ilyesmi szokott a Gondviselés iránti hangos hálára
késztetni – úgyhogy megkockáztatok egy tízeurós zarándokmenüt. Mit mondjak,
kiadós, egy nagy tál lencseleves, egy fél csirke rizzsel, gyümölcs, flan, és
persze vörösbor. Mozdulni se bírok! Ez már nagyon kellett…
Már alkonyodik, amikor új
lakótárs érkezik, egy ránézésre tipikus amerikai srác, napbarnított és szívós.
Némileg kitikkadt állapotban van – azt mondja, ma negyvenöt kilométert gyalogolt
és „a little bit tired”. Igazi prérimosolyt villogtat a félhomályban,
cowboy-gyerek, mondom, kiderül hogy tényleg valahonnan Dél-Dakotából jött.
Ahogy fekszem a hálózsákomban,
valami után kotorászok a zsebemben – jó nagy, öblös zsebei vannak a nadrágomnak
– egyszer csak valami kemény kiszögellés akad a kezembe: mi a fene lehet ez?
Áhá, medencecsont! Alighanem fogytam…
Aztán úgy elalszom, hogy csak
na…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.