Camino Frances. Tizenharmadik nap. Hontanas - Fromista

2010. július 26 hétfő.

Utálok felébredni, de ez most határozottan megkönnyebbülés. Uhh, micsoda rémálom volt! DV valamit suttog a sötétben – nem értem, mit, gondolom, hogy ő akkor most megy. Ettől meg jó dühös leszek, hogy máris lelécel, kábé negyedszer csinálja ezt, mióta úton vagyunk, meg se vár, szóval összekapom magam és fejest ugrok a sötétségbe.

 

Egyébként nincs is olyan sötét. A hold reflektorként világít az égen, ezüstös fénybe von mindent, mélyfekete árnyak és ezüstös csillogás. Természetesen azonnal eltévedek. A többi zarándok hangja – és ez gyanús – nem mögöttem, hanem mellettem, jobb felől hallatszik. Vaku is villan, amikor valamelyik marha megpróbálja lefényképezni a teliholdat, nekem mindenesetre jó támpontot ad, hogy merre az arra.

Pillanatra átadom magam az elveszettség érzésének, kitárom a karom és hagyom, hogy áthassa a testemet a félelem a sötétben. Az érzés intenzív, de nem kellemetlen. Szinte még élvezem is, ahogy végigbizserget a fejem tetejétől a kislábujjamig. Aztán visszafordulok, és meglelem a jelzést a falu szélén. Hát ezt hogy nem vettem észre… hát úgy, hogy nem figyeltem, hanem a saját sérelmeimmel voltam elfoglalva. Tanulság: ha töksötétben keresed az utat, akkor kifelé figyelj, de befelé terápiázz…

 

Na. Ballagok az ösvényen, mögöttem és előttem is vándorok alakja, a hold annyira világít, hogy én is lefényképezem – vaku nélkül, nem is kell… Valahogy nagyon sokára érkezek el San Anton romjaihoz, még romjaiban is impozáns a gótikus épület, a hajdani templom, konvent és zarándokkórház. A csúcsívek között most aszfaltút halad, és épp lehanyatlik a telihold a hajnal rózsaszín fényében. Konkrétan, szinte giccses, persze hogy lefényképezem. Kábé mindenki lehagy útközben, rossz érzés lehet csigának lenni!
 

Castrojeriz kis dombtetőre épült, a felkelő nap narancs fénye épp a várromokat világítja meg, lángolni látszanak a kövek. Szép kis település ez, patinás, és örömömre egy varangyosbékát találok az úton. Biztonságba helyezem az állatkát az út széli aljnövényzetben – a békával való találkozás valahogy szimbolikus a számomra, mintha azt jelezné, hogy valami jó dolog jön – aztán megyek kezet mosni. Persze itt is van csodatévő kút, állítólag megfiatalít és elmulasztja a vízhólyagot (!), én speciel a békás kezemet mosom le a csordogáló, meglepően meleg és vasízű vízben. Na jó, a lábacskáimat is megáztatom benne. Igazán remek lábak. Kurta, izmos futómű, szélesített talpak, kiváló menetstabilitás. Remek lábak ezek, bizony.

Remélem ezt ők is tudják.

Állítólag a vízhólyagok csak az első száz kilométeren okoznak gondot, utána az ember lába hozzászokik. Nos, tapasztalatból állíthatom, hogy ez NEM igaz.

Puente Fitero egy híd a Pisuerga folyó mentén. Ennek már a neve is olyan, hogy elvonulok egy közeli bokorba. Itt a zarándokok kábé kilencven százaléka eltéveszti az irányt, mennek tovább egyenesen, pedig az út jobbra kanyarodik a folyócska mentén. Mondjuk főleg azért tévesztik el, mert egy merő jóakaratból emelt bazi nagy európai uniós tábla eltakarja a jelzést. Nagyon élvezetes útszakasz kezdődik a számomra. Aztán Castrojeriz felé már ismét olvadozó aszfalton kell gyalogolnom a hőségben. Eredeti terveim szerint itt aludtam volna, de még mindig dolgozik bennem a „na én megmutatom, hogy kit lehet otthagyni, mint egy csomagot” haragja. Így csak egy kis időre ülök le egy albergue-kemping teraszán, persze kocsma ehhez is tartozik, hatalmas bögre tejeskávé és egy extraolcsó süti gondoskodik a kalória- és kedélypótlásomról. Mindjárt színesebben látom a világot…

Visz a lábam tovább, Boadilla del Camino a következő falu. Itt is megalhattam volna, a Pilgrim Guide meleg szavakkal ajánlotta az itteni szálláshelyet – de elszántan talpalok tovább a fokozódó hőségben. Még hat kilométert igazán kibírok Frómistáig. Most jött el a keffijah ideje. Sivatagi találmány, nagyon hasznos. Az egyiptomi kendőt vízbe áztatom egy közkútnál a kalapommal együtt, és beleburkolózom, hogy csupasz karjaimat ne égesse a nap. Mert bizony égeti, pokoli a hőség, árnyék pedig ismét nincs.

Egy útjavító munkagépet leszámítva semmi és senki sem mozog a tájban. A munkás udvariasan leállítja a gépet, hogy ne verje fel a port, amikor elhaladok mellette. Jön egy autó, a sofőr rámdudál – először nem tudom, miért, aztán rájövök: a tá-ti-tátá-val a Bon Caminót intonálta.

 

Most már végképp sehol senki, csak néhány sovány nyírfa remeg a hőségben. A Castilla csatorna mentén gyalogolok – üdítő a víz látványa és az élőlényeké, amelyeket a víz csalt ide, egy-egy szitakötő, madár, felvillanó halacska háta. Érzem, szinte sodrása van az útnak is, akár az öntözőcsatornának, visz a lábam előre. Mondjuk, a táj kicsit unalmas, viszont legalább senkit se zavar, ha énekelek. Így hát dalra fakadok – a varjú is énekesmadár! – és előadom a repertoáromat a pusztának. Mondd csak pajtás, indulsz-e már. Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat. Aztán a magyar népdalok. Egész sokat tudok! Megpróbálkozom a mantrákkal is, de a Szív Szútrát leszámítva nem nagyon működnek. Ez annyira keresztény erőtér, hogy minden mást egyszerűen elnyel…

Nos, megérkezem Frómistába, ahol egy elképesztő román kori templomot leszámítva semmi érdekes nincs. De még egy bolt se, pedig a település határozottan városias. Nincs nagy kedvem szállást keresgélni, válogatni a kendermagban – a legközelebbibe megyek, ami az önkormányzat által üzemeltetett municipal albergue, egyébként az útikönyvben benne sincs. Kicsit csodálkoznak a credencialomba ütött pecsét láttán, vagyis hogy Hontanasból indultam ma reggel, akárhogy is: ez 35 kilométer. Kiderül, hogy tudok latinul (tényleg), mert spontánul lefordítok valami idézetet, ami a recepciónál van a falon. A recepciós Alexandra de Ungarának, Magyar Alexandrának szólít, valahogy ez is egészen középkorias. Elcsórok egy lavórt a mosodarészlegből és lábat áztatok a finom, hűs csapvízben, egy felfuttatott szőlőtő árnyékában… mennyei. Nálam mindig van halkonzerv, igaz a bagettet konkrétan még Burgosban vettem. Vajon honnan szerzik be a helyiek a kajájukat? Ez rejtély marad előttem, még akkor is, amikor az érett délutánban elindulok szétnézni. Nem, akkor SEM fizetek tíz eurót egy pizzáért.

Egyrészt jó tisztázni, merre megy tovább a Camino, ne a töksötétben kelljen keresgélni másnap reggel, másrészt kíváncsi vagyok Európa legépebben megmaradt ezeréves templomára. Csodálatos! Sajnos be van zárva, csak kívülről tudom megnézni, de azt is érdemes: ekkoriban még nem díszítették a belső tereket, talán a puritán korszellem megérezte a „bálványveszélyt”… Viszont a külső falon frízként fut körbe 365 dombormű. Ez egészen elbűvölő: mitikus lények, angyalok, virágok, normann kacskaringók, egy teljes világkép, ahol egyenrangú a valóság és a képzelet világa… némely szobrocska kifejezetten frivol. Hogyan élhették ezek túl a mór időket és a reconquistát?

 

Az utolsó esti ténykedésem az, hogy lecsapolok egy óriási, igaz fájdalommentes vízhólyagot. „Műtét” előtt le is fényképezem, hogy legyen emlékem róla, mert ritka impozáns egy darab. A nap még le se ment, én már alszom a hálózsákba bújva… ez a legjobb módszer a horkolósok ellen. Mármint, előbb elaludni, mint ők… A jó formaidőzítésen sok múlik!