Camino Frances. Tizennegyedik nap. Fromista - Carrion de los Condes

2010. július 27. kedd.

Ismét pokoli álmaim vannak. Űrhajós vagyok, tűzgömbként nyílik, robban szét az űrhajó, a galaxis körülöttem…

A landolás, pardon: a felébredés ismét megkönnyebbülést hoz. Még előző este befizettem a kéteurós reggelit, nem mintha megérné, de mostanra már elég jól tudatában vagyok annak, hogy kaja nélkül nincs vándorlás... Az asztalra kikészítve mindenféle földi jó, gyümölcs, kakaó, felvágott, boldogan odahuppanok hát falatozni. Nagyon kínos, mert ez a lengyelek reggelije, az enyém a másik asztalon van... egy zsömle, egy minivaj egy egy pohár tea... Szégyenkezem, de a lengyelek nagyon kedvesek, kínálgatnak. Valószínűleg a bűntudat okozza, hogy később Villalcazarban, amikor egy kis sötét falusi boltban bevásárolok, penészes kolbászt veszek. Dobhatom ki. 

Most nem kell túl korán indulnom, mert Carrion de los Condesig, a következő betervezett városkáig csak 22 kilométer az út (a következő, Calzadilla majdnem negyven lenne, ennyit azért mégse). 

Frómista után széles, kőzúzalékkal borított járda húzódik a főútvonallal párhuzamosan, kagylójeles oszlopok tartják róla távol a járműveket. Egy szakaszon úgy alakították ki, hogy kerekesszékkel is járható legyen.

Hátam mögött narancsbíbor színű napfelkelte, előttem hosszú árnyék. Tetszik ez a belátható távlat, a szép színek – több útikönyv borítóján láttam már ezt a látképet. Kilométereken keresztül nyílegyenes úton haladok a kagylójeles oszlopok között.

Villalcazarban egyébként a sárga nyilak egy kocsmához vezetnek. Anyátok. A nemzeti emlékműnek számító gótikus templomot le sem fényképezem, túladagolásom van, úgy látszik. Éles hanggal csivogó fecskék raja kering a fejem felett, árnyékuk végigfut az ódon sárga falakon.

 

Három anyókával hoz össze a sors, tényleg olyanok, mint a népmesékben, nagyon aranyosak és spanyol szokás szerint háromfelé magyaráznak. Azt akarják, hogy ne a jelzett úton menjek, hanem a folyó mentén. Igazuk lesz: nagyon kellemes útszakasz jön. Embermagasságúnál nagyobb gazban török utat, keskeny az ösvény – hát ezt tényleg nem sokan járhatják – és mégiscsak jelezve van, így hát nem izgulok. A folyó mentén árnyat adó fűzfák integetnek a leveleikkel, dúsan nőnek a bokrok, színpompásak a virágok – nagyon élvezem, tízlépésenként kidőlnék a fűbe heverészni és csak élvezni a létezést… A susogó lombok, a nád, a madárdal szinte elringatnak. Az egyedüllét pazar pompája ölel körül. Sajnos minden véget ér egyszer, így ez a meghitt és otthonos útszakasz is.

Egy balkanyar után ismét az izzó aszfalton tappogok. Áh, visszatért az igazi Camino! Megint jön a széles „járda” a kagylós oszlopokkal. Kicsiben olyanok, mint az egyiptomi pilonok. Előttem a Végtelen.

 Carrion de los Condes egészen nagy város. Nincs körülötte ipari negyed, rögtön az óváros szélén találom magam a préri után – rögtön egy turistainformációs fabódé, persze, kaptam térképet. A bódé árnyékában is heverészik egy hátizsákos valaki... A Mezetán minden árnyékot meg kell becsülni.

Ezt a szálláskeresősdit szívből utálom. Téblábolok a főtéren, a kisebb-nagyobb utcákban, míg végül persze a helyi lakossághoz fordulok útmutatásért. Kár belém a térkép, úgy látszik. Aztán kiderül, hogy a kiszemelt szálláshely tényleg nincs kijelezve a szokásos sárga nyilakkal, meg kicsit távolabb is esik a városközponttól.

 

Ez a kiszemelt szálláshely nem más, mint az Espiritu Santo, vagyis Irgalmasrendi nővérek kolostora.

 

Általában, ha választhatok, előnyben részesítem az egyházi fenntartású helyeket. Ezek valahogy hangulatosabbak, bár a vendégszeretet másutt sem hiányzik. Szóval, ott állok a kolostor kapuja előtt, és érzem, hogy valahol tétje van: be merek-e rajta nyitni… Be merek, az előtérben senki, de a falon ott vannak a szokásos peregrinación hirdetmények, ez megnyugtat. Kicsit ücsörgök a padon, aztán észrevesznek, jön egy picike, kábé száz éves apáca néni, levág öt euróra, adminisztrál és körbevezet. Hiába mondanám neki, hogy a járókeretével ne erőltesse fel magát a lépcsőn, feltalálok én magam is, kedvesen mosolyog és nem adja fel. Végigmutogatja a vendégszobákat, a fürdőt, a konyhát, igen büszkén mutatja: van ám Internet is!

 

Azt hiszem, az egész Camino során az Irgalmasrendi kolostorban lett a legpazarabb szállásom. Igazi ágy (nem emeletes, nem matrac-a-padlón), igazi ágyneművel, a zuhanyozó is tágas és márványborítású (!). A konyha érdekes, láthatóan sokfunkciós helyiség, egyben elsősegélyszoba is (egy üvegszekrényben őskövület orvosi eszközökkel), a konyha-funkciót egy mikrohullámú sütő jelképezi, és itt van a büszkén említett netes számítógép is, hohó, egy igazi informatikai ősmaradvány! Biztos vagyok benne, hogy a technikatörténeti fosszília nem működik, pedig de. Miheztartás végett minden tárgyon feszület: a mikró és a számítógép tetején is. Ki tudja, talán ettől működnek.

Bekapcsolom a számítógépet, opciók: „szerzetesek” vagy „zarándokok”. Kattintok a második ablakra.

Jelszó?!

Megkísért a gondolata, hogy bepötyögöm: ultreia. De nem. Az a jelszó, hogy nincs jelszó. Enter.

 

Zuhanyozáskor látom, hogy klassz véraláfutások vannak a karomon. Csak a jó ég tudja, hogy hogyan kerültek oda.

SMS-t kapok DV-tól: ő is itt van Carrion de los Condesben. Találkozzunk! Az alábbi párbeszéd zajlik le: „Én itt lakom a parókián, te hol? Én a kolostorban. Megyünk misére?” Felnevetek, minő klerikális túltengés! Én kocakatolikus vagyok, DV, ha jól tudom, meg sincs keresztelve… Nem mintha ez lenne a lényeg. Megint halkonzerv a vacsora, be is vásárolok két napra, az útikalauz szerint kicsit kevés boltra lehet számítani az elkövetkező napokban. Hát, erről én is tudnék mesélni. Nekilátok a költségvetésnek, és hihetetlen: az elmúlt három nap alatt napi tíz euró alatt maradt a költekezésem. Vagy valamit elszámoltam. Útközben csodálatos aszfaltrajzot találok...

 DV elmondja, hogy Hontanasnál nem hagyott ott, hanem várt rám – csak a sötétben nem vettem észre. Aztán végig ott jött mögöttem ötven méterre, egészen a kapucsínós helyig, és én továbbra se vettem észre! A harag, a neheztelés úgy látszik, valósággal megvakított! Tanulságos...

 

A megbeszélt találkozó előtt még nagyot netezek, helyzetjelentés a hazaiaknak, bedobom érte az eurót az adománydobozba, aztán kóborlok egyet a városkában… mintha kilométerhiányom lenne. Igencsak hozzá lehet szokni a hosszú távokhoz! Szépséges gótikus épületek és kapuk váltakoznak a jelenkori homlokzatokkal, hangulatos az egész.

Mindenfelé álmos sziesztahangulat, csak a magamfajta kóbor népség bóklászik. Mindenhol ismerősökbe botlok, a kis park füvén táboroznak, a fák árnyékában heverésznek, a padokon tanyáznak. DV is itt van már, a padon ülve megmasszírozzuk egymás talpát, aztán irány a zarándokmise – katonás egy pappal, pattogva beszél és dirigál, jobban illene harctérre, mint templomba. Aztán az áldozás és az áldásért való kivonulás után bejelenti, hogy koncert. Maradunk. Két mexikói zarándok srác ül ki az oltár elé, gitárral, gyönyörű klasszikus muzsikát játszanak, középkori és barokk duetteket, sosem-hallott akkordok, mintha nem is gitár szólna… nagyon szép. Híre mehetett, hogy koncert lesz, mert szinte azonnal megtelnek a padok, még egy csapat fehér kendős apáca, vagy talán novícia is érkezik, egészen fiatalok, nevetősek.

Most érzem, hogy oldódnak a lelki és fizikai görcseim, kezdek belelazulni a Caminóba, felveszem az áramlás ritmusát: vagyis a saját ritmusomat. Ebben még sokat kell tanulnom…
 

A koncert után ki-ki hazaszéled: ki a maga parókiájára, ki a kolostorába…