Camino Frances. Huszonötödik nap. Triacastela - Ferreiros

2010. augusztus 7. szombat.

Hajnali négykor kelünk, észrevétlenül surranunk ki a csillagfényes sötétségbe. Negyed ötkor már az utat járjuk, először jól látható, aztán a fák között bibliai sötétségbe merülünk. Az ösvény buktatóan köves, és néhol eléggé meredek is. DV, aki egyébként rosszul lát, valami hatodik érzékkel elég hatékonyan veszi észre a jelzéseket. Sok az elágazás, gyakran keresztezünk aszfaltutat a sötétben, ilyenkor néha rövid ideig haladhatunk is rajta. Egy ritkásabb részen látszik az éjszakai égbolt – galaxisnézés, csillaghullás! Kicsavart nyakkal bámuljuk az eget gyaloglás közben, szerencsére az Ég nem büntet ezért eltévedéssel vagy kificamodó bokával.

Ahogy haladunk lefelé, sűrűsödik a köd is. Apró falvakon haladunk át, a közvilágítás sárga fényei áztatják a ködöt, az utcák sötétbe vesző mélyéből mérges csaholás hallatszik. Valahogy szerencsére sose kell a sötét és a kutyaugatás felé mennünk, a sárga nyíl másfelé mutat, megkönnyebbülés.

Szerencsénk addig tart, amíg egy falkával nem találkozunk. Egy kiváltképp nagy és loncsos példány, akit a haverjai uszítanak a háttérből, odaoldalog hozzám – dermedten állok – és megnyalintja, majd csócsálgatni kezdi a kezemet. Mintha azt keresné, hová is harapjon, kóstolgat, ízlelget. Ez sok az idegeimnek, nem szeretem a tépőfogak érintését az artériáimon, rászólok a kutyára. Akkor elengedi ugyan a kezemet, de a ruházatommal kezd ismerkedni. Hess! Erre odamegy DV-hez, hogy őrá is ráhozza a frászt. Reszkető lábbal megyünk tovább, az adrenalin dübörög, merevvé teszi lépteinket, meg-megbotlunk a sötétben.

DV lámpája, az egyetlen lámpánk, érezhetően halványul. Állandó navigáció a töksötétben, borzasztó. Egyre sűrűbb, tejfölösebb a köd.

Egy alig kivehető sárga nyíl nyomán balra kanyarodunk egy elágazásnál, aztán további jelzés sehol. A faluban sötétség és vadul acsargó kutyák, DV kezembe nyom egy valahonnan elemelt vasvillát. Nem lehet mindig akkora szerencsénk a kutyákkal, mint eddig. Fogom a vasvillát, nekiszegezem a sötétségnek, szívemben acélos elszántság. DV lefényképez és kinevet, még sose fogtam a kezembe ilyen szerszámot, pesti vagyok, na! A fotón fénygömbök sokasága vesz körül, talán a vakufényben megcsillanó por- és ködcseppek, talán angyalok, ki tudja? Mindenesetre jó érzés, hogy talán angyalok védelmeznek… Jelzés továbbra sincs, kiderül, hogy a megtévesztő sárga nyíl valaki kocsmájához vezet. Visszafordulunk és visszavisszük a vasvillát is a helyére, aztán DV valami nyomdafestéket nem tűrőt csinál az illető kocsmatulaj táblájával. Megtévesztő nyilat kitenni, fujj, sötét oldal.

Pirkad, minden nedves, a hajamon ködcseppek ülnek. De még libabőrös karom minden egyes szőrszálán is. Utálom az ilyen nyirkos időt, DV persze élvezi, és kedvenc Írországáról mesél. Beérünk San Mamedbe, pont olyan, mint egy magyar falu, otthonos. Aztán jön Sarria, egy modern mezőváros, több mint tizenkétezer lakosa van. Na, jöhet a tejeskávé egy bár teraszán, DV sürget, menne már, de ő meg éhes. Láthatóan a fél világ itt szállt meg – azok a bizonyos utolsó 100 kilométeres zarándokok, innen még pont érvényes a zarándoklat, jár a Compostela. Jól megkülönböztethető számomra a „kávé előtti” és „kávé utáni” állapot, oszlik a köd, kezd tetszeni a dolog.

Mesebeli erdőkben járunk és névtelen falvakon kelünk át, errefelé sokhelyütt hiányoznak a településnév-táblák. A kilométeroszlopok alapján találgatjuk, hogy is lehetünk. Innen már ötszáz méterenként van kőoszlop, rajta a Santiagóig hátralévő távolsággal. A visszaszámlálás megkezdődött. Az utolsó 100 kilométert jelző oszlopot le is fényképezem, alaposan össze van firkálva mindenféle üzenettel, nevekkel.

Az ösvényen tehéncsorda jön szembe. Nem térnek ki és nem hagynak helyet – mondjuk ha én lennék másfél tonna ekkora hegyes szarvakkal, én se térnék ki. Most ezekkel a szarvakkal kell szembenéznem és átfurakodnom közöttük. Meleg testük van, és meglepően finom, sima szőrük. Minden tehéntrágyás és cefreszagú, mégis szerethető vidék. Az ösvényt ősrégi fák szegélyezik meg hevenyészve rakott, kortalan kőkerítések. Egy kis faluban kereskedni is próbálnak velünk – ez nem túl jellemző amúgy a spanyolokra – van, aki vándorbotot árul, van, aki gyümölcsöt – a gyümölcsöstálkák mellé kitett becsületkasszával.

Ferreirosba pont az önkormányzati – errefelé Xuntának írják - albergue nyitására érünk be, na ez is megvan. Hamar betelik. A ligetes faluszélen mindenfelé heverésző emberek, körülöttük óvatos tyúkok kapirgálnak. Tüneményes kamasz sündisznóval találkozunk, nyalogatja a kezemet, teljesen szelíd.

Látom, hogyan gyorsul a csirke három másodperc alatt százra, amikor a parasztudvar fölé ragadozómadár kanyarodik. A baromfiak ezerrel betépnek a garázsba, a hoppon maradt ragadozó elegánsan megbillenti a szárnyát és továbbrepül.

Irene megint elájult. Nem lehet büntetlenül ekkora hátizsákkal vígan trappolni. Stramm alpesi parasztlány ez az Irene, kicsattanó piros alma-orcákkal és vaskos bokákkal. Állati makacs. Ez a baj a strammsággal: hirtelen lesz vége.

Ezen a napon nem a tömeg tudatállapotával kellett megküzdenem, hanem a saját tudatalattimból előkúszó félelmekkel. A sötét sok ijesztő dolgot tartogatott: eltévedés- és balesetveszélyt, harapós kutyát, a ködből hangzó titokzatos zajokat. Egy sor potenciális fájdalmat. Tulajdonképpen nagyon féltem. Ráadásul erőltettem a tempót, hogy lépést tartsak DV-al, akinél a lámpa van –mint mondjak, ez is tanulságos. Miért akarok én erőnek erejével felzárkózni bárkihez? Pláne olyan valakihez, aki pár éve hosszútávfutó bajnok volt? Miért nincs nekem még mindig saját lámpám? Eszembe jut, hogy engem, az „iskolaéretlent” mindig fel akartak zárkóztatni. Korrepetálások, különórák, szakkörök, sportfoglalkozások – nem is igen emlékszem rá, hogy iskolás gyerek koromban játszottam volna. Nem értem rá a nagy felzárkóztatásban. Hihetetlen túlteljesítéssel kompenzáltam akkoriban, megnyert tanulmányi versenyekkel, vetélkedőkkel, amiket gyűlöltem. Mindent utálok, aminek köze van a versenyzéshez, a nyerés-vesztés világához, akkor most mit is erőltetek? Miért csinálom még mindig ezt?

Semmi nem ér annyit, hogy feláldozzam érte azt, aki vagyok.

Soha többé nem akarok „példaképekhez” felzárkózni.

Nem hallgatok többé a saját fejlődési-haladási tempómtól eltéríteni akaró Kísértő suttogására, amint olyanokat mond, hogy „siess, mert nem lesz szállásod”, vagy „ezt neked bírnod kell”.