Camino Frances. Tizenkilencedik nap. Virgen del Camino - Hospital de Orbigo

2010. augusztus 1. vasárnap.

Rajtakapom magam a szorongáson: félek attól, hogy leégek DV előtt, ha eltévesztem a jelzést. DV nem lát túl élesen, rajtam a felelősség, és ezen aránytalanul stresszelek. Különös.

Az egész Camino során talán ez volt a legkeservesebb, egyben leg-eseménytelenebb nap. Nyílegyenes aszfaltúton ballagunk, hogy együtt, hogy egymástól százméterekre eltávolodva, egy teve konok kitartásával. Néhol az aszfalt bokacsikordító nagy kövekkel megszórt mezőgazdasági földúttal váltakozik, a poros feketeszeder-bokrokon már kezdenek beérni a hematit-fényű bogyók.

Villavante előtt van egy kilenc kilométeres szakasz, ahol az egyetlen üdítő látvány az úttal párhuzamosan folyó öntözőcsatorna. Ez az élet medre: szitakötők repkednek felette, vannak benne aprócska halak, közeledtünkre daliás békák ugranak bele fejest, és látok egy cickányt is. Egyébként csak kukoricás, ameddig a szem ellát. És bár egyik lábamat a másik után teszem, nem érzem, hogy bármit is haladnék, mert semmi viszonyítási pont nincs. A távolban délibábként remeg egy-két épület ígérete, de ezek sehogy se kerülnek közelebb.

Megpihenünk facsoport alatt, van itt egy kőasztal is – szerintem talán malomkő lehetett eredetileg – és kis patak is folyik. Ebbe természetesen beleereszkedünk, isteni hideg, a moszattól csúszós nagy kavicsokon egyensúlyozunk térdig vízben. Nem zavar, hogy a nadrágom is vizes lesz – annál jobban fog hűsíteni menet közben.

DV kifekszik a kőasztalra, mint egy ravatalra, arca sápadt és beesett, a kezét keresztbe teszi a mellén - minden szempontból halottnak látszik, nagyon megviseli őt ez a hőség.

 

Az utolsó négy kilométer keserves vánszorgás a vasúti sínek mentén, nagy kavicsokkal borított ösvényen. Egy vonatszerelvény elnyújtott sikollyal dübörög el mellettünk… Ez a vidék nem terem mást, mint követ és peregrinót…

Tikkadás.

Hospital de Orbigóba a világ egyik leghosszabb középkori kőhídja vezet egy olyan folyó felett, amely alig létezik, csupán széles, fehéren világító medre mutatja az áradások erejét. DV egyre undokabb velem, megbántódva érzem magam… azt mondja, menjünk külön, mert tőlem jött ki az allergiája. Valójában, szerintem, zavartalanul akar pasizni. Van itt egy izmos olasz fickó... Huhh, büntetésnek élem meg az eltávolítást, és ez sok felismerést és régi emléket hoz fel… Mindkettő fáj: ha elhagynak, és az is, ha nekem kell elmenni. Ezért önként vállalom az egyedüllétet, inkább… És pont akkor történik mindez, amikor már úgy éreztem, hogy egész jól összecsiszolódtunk… A Camino azt hozza elő, amivel otthon sem tudtam mit kezdeni.

Találkozások és elválások.

 

Bolyongok a városkában, bevásárlok, minden szép és ünnepi, csak az én szívem nehéz, pedig tudom, hogy nincs okom bánkódásra. Egy történelmi épületben szállok meg, németek hozták rendbe, de nyilván nem ők tartják fenn, mert igen nagy gaz van a hátsó kertben meg pár töredezett fapad. Itt telepedek le, egyedül maradva a gondolataimmal. Hosszú kihagyás után meditációba merülök, vigasztalom magam, hogy ha nemkívánatos a jelenlétem, az nem biztos, hogy rólam szól… de nem vigasztalódok meg. Keserves a magány.

 

Ráadásul a hátamat is lenyúztam valamivel, lehet hogy a hátizsákkal, mindenesetre: fáj. A póló is elszakadt az adott helyen, kénytelen vagyok leselejtezni, cserébe csatasorba állítom a békakirálylányos pizsamapólómat.