Camino Frances. Harmadik nap. Czizur Menor - Punte la Reina

2010. július 16. péntek.

Öt órakor ébresztő! Ragyognak a csillagok. A sötétben egész ügyesen fogat mosok, elemlámpák villannak a bejáratnál felhalmozott cuccok között, próbáljuk nem felébreszteni a még alvókat. A bugyimnak nyoma veszett a szárítóról. Vagy a sötétben sajátjának vélte valaki, vagy titkos rajongóm lapul a csapatban. A mosdóban egy szép középkori metszet másolata lóg bekeretezve: két zarándokot ábrázol, amint találkoznak és üdvözlik egymást. Ez a kép van a pecséten is.

Kicsit nehezen kecmergünk ki Czizur Menorból a sötétben, de aztán meglesz az irány. A fehér kavicsos ösvény ropog a lábunk alatt, alig sejthetően kígyózik a földek között. Lassan pirkad, rózsás fények játszanak a láthatáron, gyönyörű a hajnal misztikája. Otthon olyan ritkán láthatom!

 

Emelkedik az út, és micsoda fények! A felkelő nap csíkosra festi az épp learatott búzamezőt, a hajnali köd megül a völgyben, fejüket büszkén emelik fel a napraforgók. Milyen gyönyörű táj! Repülni tudnék. DV valahol lemaradt, de mégse vagyok egyedül: látótávolságban hátizsákos árnyak kontúrja imbolyog előttem is, mögöttem is. Árnyékom vörösesen vetül előre, a nap a hátam mögött ébredezik.

Alto de Perdon, a Megbocsátás Foka. Láttam egy irányjelző követ, háromfelé is mutatott rajta a sárga nyíl. A megbocsátás irányába minden út jó irányba vezet… A kis hegyormon szélfútta vas szoborcsoport, zarándokokat ábrázol, persze – zászlókat visznek, meg szamarat kötőféken, mindezt kicsit rozsdásan, vörösen. Fehér szélkerekek csipkézik a látóhatárt. Vannak itt már egy tucatnyian, leülve egy emlékmű talapzatára szépen sorban, a tegnapi „összeesküvők” egyike egy szál napraforgót nyújt át nekem. Az éretlen magokat ki lehet csipkedni belőle, finom, amúgy héjastul elrágcsálható… Na szép, egy fiú virágot ad, erre megeszem a „csokrot”, mint egy csacsi… A piros hálózsákos lánnyal is elbeszélgetek angolul, kiderül, hogy Évának hívják és kecskeméti, nagyot nevetünk.

Valaki megkér, hogy fényképezzem le őket, kezembe nyom egy négyszögletes fekete tárgyat. Még sose láttam ilyen minimál-digitál fényképezőgépet – a nézőkéje pusztán egy négyszögletes lyuk, én „bio-zoom!” kiáltással hátrálok, hogy beleférjen a csapat.

Egy élelmes kereskedő is beállt a furgonjával, szendvicset és üdítőt árul, többen vesznek is – a spanyol szendvics, a bocadillo óriási és tápláló és persze baszk kenyérből van, így hát egy katalán srác nekem is adja a felét. Tortillás, friss, finom. És marhára kemény, de elbánok én vele, el én.

Leereszkedünk a kicsit meredek, szúrós bokrokkal pettyezett hegyoldalon, lábam alatt palatörmelék csúszkál. Cifra nevű, középkorias baszk településeken vágunk át. Itt nem olyanok a falvak, mint nálunk: masszív kőből épült minden, a házak hézagmentesen egymáshoz szorulnak, mint csatában a falanx, nyilván nem véletlenül. Nincs kis virágos előkert és egyéb hóbort, a házak csomóján túl rögtön a szántóföldek következnek. Zariquiegui (hoppá, micsoda név!), Uterga, Muruzabal, Obanos. DV az előző helyen elhagyta az exanyósa kalapját, úgyhogy kölcsönadom a magamét, én pedig az egyiptomi kendőt kötöm a fejemre. Kicsit tébolyult mór apácának látszom benne…

Az „összeesküvőkről” kiderül, hogy lengyel kispapok. Tizenketten vannak, nagyfejűek, sportosak, katonásan menetelnek, mint valami klerikális osztag, egyébként nagyon aranyosak a hátizsákra kötözött kenyereikkel. Plusz egy főként velük van egyikük tesója is. A tesó félájultan hever egy bokor alatt. „Nem imádkozik eleget” – mondják erre a lengyelek. Összevetjük szókincsünket. „Pole vengri dva bratanki” – mondom én, „tokaj minosegi bor” – mondják ők.

II. János Pál pápa is végigjárta a Caminót. Gondolom ő is még lengyel kispap korában, mert nehezen tudom elképzelni, hogy bíborosként vagy pápaként egy bő hónapra lekoccolhatott volna a Vatikánból. Vagy ha igen, miféle albergue-kben lakott?

Obanosban épp kinyitják a templomot, begyűjtjük a sello-t, letérdelek egy rövid imára.

Puente la Reina. Itt találkozik két fontos, Franciaországból induló zarándokútvonal, jelentős kisváros tehát. Szinte az első lehetséges szálláshely a kisváros elején egy boltíves tornácú kőépület – nincs még nyitva, üldögélünk egy kicsit a kőboltívek alatt, jól esik – közvetlenül mellette puritán román kori templom áll, tornyán gólyafészkekkel. Az albergue-t a jezsuiták üzemeltetik, vagyis a Padres Reparadores – konkrétan a szomszédos kolostor lakói. Ezek a jóképű fiatal srácok lennének a szerzetesek? Alighanem… A kisváros nagyon tetszik. Tömény középkor, nem csak annak látszik, hanem az is. Gótikus boltívek, sikátorok, hihetetlen masszív vasalt faajtók őrzik az épületek titkait. Még a szaga is középkori. Atmoszférája van. Boldogan bóklászom benne, az óváros nem nagy, és gusztusos kis boltok vannak benne. Az egyikben bevásárolok, a másikban veszünk egy új kalapot DV-nak. A városka túlsó végén van a névadó híd, púpos hátával hínáros folyó felett ível át. Elképesztő, de a híd pont ezer éves. Mondjuk amilyen masszívan meg van építve, nem csoda, hogy állta az évszázados használatot. Megnézzük a 12. századi Iglesia del Crucifijo templomot is, ezt még a templomos lovagok építtették – látszik is rajta, masszív és gótikus.

Járd az utat, Arra születtél, hogy járd. Járd az utat: Találkozód van. Hol? Kivel? Még nem tudod. Talán... Saját magaddal.   Járd az utad. Az ösvényeid a szavaid. Az utad az éneked. A fáradtságod az imád. És végül a csended megszólal.   Járd az utat. Egyedül, másokkal. Másokkal, de mindig önmagadban. Riválisokat teremtettél, Társakkal fogsz találkozni. Ellenségeket képzeltél, Barátaid lesznek.   Járd az utat. Az elméd nem tudja. Hogy ösvényeid a szívedhez vezetnek. Járd az utat, Arra születtél, hogy járd a zarándok útját.   Más út hozott téged, És keres, hogy rátalálj. Santiagóban, az utad céljánál Az oltárnál, szíved közepén Ott van a békéd, Ott van az örömöd. Lásd, hogy Isten már az úton veled jár.

 
Nagy lakomát csapok a szállásunk mögötti kertben, pár millió hangya társaságában. Frissen vett kenőmájas, akciós sajt, tegnapi bagett. Kicsit aggódom DV-ért, hasmenés, kiszáradás, reszketés, elfáradás… ezt mind hozza, remélem hamar rendbe jön. Bár az útifüzetem szerint van itt a kisvárosban egy zarándok-kórház, eredeti majd’ ezer éves darab és még mindig működik… A kinyúlás a fűben jót tesz mindkettőnknek.

Heverészünk a fák alatt, kölcsönös talpmasszázs – igaz csak baloldalt, mert pont amikor DV rátért volna a jobb lábamra, odajön egy kedves srác és misére invitál bennünket. És örülök, hogy nem hagyjuk ki. Egyszerű és nagyon szívhez szóló szertartás ez, meghatódom… látom, DV is, mondjuk ő még érti is a szöveget. A jezsuiták az első sorban ülnek, aztán korsót, lavórt, törülközőt hoznak – mi jön? A srác megmossa mezítlábas lábamat, aztán jelzi, hogy folytassam a mellettem ülővel… kézről kézre jár a korsó a vízzel, egyszerű és megindító dolog ez, beavatás az Útba. Áldást is kapunk… Sőt kapunk egy verset is, DV hevenyészett fordítása megérinti a szívemet. Még hónapokkal később se tudom úgy olvasni, hogy könnybe ne lábadjon a szemem…

 A templomtorony fiagólyái most tanulnak repülni. Nézem a suhanc madarat, ahogy kiterjeszti a szárnyait, lebeg, elemelkedik 10-20 centire a fészektől, de a lábait még nagyterpeszben, lábujjait karmolótartásban kimereszti, hogy bármikor megragadhassa a fészek szélét…

 

A hátsó udvaron még mindig tanyáznak néhányan, némelyek – úgy tűnik – meditálnak, na az ilyesmiről szokik le viszonylag hamar az ember, egyszerűen az út válik meditációvá – mások naplót írnak, ami afféle népszokás az Úton. Jó látni, hogy meglett férfiak irkálják lelki élményeiket – DV is csinálja, bár amikor rákérdezek, azt állítja, pénzügyi számításokat végzett.

Itt van a Sebastian nevű fiú, akinek megettem a fél tortillás szendvicsét Alto de Perdónnál, meg a büdös zoknis baszkok is, naná hogy megint ők a szobatársaink. Irtó horkolósnak ígérkeznek, de valahogy cseppet sem zavar.