Camino Frances. Huszonhetedik nap. Ligonde - Melide

2010. augusztus 9. hétfő.

Utálatos, utálatos hajnali indulások! Csupa olyan álmom volt, ami a rohanás, a versenyzés, az utolérés feleslegességéről szólt, ez jó megerősítés. Irene nélkül nem jutnék ki az ajtón a sötétben, vaskos kovácsoltvas zárszerkezet mindenféle kallantyúval és fogantyúval, ott ügyetlenkedek vele. Irene bezzeg valószínűleg alpesi csűrajtókon edzett, rögtön ki tudja nyitni.

Sötétben és ködben határozottan gyenge sportteljesítményt nyújtok – de viszont egyedül nem is rossz ez, csak másokhoz képest. Irene eltalpal a sötétben, lámpám még mindig nincs, éppen hogy látom az utat.

Sötét van, egyedül vagyok, a távolból kutyaugatást hoz a szél – mégse félek. A csillagokat most nem látni, de az ösvény mellett parányi fénypontok parázslanak – földre hullott csillagok, szentjánosbogarak. A töksötét országút mellett gyalogolva tökéletes biztonságérzet vesz körül. A semmiből a semmi felé haladok, magam is kis pont vagyok, feloldódom a sötétségben, mintha a végtelen két széle között lennék magam is felfüggesztve a semmiben. Az illatáról felismerem az eukaliptuszt, tépek néhány levelet, rágcsálom, erős mentolos ízük van.

Tíz kilométer után beérek Palas de Reibe, ébredező zarándokcsapatok mindenfelé, egy sportcsarnokba belátni az ablakon keresztül. Látom, ahogy a leterített matracokon kászálódik a populáció, hogy lemming módjára útra keljen, megtenni a mai távot… lassan beérünk a célegyenesbe, Santiago már nincs messze. Spanyol fiatalok társaságai énekelnek mindenfelé, hangulatos. Parkon át visz az út, ki van világítva, kis kagylójeles lámpákkal, de jó lett volna ilyen az erdő mélyén… DV utolér, neki érdekes szállás jutott, „kísértet is volt” mondja teljes átéléssel. Beszerzett néhány friss poloskacsípést is, olyan a karja, mintha rákerült volna a Cassiopeia csillagkép.

DV lefényképez a Casanova tábla mellett – nem gondoltam volna, hogy van falu, amit valóban így hívnak. Így vagy úgy, de meghódítom Casanovát…

Aztán hamar ismét elszakadunk egymástól, mert én igenis megállok kávézni egy szép, napsütötte teraszú helyen, a tulajdonosnő vérbő, testes spanyol asszonyság, hihetetlen műsort csinál. Mindenkit úgy fogad, mint rég nem látott rokonát, anyányi és temperamentumos, és spanyolságát még én is érteni vélem. Szürke, nagy macska dörgölőzik a lábához, ahogy egyik asztaltól a másikhoz lép, kapok tőle egy ajándék banánt is a tejeskávé mellé, mondván „enni is kell ám”.

 

Középkori, nagy terméskövekkel kirakott ösvényen haladok, mint ezer éve énelőttem már sokan, ugyanazokon a hidakon lépdelek keresztül, érzem a hagyomány erejét, aminek részese lettem… Sodor, mint egy nagy kulturális folyó, ereje van, nem lenne jó fordított irányban, „árral szemben” haladni… bár a hülye németek kitaláltak egy mozgalmat, hogy járjuk a Caminót visszafelé, hát ez olyan lehet, mint megszületés helyett visszabújni.

A középkori úton pazar színű gyík napozik, díszbe öltözött hüllő-lovag, mondhatnám pózol. Minden irányból lefényképezem, sőt meg is simogatom színes gyöngyökből szövött hátát, mire egy éltes spanyol asszonyság mögöttem sikoltozni kezd, hogy jujj, jujj! Mondom pedig, hogy kár megijedni, ez csak egy lagarto pequeňo, egy kicsi gyíkocska. Azt csak a jó ég tudja, hogy honnan tudom, hogyan mondják spanyolul a gyíkot.

Melidében ismét találkozom DV-al. Itt egy nagy albergue van, százharminc személyes, és még nincs is nyitva. Letáborozunk az épület tövében, jó sokan, konkrétan mindenki itt van. Az épület másik végében a helyi diszkó üzemel, csak remélni tudom, hogy hétfő este nem lesz túl nagy buli.

Elmegyek vásárolni – meglepő az árubőség, egészen nagy városka ez, veszek egy tonna gyümölcsöt DV-nak. Folyton azzal piszkál, hogy zsugori vagyok, most meg alighanem átestem a ló másik oldalára.

A beköltözési adminisztráció egészen gyorsan megy, kicsit olyan, mint az útlevélvizsgálat, egymás mellett több ablaknál. Még számlát is kapunk, meg papírlepedőt, gondolom a galíciai Köjál előírása.

 

DV elkíséri Paolót az orvoshoz, aki a városka túlsó végén rendel, persze. Kínos egy sántikálás lehet, ráadásul a doktornő közli az olasz sráccal, hogy „két nappal a cél előtt nem adjuk fel” és kidobja. Viszont ettől az erélyes hangtól Paolo jobban lesz. Mindenki mindent kipróbált már szegény fiú lábán, reikit, pránát, ráolvasást, egy barna kámzsás szerzetes még rá is imádkozott, kipróbáltunk mindenféle kenőcsöt és borogatást – a kenőcstől egyébként felhólyagosodott a lába, vörös, meg dagadt, horrorul néz ki. Otthon meg várja a nagy olasz család, az anyja, a felesége, az Alzheimer-kóros anyósa, akikkel mind együtt él. Szegény fiú, csöbörből vödörbe jutna, ha feladná a Caminót és hazautazna… Nem irigylem.

Gyümölcssalátát készítek, bevásárlok, mászkálok a kisvárosban, kiderítem a miseidőpontot (rég voltam), meg a polipvendéglő nyitvatartását, meg végre veszek elemlámpát is egy kínai boltban. Mutogatok, viszonylag könnyű Activity-feladat, legalábbis a „vámáru-nyilatkozathoz” képest, amit legutóbb húztam, amikor a haverokkal játszottunk… Újabb spanyol szóval gazdagodom: linterna. Másfél euróért egy hupikék kínai linterna tulajdonosává válok, elemekkel együtt. DV kiakad ezen, az övé hét és fél euróba került és pont így néz ki.

Közben látok kitörni egy elektromos tűzvészt is, errefelé nincsen biztosíték? Rémületes csattanások az utcán, először azt hiszem, hogy lőnek, és kapualjba húzódok – aztán látom, hogy egy kapcsolószekrény szórja a szikrákat és füstöl. Érdekes, hogy a spanyolok nem gyűlnek össze szörnyülködni, és csak jó sokára jön két polgárőr-autó, azok is csak megállnak és nézik és senki se csinál semmit. Tranquilla.

Amikor este misére megyünk, még mindig ott lebeg az égett műanyag füstje-szaga a levegőben.

 

A zarándokmisén megint nemzetiség és nyelvtudás szerint kapunk fénymásolt szöveget, mi persze angolul, két napbarnított misszionárius pap tartja felváltva a szertartást, ők idegen nyelvekben járatosabbnak tűnnek, igaz azt is megkérdezik tőlünk, keresztények vagyunk-e. Gondolom, pogányokhoz, bennszülöttekhez vannak szokva… DV lelkesen bólogat, majd utólag bevallja nekem, hogy nincs is megkeresztelve. Isten, úgy tűnik, nem emel kifogást… Énekeljük a Laudate omnes gentes-t, dzsentesz-nek mondják, nem épp klasszikus latin. Most én olvasom fel a szentleckét, hevenyészett magyar fordítással, „…egyetlen veréb se hullhat le Isten tudomása nélkül, és te mennyivel értékesebb vagy, mint egy veréb…”. A szószék emelvényén állva eléggé izgulok, még akkor is, ha tudom, hogy úgyse köthet bele senki a fordításomba, DV is elnéző… sőt, gratulál. Furcsán ropognak a magyar szavak a franciához, angolhoz, spanyolhoz képest… szerintem legtöbben azt se tudják, milyen nyelv volt ez.

 

Paolo, DV és én a mise után elmegyünk az Ezequiel Pulperíába, a nevezetes polipvendéglőbe. Már esteledik. Otthonos hely, vaskos faasztalokkal, semmi pucc – kicsit átmenet a kocsma és a vendéglő között, az ajtó mellett szakács főzi sós vízben a polipokat, aztán ollóval szecskázza fel a jócskán összement állatot. Hárman egy közepes méretű polipot eszünk meg, nagyon egyszerű és rusztikus étel, fatálon érkezik, olívaolajjal és fokhagymával, pirospaprikával megszórva. Jó, kicsit rémesen néz ki azokkal a tapadókorongokkal. Olyan, mintha marslakót ennénk, viszont „színtiszta protein”, mondja rá DV. A polip finomabb, mint ahogy kinéz, és valóban laktató. DV szerint sokszor kell kőhöz vagdosni, hogy ilyen puha legyen. A kenyérrel még az olívaolajat is kitunkoljuk. A galíciai módra készített polip kihagyhatatlan helyi specialitás, főleg, hogy jelentős mennyiségű sidrát is megiszunk mellé.

DV-al bemegyünk egy tengeri herkentyűket, fagyasztott halakat, kagylókat árusító boltba. Jeges halszag. DV vesz egy celofánba csomagolt, fagyott Szent Jakab-kagylót, hogy szemléltesse, hogy néz ki a jószág egészben – nem értettem, hogy hogy lehet a teknője ennyire lapos, akkor hol van benne az állat, nos most kiderült. A Pecten Maximus Iacobeus egész nagy darab egy puhatestű. A zsanérral záródó két héj egyike lapos, a másik félgömb-forma… Stílusos módon a fagyasztott kagylóval jegeljük Paolo bokáját, majd a konyhában a bicskámmal felboncoljuk. Mármint a kagylót. Bár szegény Paolo is úgy néz ki, mint akinek már mindegy. Nagyon fájhat a lába.

DV ad egy melatonin-tablettát – nagy a nyüzsgés, ég a villany, nem könnyű elaludni. A melatonin hatására azt érzem, hogy mindez valahogy eltávolodik tőlem, aztán már alszom is.