Camino del Norte. Második rész. Laredótól Ribadeóig

EL CAMINO DEL NORTE - MÁSODIK RÉSZ

Augusztus 6. szombat. Laredo – Güemes

Ma reggel sokáig alhatunk, komótosan készülődhetünk. Merülőforralós kávé, joghurt. Még tegnap megérdeklődtük a Tourist Infóban, hogy mikor indul az első hajó. Mivel vízen járni még nem tudunk, talán nem jár érte pontlevonás.

A laredói tengerparti sétány öt kilométer hosszú, Furcsa modern szoborképződmények sorakoznak rajta. Ha én ilyet csináltam volna a főiskolán, Pusztai Ágoston tanár úr letörte volna a derekamat. Hosszúra nyúlik az árnyékunk, Rita hihetetlen tempót diktál, háromnegyed óra múlva már ott is vagyunk a földnyelv végében. Nád, homok, kora reggeli friss napsütés. Öreg Hal persze már itt van, csípőre tett kézzel fürkészi a tengert, vajon hol fog kikötni a kishajó. Mivel mólót vagy kikötőt nem látunk. Csak egy kis traktorféle járja a partot, szűri át a homokot.

Pontosan érkezik az autógumikkal körberakott, színes kis hajócska, igazi üdüléshangulat üldögélni a fehérre festett fapadon, és hagyni, hogy a tengeri szellő simogassa az arcomat. Néhány vadidegen hátizsákossal osztozunk a fedélzeten.

A túlparton már élénk kikötői élet zajlik, kávézók, kisvendéglők nyitogatják színes napernyőiket. Szívesen itt maradnék, de menni kell tovább. A Camino először egy börtönfal mellett vezet el – de szörnyű is lehet bezárva élni – a másik oldalon nádas, madárrezervátum. Egyre melegebb van. Aztán a sárga nyíl a kemping után beparancsol az eukaliptuszerdőbe, majd fel, fel az egyre meredekebb, keskeny ösvényen. Nekem ez nagyon megy. Csurom izzadt a pólóm, de élvezem, ahogy szinte ugrálok felfelé, kőről kőre, miközben mások kifulladva lihegnek és alibiként a távlatot csodálják. Repülök föl, előttem Rita zizeg a hátizsákjával – valamiért szeret nejlonzacskó-füzéreket kötni rá. Aztán a gerincre érve feltárul a túlsó oldal, a félköríves nagy strand. Leereszkedem a hegyoldalon, a következő sárga nyíl már egy tengermarta sziklára van festve. Az út egyértelmű: végig a szorosan vett tengerparton – legtöbben azonnal ledobják a bakancsukat, és mezítláb tappognak a tengerben, a part fövenyes, kristálytiszta, csodás. Furcsa érzés teljes menetfelszerelésben-hátizsákban ballagni a monokinizők, strandolók között. Hát normális vagyok én? Nagyon hosszú ez a strand, hat kilométer, Rita foga közt szűri az idegenforgalmi jelszót: Cantabria Infinita, ennek tényleg sose lesz vége…

Hopp, a két buszegér: a liverpooli tengerész és a belga vasutas! Ezek itt tanyáznak, persze így könnyű, mégse érzem, hogy cserélnék velük.

Nojánál, a strand végénél Ritával leülünk a tengerpartra levezető lépcsőre egy kicsit, előszedem az olvatag mogyorós csokoládémat, lefotózok egy ufó alakú felhőt, beszélgetünk. Felbukkan egy középkorú asszonyság, hogy mi ugye peregrinák vagyunk? Az igenlő válaszra szóviharban tör ki. Hogy a férje is végigjárta az utat. Hogy őt Luciának hívják, és baszk, igen, baszk-baszk-baszk, nem spanyol, baszk, a férjem is baszk! A férj jámbor béketűréssel, hallgatagon áll, hozzá lehet már szokva neje temperamentum-kitöréseihez. Lucia az arcomat csipkedi, nem hiszi el, hogy 38 éves vagyok, végül baszk népitáncot jár a homokban, csak úgy repül a homok. Lehet ezeket az embereket nem szeretni?

Az üdülővároska után ismét dombvidéken, autóút szélén kanyarog a Camino. Élesen tűz a nap, egyre fojtóbb, egy helyen el is tévedünk, és kivételesen én vagyok az, aki észreveszi.

Lefényképezek egy dalmata külsejű tehenet.

Ezek a fránya utolsó kilométerek! Végig úgy érzem, hogy hajszolva vagyok, „csak legyen hely Güemesben”, miközben tudom-érzem, hogy lesz.

Az égre felhők gyűlnek. Sőt, mire a faluba érek, megszürkül az ég, szinte Svájc, zöld domboldal, rét fekete-fehér tehenekkel mindenfelé. Néhányan integetnek, hogy merre rövidebb, van, aki már járt itt. A güemesi albergue nevezetes hely. Cseperegni kezd az eső, amikor megérkezek a madzaggal biztosított ajtóhoz, a kertkapun túl életem legnagyobb kutyája fogad. Akkora, mint egy kredenc, viszont ártalmatlan jószág. Odabent, az épületben feltűnően kedvesen fogadnak. Adminisztráció után csak üljek le az asztalhoz, máris itt a forró leves… Szétnézek, famennyezet, mindenféle egzotikus tárgy a falakon, régi könyvek, egy kandallóban lobog a tűz, vidám expedíciós hangulat. Gyanú fészkel a szívemben: ez valami hippiszekta? Valahogy túlságosan kedvesek. Amikor megtudom, hogy „vacsora előtt fél órával előadás a tetőszobában”, biztosra veszem, hogy ott lesz a termékbemutató, vagyis az igehirdetés. Na mindegy. Akik engem fűtött szobával, étellel fogadnak, nem lehetnek rossz emberek.

Először is irány a zuhanyozó. Meglepő módon egyszemélyes, és VAN ajtaja is. Nagyon lehet örülni az ilyesminek.

„Ne igyatok csapvizet” – mondja a hospitalera – „hasmenést lehet kapni tőle”.

Hasmenést? Végre. Fellelkesít a gondolat, így két palackkal is megiszom a gyanús vízből, de… semmi.

DV ki tudja, merre jár, nem találom a nevét a vendégkönyvben. Odakint egyre jobban esik, ma se fog megszáradni a cuccom. Vízhólyag-lecsapolás, megint. Belenézek a tükörbe: egy fájdalomtól gyötört, leégett arc néz vissza rám, gyönyörű hajjal, sehogy se illenek össze. Parókás jeti.

Az előadáson aztán elszégyellem magam. Szó sincs itt igehirdetésről. Útvonal-ismertetés, mikre figyeljünk, majd röviden beszélnek Ernesto atyáról, az itteni plébánosról, aki bejárta az egész világot, mindenhol beállt dolgozni a legszegényebbek közé, hogy így vigye el nekik az Örömhírt… Chilében például bányász volt. Aztán mikor megöregedett, itt telepedett le, és már nem ő megy el a világba, hanem ide jön el a világ… Az egész fogadót önkéntesek működtetik, adomány alapon, nincs pályázat, egyházi vagy állami támogatás. Fantasztikus, karizmatikus egyéniség lehet Ernesto, sajnos nem találkozhattunk vele, kórházba került – de ott is az volt az első kérdése, hogy minden rendben van-e a peregrinókkal?

Van itt két magyar önkéntes is, pár szót váltunk, aztán vacsi. Fantasztikus tökleves „egy monumentális tökből” – mondja a magyar lány. Tényleg monumentális lehetett, hogy hatvan embernek kitelt belőle a vacsora, itt vették az egyik tanyán. Rántott padlizsán, tészta, gyümölcs, bor… vidám hangulat kerekedik, alighanem az el Camino del Norte összes aktuális zarándoka itt van.

Kiderítem, ki főzte a fergeteges levest, és csattanós puszit adok neki. Láthatóan örül az elismerésnek.

Mutogatom a fotóimat, siker, végre.

Aztán előkerül a gitár, éneklünk, egy olasz srác operákat énekel, boldog vagyok. Ez a güemesi albergue olyan, mint egy világítótorony, a spiritualitásban ugyancsak szűkölködő Északi úton. A szobában még tovább éneklünk az olaszokkal. („Ez milyen nyelv? Japán?”) Megdöbbenek a szeretet intenzitásán, amit a többiek iránt érzek. A buszozók iránti megvetésem is elfogadássá szelídült.

Augusztus 7. vasárnap. Güemes – Santander

Ködös-kék a reggel, amikor kidugom az orromat az alberguéből, épp hasad a hajnal – szó szerint. Reggelizünk, aztán elsőként elstartolok. Aki nálam lassabb, az hátrafelé megy… főleg Öreg Hal, aki megint lehagy. Könnyű a tájékozódás, mehetek robotpilótával.

Rákeveredek valahogy a bicikliútra – már nincs kedvem visszafordulni, hogy megkeressem a tenger mellett kanyargó ösvényt (ami nincs is kijelezve, pedig szép). Nyílegyenes, egyedül is vagyok, élvezem. A felhőket napfény szaggatja felettem, távolabb békés tanyák, sík vidék ez – valahol ott van jobbra a tenger is.

Simán megvan a kikötő Somóban. Itt a jelzés a villanyoszlopokra ragasztott matrica: kagylójel, kishajóval. Gond nélkül megveszem a hajójegyet is, ácsorgok a betonmólón egy kajla fülű kiskutya társaságában, és előre örülök, hogy valamilyen járművön utazhatok.

Valóban: a hajókázás minden percét élvezem. Nem is olyan rövid, ez az átkelés a leghosszabb az északi Caminón. A farvíz széles V-je követi a kishajót. Fenségesen érzem magam.

DV nem ír, nem válaszol. Ez aggaszt.

Santanderben rutinos módon először a Tourist Infót keresem meg, nem nehéz, itt van mindjárt a kikötőben. Vételezek térképet („Tienes una mapa de la ciudad?”), bejelölik rajta az alberguét is, kérés nélkül. Felderítés, a szállás persze nincs nyitva, de betehetem a hátizsákomat az előszobába. Mennyire más ez a fogadtatás, mint hasonló helyzetben Bilbaóban! Ezután immár hátizsák nélkül a város felderítésére indulok. Szabadprogram a javából! Nem éppen kicsi kikötőváros, a boltok persze a vasárnap meg a szieszta miatt zárva vannak. De bízom benne, hogy a buszpályaudvar körül lesz valami kínai éjjelnappali – és valóban, veszek hát empañadát, tonhalasat. A park egyik padján megebédelek, nézegetem a hajókat, az ég már mélykék és egyre nagyobb a hőség is. Megetetem a park tavában lomhán úszkáló elhízott aranyhalakat is.

Beülök a katedrálisba is, nagyon szép, természetesen van benne Szent Jakab, üvegablak formájában. Bár tilos fotózni, addig mesterkedek, amíg észrevétlenül sikerül. Megcsodálom Szent Szeladon ezüst ereklyetartóját, hallgatom a csendet – a középkori falak évszázadok óta hallgatják a sirályvijjogást. Szép ez a hely. Csendes merengés, tűnődés… a kerengőn zöldesen játszó fények, béke. Ami külön ajándék, a kulturált vécé.

Nyitásra szépen összegyűlt a nép a lépcsőházban. Ott ülnek a félhomályban, van néhány fura, eddig nem látott figura, például egy belga nő, aki máris részeg. Kézből kézbe jár egy pirított mogyorós zacskó, jó a hangulat. A szállás egyébként kicsi, cserébe viszont jó zsúfolt, de legalább van. Ennél sokkal többet nem is lehet mondani róla. Nagyon örülök, hogy az ablak melletti emeletes ágyra szól a helyjegyem, némi friss levegő jön be, semlegesíti a belga nő leheletét. Van Internet is, ami egyébként nem jellemző. Egy lány máris ráveti magát a gépre, és ha jól látom, azonnali blogírásba és fotófeltöltésbe kezd.

Kiteregetem a cuccaimat a madzagra, lent a párkányon elhullott csiptetők szent temetkezési helye. Idetűz a nap, jól szárad minden. Alulról jóféle utcazaj száll fel, nagy élet van. Érezni a kikötők jellegzetes szagát: tenger, sült hal, napégette por, moszat, gázolaj, olvadt kátrány és szabadság-illatot.

Folytatom a wellness-napot: elballagok a strandra. Jó messze van, de könnyű megtalálni. Fura, hogy egy nagyvárosnak ilyen homokos, tiszta strandja van, nekem a strandok mindig legfeljebb kis falvakkal kötődnek össze, mint Görögországban. A napon már kibírhatatlan, leülök egy padra az árnyékban, és csak nézem a szirten álló kastélyt, a fekete ciprusokat, a pálmákat… Szép hely.

Amikor visszafelé ballagok, meglepődök a kikötő melletti park változásán. Ez az épület az imént mintha nem lett volna itt. Hopp, de hiszen ez egy óriáshajó! Sokan csodálják, nem lehet itt gyakori vendég – megtudom, hogy háromezer fős luxus-tengeralattjáró, kilenc emelete van, nem csoda, hogy háznak néztem. Annak se lenne éppen kicsi.

Ajándék ez a nap, lehet pihenni, nem volt több a táv huszonöt kilométernél… Kezdek belejönni a napi ritmusba is.

Egy vézna, hórihorgas, zilált ősz hajú fickó, olyan, mint a Vissza a jövőbe őrült professzora, két órán át számításokat végez az ágyán ülve mindenféle papírokkal. Figyelem. Látja, úgyhogy elmondja: „nekem a gyalogláshoz mindent tudnom kell, pontosan… enélkül nem tudok gyalogolni”. Kicsit kényszeresnek tűnik, kicsit autisztikusnak, de amikor jóindulatú érdeklődést tanúsítok a mániája iránt, megmutatja a nagy spirálfüzetet, amibe már otthon beragasztotta az Eroski-akták illetékes lapjait, miegyebeket – szó se róla, alapos munka. Szinte magamat látom, évekkel ezelőtti önmagamat, mélyen belül valaki sikít a röhögéstől.

Estére szépen megtelik az albergue, mármint úgy értem, színültig. A számítógépasztal alatt is héderel valaki hálózsákban, ügyelnem kell, hogy a sötétben ne lépjek rá. A küszöb feljött, kiáll a szög. Egyenesen rám várt, a rohadék. Kibányászom, aztán kihajítom az ablakon az enyésző ruhacsipeszek közé.

Pihenősebb a nap, hát van időm pihenni. Amivel az a baj, hogy meglett az energia a gondolkodáshoz is. A gondolataim pedig kínzóak: magányosnak érzem magam ebben az összefüggő embermasszában, sehol egy ismerős peregrino, mindenki elhagyott, egyáltalán, mit keresek én itt? Lehet, hogy azok csinálják jól az életüket, akik a Caminót se veszik komolyan? Isten hangját hallom néha útmutatásként, vagy a saját vágyaim visszhangzanak a tudatomban? Miben-kiben bízhatok egyáltalán?

Aludjunk inkább…

Augusztus 8. hétfő. Santander – Santillana del Mar

Nagyon értékes álmom volt. Álmomban mindenki caminózott, így az enyém már nem is volt érdekes… hiszen mindenki az utat járja… Megszűnt az a bensőséges, exkluzív, függőséges viszonyom az úttal… nagyon felszabadító volt, pozitív érzésekkel ébredtem.

Az éjszakai Santander feladta volna a leckét tájékozódás szempontjából (kicsit kusza jelzések a kikötőnél), de mivel nappal felderítettem, nyílegyenesen haladok a főutcán. Kirakatok, park, padok, sárga lámpafény. Öreg Hal persze előttem. Aztán szürkülni kezd, ócskább környékek következnek, a városból kivezető forgalmas út mentén talpalok, benzinkutak, autótelepek, hopp egy kis kápolna. Rajta elgondolkodtató idézet: „Én vagyok az Út, az Igazság, az Élet”. Ebből a szempontból még sosem gondoltam Jézusra. Út, bizony.

Végtelen gyártelepek, szürkeség. Unalmas, unalmas. A felmondólevelemet szövegezem, illetve arról fantáziálok, hogy hogyan fogok beolvasni a főnökömnek, ha legközelebb igazságtalanul számon kér valamit. Ez kilométereken át ellát energiával, a harag, az elszántság fűt. Ám e fűtőanyag is kiég valamikor, és a támadó védekezés is unalmassá tud válni… mi lehet ennél rosszabb? Megvan! Jön az eső!

Hátranézve látom az ég alján a szálazó esőfüggönyt, aztán nincs is sok időm gondolkodni, már itt is van. Kapkodva kapom fel az esőkabátot, persze elkések vele, nincs hová bújni, futok át valami körforgalmon, építkezésen, munkagépek mellett. A porszáraz, vörös sárba krátereket vájnak az esőcseppek.

De legalább hamar vége. Visszanézek – elképesztő, ahogy a vastag felhőtömböt átdöfik a napsugarak, ragyogó fényoszlop emelkedik pont mögöttem, remek fényképek is születnek… Olyan a fény-lyuk, mint egy szív, vagy mint egy kulcslyuk… gyönyörű, nagyszerű égi üzenet. Kitágul a lelkem. A táj is megszépül, dombok, legelők, tehenek, ez Cantabria szebbik arca, persze még mindig aszfalton gyalogolok. A frissen mosdatott, illatos tájon eltévednék, ha nem bukkanna fel egy csapat jókötésű legény – a santanderi tűzoltók, akik itt tartanak kocogóedzést. Aranyosak, utat mutatnak. Egyébként sehol senki.

Boo de Pielagosban – nincs mit tenni – vonatra kell szállni. Már a santanderi alberguében is ki volt függesztve a hirdetmény, hogy senki se mászkáljon a sínek között a vasúti felüljárón. Kicsit tipródok, hogy hogyan jutok el a peronra – megint segít valaki – aztán azon, hogy hogyan is kell itt jegyet venni, de megnyugtatnak, hogy majd a kalauztól. A vonat egyébként félóránként jár, kifejezetten jó egy kicsit üldögélni a padon. Lógatom a lábam, elcsócsálok egy száraz zsömlét. Ahogy felszállok, jön a kalauz, kifizetem az egy eurót, a vonat átrobog a felüljárón, és pár száz méter után ott is van a következő megálló, Mogro. Kifizetem egy magas, középkorú fickó vonatjegyét is, nincs idő apró után kotorászni. Kiderül, hogy őt Policarpónak hívják, és a Kanári-szigeteken büntetőjogász. Valamint, hogyha kilép a háza ajtaján, két lépésre ott a tenger. Áááh. Kulturált és jómódú, érthetetlen, miért a legócskább szállásokon lakik.

Neonzöld mezőket simogat az újra kisütő nap. Foltról foltra táncol a dombokon. Szép.

Policarpo elhúz a kanyargós úton, én békésen ballagok. Kialakult már az a bizonyos lassú teveszerű ritmus, amivel a végtelenségig tudok ballagni. Van a hegymenetre szánt lassú, zúzós terepfokozat is, meg a síkvidéki trappos. Négykerék-meghajtású terepjáró, igen, az vagyok én.

Aztán jön a halálszakasz. Cantabria Infinita, bizony. Hőség, vörösre festett csővezeték, jobbról egy halott mocsár, balról gyártelepek. Pfuj. Nyílegyenes, végtelenül csúf és unalmas szakasz, a száraz mocsárból megfeketedett ágak nyúlnak ki, mint a halottak karjai, valami bűzös folyó is kanyarog valahol, érzem a szagát. Aztán feltűnik, hogy itt nincsenek gyíkok. Egyébként rengeteg a gyíkocska, de itt nem látok egyet sem. Madarat sem. Halott vidék. Sehol senki. A lábam ismét nagyon kezd fájni.

Furcsa, perverz módon élvezem a monotóniát. Lépkedek-lépkedek, a látvány meg nem változik.

Örülök, amikor vége szakad ennek, Requejadában ennek örömére veszek egy Magnum Gold jégkrémet egy kis boltban. Jót tesz. Aztán folytatódik a nem túl szép szakasz: hopp, egy hőerőmű. Kúszónövények dzsungelében tetszhalott, régi villák, az iparvidék megölte őket, elköltöztek hajdan jómódú lakosaik. A masszív kovácsoltvas kerítések egy letűnt korról mesélnek, még mindig szilárdan állnak, karvastag folyondárok fojtogató ölelésében. A bozótos kertek mélyén még szobrok is felvillannak, egy-egy fehér puttókar nyúlik ki a zöldesfekete folyondárból... Kísérteties. Az elhagyott házakban mindig van valami mélabús. Ezek itt túl jól vannak megépítve ahhoz, hogy csak úgy összedőljenek, mint szerencsésebb társaik…

Végre ki a városból! Megint megszépül a vidék, átestem a holtponton. Találok egy kutat, Fuente del peregrino, Isten áldja meg, aki idetelepítette! Bakancs le, zokni le, hideg vizet folyatok feldagadt-felpuhult lábfejemre, aztán csak szárítkozom a forráskút melletti kőpadon… A krémezés is segít.

Az utolsó kilométerek a legnehezebbek, most is. Bekanyarodnék a közelebbi albergue felé, a neve Arco Iris, vagyis Szivárvány, elég nagy, bizonyára kapok helyet. Ám pár lépésre az útelágazástól előérzetem támad: ne menjek erre. Hezitálok, aztán hallgatok a megérzésre, és visszafordulok. Irány Santillana del Mar. Jól megy a gyaloglás.

De szép! A lejtőn lenézve előttem a középkori város. Igazi kis ékszerdoboz, műemléktelepülés, kicsit Szentendre-szerű. Pár lépés a kövekkel kirakott, korhű úton, és már ott is vagyok az ódon házak között, van itt számtalan szuvenírbolt, vendéglő, turistacsoport. Egy elképesztően gyönyörű preromán kori templom, gazdagon faragott bélletes kapuval. Cserepes virágok mindenfelé. Az furcsa, hogy itt nincs Camino-kultusz, még a szuvenírek szintjén sem. Közel van viszont Altamira, a híres ősember-barlangokkal, ez is fokozza a turisták áradatát. Az alberguét kicsit nehezen találom meg, egy modern szobrokkal büszkélkedő múzeummal épült egybe, pontosabban be kell menni a múzeum kertjébe, a furcsa kőszobrok közé, majd hátul el a bozótosban és balra. Micsoda tömeg vár itt bebocsátásra! Itt az ismerős banda: a németek, Öreg Hal, Rita, Julia. Meg egy rakás ismeretlen, akik „innen kezdenék a Caminót”, vagyis potyázó népség, a temperamentumos hospitalera ki is szórja őket. De így se férünk be, zajlik a „selejtező”, nem várjuk meg a végét. Megyünk a kempingbe. Árnyas platánsor, emelkedő. Alig vonszolom magam. Drága, de cserébe kényelmetlen bungalók. Életemben először látok háromemeletes ágyat. Szendvicsformáció: én alszom középen. A fiúszobában Jean-Louis, vagyis Öreg Hal, mi lányok hárman az emeletes ágyon, tökéletes szervezés, pedig véletlen volt – ha van olyan. A mikroszkopikus méretű fürdőszobában igazán jól jön a jógatudásom: mindenféle lehetetlen pózokba kell tekerednem, hogy zuhanyozás közben ne verdessem bele magamat a mosdó szélébe, stb.

Berendezkedés után vacsorázni megyünk. Meglesz a kis közért is – elég eldugott helyen van, de sejtjük, hogy kell lennie, hiszen a helyi lakosság is vásárol valahol, és nyilván nem a turistákat elkápráztató csemegeboltokban. Van egy elfogadható árú vendéglő, a „kirakatban” ülünk, és úgy látszik, meghozzuk az étvágyat, mert utánunk megtelik a hely. Egész jót vacsorázunk négyesben. Kicsit meg lehetek zuhanva, mert Enneagram-kiselőadást tartok Ritának, és a Heller-Forgó rendszerű hűtőtornyot magyarázom Juliának.

Augusztus 9. kedd. Santillana del Mar – Sann Vicente de la Barquera

Korán ébredek, a többiek cucca még az én tegnap kifeszített szárítókötelemen lóg. Nagy sóhajjal veszni hagyom a madzagot és elindulok.

Már előre elcsüggeszt, hogy a mai táv is harmincöt kilométer. Pokolian lassúnak érzem magam. A kempingtől van egy rövidítés, de ezzel csak azt érem el, hogy Öreg Hal tíz perccel később ér utol és hagy le.

Átmegyek egy rendkívül guszta falun – valószínűleg tévedésből, de aztán újra meglesz a jelzés – olyan hívogató a kávézó a főterén, hogy az elmondhatatlan. A kis patakon fekete hattyú-pár úszkál, dallamos kiáltással szólongatják egymást.

Aszfaltút, kanyargós, semmi különös. Cobrecesig nem is történik semmi, akár itt is maradhatnék a Via Coeli apátságban. Híres a hely a több szólamban éneklő szerzeteseiről. Égi út – már messziről látszik az apátság kettős tornya, feltűnően hasonlít Pannonhalmára. Viszonylag fiatal épület, klasszicista, fenséges, ahogy a dombtetőn emelkedik. Körbejárom, kicsit pihenek az épület mögötti padok egyikén, van itt egy modern vasszobor is: a zarándok sziluettjét és a zarándok hűlt helyét ábrázolja.

Ezután szép útszakasz jön. Széles erdei földút, árnyas, lombkupolás, madárdalos. Sajnos hamar vége.

Comillas – itt is van albergue, de ahogy elnézem, turizmus is. A Gaudí-épület messziről jól látszik, közelről viszont valahogy eltűnik, én meg nem állok neki megkeresni. Macskaköves főtér, zenészek, vendéglők – hangulatos. Érzésre tájékozódok, ezúttal sikeresen. Némely épületen egyértelműen látszik a mór hatás, szamárhátíves ablakok, mozaikok. Pedig ezt a vidéket sohasem foglalták el.

Comillas után jött a nehezebbik rész. Tűző nap, fájó láb, hosszú, egyenes szakaszok. Egyébként szép, ápolt vidék, tehenek, de én sárga nyíltól sárga nyílig megyek, kínomban számlálom a lépéseimet. Igazi halálszakasz. Gyaloglás tovább.

Aztán egy golfpálya jön – nos, a Camino Francesen ilyen sincs – átvezet rajta a jelzés, bizony. Mellettem labdaszedő elektromos jármű cirkál, a zöld fű olyan tömött, olyan harsogóan zöld, hogy legszívesebben kidőlnék, és csak feküdnék rajta. A golfpálya szélénél régi templom, igazából már csak rom, tetejéből jókora fa nő ki, tövében, az árnyékban talpát masszírozó zarándok kolléga.

Gyaloglás tovább.

Tűző nap, találok egy kis kápolnát. Végre egy zarándokkápolna, belül félhomály, lehet pecsételni is, meg kicsit üldögélni, pihenni.

Tovább, tovább.

Egy meredekebb rész után felcsillan a tenger, egy régi kőbánya ürege, jókora kövek, egyenesen arra teremtve, hogy leüljek rájuk.

Tovább, tovább.

Egy kis faluban simán mennék egyenesen, de egy hang utánam szól. Bácsi az ablakban – vastag kőkeretes ablak, olyan, mint egy régi festmény, mondjuk Rembrandt – ő szól, hogy Santiago nem erre van, forduljak vissza és aztán balra. Igaza van. Feltehetően egész nap itt van az ablakban, és az elkóborolt peregrinókat tereli vissza a pályára. Tényleg nem vettem észre a jelzést, pedig az bizony ott van.

San Vicente előtt még egy pokoli emelkedő. Eltévedek, persze, ezért egy dombot teljesen feleslegesen mászok meg, úgyhogy visszafordulok – és nem ismerem fel a tájat. Van ilyen állapot. Agyforraló a meleg. Némileg elveszetten bolyongok, míg végül egy telek-karón felbukkan a sárga nyíl.

Az apátia és a fizikai fájdalom hullámai váltakoznak. Egy fa árnyékában megállok, előásom a fájdalomcsillapítót és a vitamin-shot port, most ez van. Szürke, nagy szarvú, vadnyugati marhák néznek rám. A vizem is elfogyott. Totál lábfájás, vánszorgás, hőség. Csak legyen helyem!

San Vicente látképe gyönyörű. Még egy valószínűtlenül hosszú híd a városig, őrületesen kék víz, aztán a már megszokott húzós emelkedő, és meg is van az albergue. Van helyem! Határeset ugyan, de a gyalogosok előnyt élveznek a bicajosokkal szemben, így itt most én vagyok a befutó. Uhh, de jó a hűsítő krémmel megmasszírozni a lábfejemet…

Az El Galeón névre hallgató szállás egy gótikus zarándokszállás egyenes ági leszármazottja. A bejárata enyhén szólva nem túl hívogató, bozóttal benőtt garázsajtó, megtalálni is a ruhaszárítók alapján lehet. Valaha ebben a városban öt zarándokszállás, kórház, miegyéb működött, ma ez van. De legalább van. Az ebédlőben a falon temérdek fénykép. A fogadtatás barátságos, bár kicsit bizarr, hogy a szállás donativo, de ha vacsorázol, fizess öt eurót.

Ahogy kicsit kipihenem magam a gyilkos nap után, kisántikálok megnézni a Santa Maria templomot, pont itt van, természetesen, látszanak az eredeti zarándok-kapu falai is még, Puerta del Peregrino, le is fényképezem. Van rajta őrangyal, domborúan kifaragott kőből. A boltíven túl a végtelen. A templom az út egyik legjobb templomos élménye. Nagyon szép a belső tér, arányos, meghitt, harmonikus, ízléses. Igaz, egy eurót kell ezért fizetnem, de megéri: végre lelkiismeret-furdalás nélkül fotózhatok. A jegyszedő srác mozgássérült, és kicsit együgyűnek látszik, de nagyon kedvesen mosolyog, és szeretet van a szemében. Vezeklő, zarándok ő is, érzem, csak helyben ül… úgy is lehet. Letérdelek a padsorban, imádkozom mindazokért, akik fedelet adnak, enni adnak, útba igazítanak… mély hálát érzek irántuk.

A vacsora nagyon jó. Segítek teríteni. Tengeri herkentyűs rizsleves, sűrű, tápláló, tökéletes. Háromszor is kérek belőle. Mindenféle vicces tengeri alkatrész kerül a tányéromba: rákolló, kagylódarab, tapadókorong. Mindegy, nyelem befelé.

Alattam, az emeletes ágy „földszintjén” az ősz hajú Tervezgető, akárcsak Santanderben. Panaszkodik: „a sok zarándok összezavarja az elmémet”. Panaszkodik a csípések miatt is, valóban: tele van a lábszára piros pontokkal. Bekenem a hűsítő csodakrémemmel, közben elmondja, hogy tavaly Grañonban mennyire összecsípték a poloskák. Hümm… tavaly én is megfordultam Grañonban, az volt az a bizonyos gótikus harangtorony, ahol este életem legerősebb spirituális élményét éltem át, a beteljesülés megsemmisítő teljességét… ennek szegénynek meg csak poloskacsípések jutottak. Mennyire más utat jár mindenki!

Aztán felbukkan még egy valószínűtlen zavaró tényező, egy hatalmas, fehér macska, és otthonosan elhelyezkedik Tervezgető ágyán.

Ájulásszerűen elalszom.

Augusztus 10. szerda. San Vicente de la Barquera – Colombres

Reggelit is kapunk. Végre valakinek eszébe jutott, hogy az itteni pocsék kenyérből pirítóst is lehet készíteni. Rövid előadás a ránk váró veszélyekről, aztán indulás.

Ahogy felnyitják a bejáratként szolgáló garázskaput – itt aludtak a bringások, járműveik mellett a padlón, matracon – feltárul a káprázatos panoráma, még égnek a közvilágítás lámpái, gyöngyfüzér a középkor hídon, az ég narancs-rózsaszín.

Jól megy a gyaloglás, most először én hagyok le másokat. Persze rossz irányba megyek.

A fene ezt a térképet. Eszerint teljesen jó az irány, de a bajuszos spanyol nagyon magyaráz, hogy forduljak vissza. „Láttál sárga nyilat? Ugye hogy nem?!” Értetlenkedek, vagyunk már vagy négyen, mikor a végtelen türelmű spanyol megunja és felajánlja, hogy elkísér a jó irányba. A német nőt leszámítva – aki inkább hisz a térképnek, mint a helyi lakosnak – visszafordulunk. A koma nem átall vagy két kilométeren át kísérni, hogy egy elágazásnál bebizonyítsa, hogy neki van igaza. És tényleg, ott a sárga nyíl. Egy puszival és egy Viva Españával búcsúzok tőle.

Sokáig battyogok az országút szélén, aztán a sárga nyíl beparancsol az eukaliptusz-dzsungelbe, sáros ösvény, felfelé-lefelé, nyilván van a susnyában valami kápolna. Legalább bőven van a fákon sárga nyíl, és nem érzem magam pályatévesztett Tarzannak. Ázottra izzadok a fülledt-meleg erdőben.

Aztán e sportteljesítmény után vissza az iménti országútra. Körforgalom. Igaza volt a hospitalerónek reggel. Ez rohadt veszélyes. A négyfelől betorkolló utak egyikéről se lehet belátni a körforgalmat, se engem nem látnak, se én a járműveket. És ezen kell átszaladni, átlósan. Úgyhogy nagy levegő, rövid ima és spuri.

Unquera, itt állítólag lehet aludni – a börtönben, nem vicc. Kihagyom.

Hosszú, modern, csúf vashíd vezet át a túloldalra, ami már Asturia. Nem bánom, hogy magam mögött hagyom Kantabriát a sok-sok gyártelepével és aszfaltútjával. A híd után goromba emelkedő, de mi az nekem, Baszkföld után, nem tűnik nehéznek megdolgozni a panorámáért. Szépen kiépített szakasz ez, termésköves, van pad, kerámiakagyló, minden. Végre jön SMS DV-tól, minden rendben, leszámítva, hogy kiment a térde és buszozik. Részletes útmutatással lát el a következő szállásokkal kapcsolatban. Így nem ejt kétségbe, hogy a colombresi albergue csurig tele, megyek tovább, a sporttelepig. A polideportivóba viszont az elsők között érkezem, végre van HELY! A fedett tornacsarnok padlóján, matracokon lehet aludni, kicsit vicces, mert kezdődik a kislányok görkorcsolya-edzése, visongva-nevetve körbekorizzák az embert.

A zuhanyozóban tanúja vagyok annak, hogy valaki úgy mos ruhát, hogy nem veszi le.

Gyors pénzügyi kalkuláció – minden oké. Megkeresem a hospitalerót, aki egyébként a sporttelep büfése. Három euró, ha a strandot is szeretném igénybe venni, még kettő. Hát persze hogy szeretném. A Camino itt wellness-elemekkel gazdagodik.

„Hogy tetszik Asturia?” – kérdezi a pasas. Hihetetlen. Ötszáz métert haladtam a tartományban, és máris azt kérdezik, hogy hogy tetszik! Elképesztő ez a lokálpatriotizmus. Baszkföldön sokan a baszk zászló színeit hordták pólón, oké, ezt értem. Aztán jött a cantabriai napocskás-kelta címer, mindenfelé, most meg a kék alapon kereszt, alfától omegáig.

Jót ebédelek halkonzervből és kétszersültből, aztán elterülök a strand zöld füvén, és rajtaütésszerűen elalszom. Csak azért nem égek szénné, mert az ég befelhősödik, a tenger felől fátyolos, lassan vastagodó réteg kúszik az égre. Igazi wellness-nap. Végre megszűnt a vízhólyag-problematika is, úgy látszik.

Gusztusos városka ez a Colombres, a századelőn kivándorolt, majd meggazdagodott spanyolok sokat tettek érte. Őket csúfolták „indiánoknak”, épületeiket „indián stílusúnak”. Bezzeg a kivándorolt magyarok nemigen tértek haza, hogy iskolát, templomot építtessenek, mint bőkezű adományozók, szülőfalujuknak… Itt még „indián múzeum” is van. Nézegetem a parkot, a babakocsit toló asszonyokat, labdázó gyerekeket, a homályosodó eget.

Bevásárolok, igyekszem bőségesen. Az utóbbi napokban alig ettem, feltűnően szigorúan bántam magammal. Indokolatlan ez a szigorú vezeklés. Haragot érzek a buszozó-strandoló népséggel szemben, és kínoz a kétely: nem ők csinálják-e jól. Az rendben, hogy nekem „elveim vannak”, meg „gyalog járom végig a Caminót”, de nem túl merev ez? Még egy bárba se ültem be kávézni… pedig ez most nem is pénzkérdés.

Policarpo sört hoz, műanyagpohár is akad. Rita és Julia is befut, bort hoznak. A kis pohárka bor is üt, hamar elmegyek lefeküdni. A sportcsarnok – akárhogy is – zajos, mintha meccs lenne. Minden visszhangzik. Igen kényelmetlen éjszakám van, a kihajtogatható ágy rossz választás volt, legközelebb matrac. Fázom is, sokszor felébredek. Viszont jókat álmodok: gyémántgyűrűt találok, aztán egy sugárzóan fehér ruhás keresztény szenttel találkozom, Indiában.

Augusztus 11. csütörtök. Colombres – Llanes

Korán ébredek, elsőként indulok. Legalább nem esik, mint álmomban. Szemeztem egy, a szárítón felejtett kalappal, de most mégis otthagyom, hátha mégis valakié. Borús meleg van. Egy szép erdőrész után a jól ismert országút jön. Az ég szürke, a nap nem is kel fel, legfeljebb az ég lesz egy árnyalattal világosabb szürke. Unalmas lehetne a menetelés, ha nem tűnődnék-boronganék mindenféle magány-gondolaton parttalanul. A gondolatok a szokásos ösvényeiken haladnak… Kapaszkodok a fényképezőgépembe, és a tudatalattimmal konzultálok, valódi emberi társ híján… ez van. Közben elrágcsálom a csokimat és két banánt.

Az út szélén látok egy hátizsákost, azt követem. Amíg meg nem látom, hogy a buszmegállóba tart. Nagy sóhaj, jobbkanyar…

Jól is teszem, rokonszenves kitérő jön, a senda costa, vagyis a parti ösvény. Beülök egy bárba egy tejeskávéra – ez innentől a napi rutin részévé válik. Kellemes az út a tenger mentén, látok egy rendkívül vonzó kempinget. Milyen jó lehet egész nap itt üldögélni, nézni a tengert, a végtelent… Amolyan merengő idő van.

Jönnek a nevezetes bufónok. Azt hittem, ez egyfajta tengeri ablakot, lyukas sziklákat jelent, nem, nem egészen: a magas szirtet ostromló tenger valóban barlangot váj a sziklába, ami karsztos mészkő, tehát felülről is átlyuggatják a víznyelők… idővel pedig a kétféle barlang összeszakad. Viharos időben a fennsík lyukain szökőkútként tör fel a víz. Ezt a magyarázó tábláról olvasom le. Van itt egy másik tábla is, ami arra figyelmeztet, hogy a környék muy peligroso, azaz nagyon veszélyes. Az efféle táblák vonzerejének sosem tudtam ellenállni, így hát átmászok a tehéncsapdán.

Tény: éppen a fehér kaviccsal felszórt ösvény kövei közt egy helyen mélységes feketeség ásít. Aki alatt beszakad, annak annyi. Illedelmesen kikerülöm és igyekszem a lábam alá nézni, meg a fák közelében maradni – a gyökereikben jobban bízok, mint a karsztos mészkősziklás felszínben.

Lovacskák legelésznek, egyikük sörénye olyan hosszú, hogy egészen takarja a szemét – akár Bob Marley is lehetne, akit „lóvá tettek”… Tehenek is akadnak, persze. Alattam az egész szint reng, robajlik, remeg.

Feltételezem, hogy le tudok vágni egy kanyart az öblön keresztül. Lemászok a sziklákon – arcomba pókháló csapódik, nem túl forgalmas a hely – de az ösvénynek tűnő állatcsapás hirtelen véget ér és a hegyoldal járhatatlanul szakad le a tengerbe ömlő folyócskáig. Nincs más választás, szikláról sziklára kapaszkodva visszamászok a tehenes fennsíkra. Az ázott állatok mozdulatlanok, akár a bábuk, mereven néznek rám nagy, nedves szemükkel. Ez bizony kerülő volt, de nem bánom. Milyen szép lenne ez a hely napfényben!

Az autóútra kanyarodva eltűnnek a jelzések, érzés után megyek Llanes felé, aztán valami biciklistákat is megkérdezek, és ők megerősítik: jó az irány. Felbukkan egy falu, ami nincs rajta a térképemen.

Llanesben csak magánszállások vannak, igaz, ilyenekből akad három is. Én a városka szélén elsőként kínálkozó La Porterába megyek, igazi szállodai recepció, bár senki se ért angolul. Megkapom a kulcsot, a zarándokrészleg persze nem a főépületben van, hanem a ház mögé épített kóter. Sokáig teljesen egyedül vagyok, nagyon furcsa érzés. Az égi humor! Eddig folyton a zsúfoltság miatt stresszeltem, meg hogy jut-e nekem hely… most meg elveszetten bolyongok a folyosón.

Apropó, a folyosó. A zuhanyozó felé tartva furcsa élményem lesz. Elveszítem a testem. Gyakorlatilag nem érzem a súlyát, mintha lábujjhegyen, apró szökellésekkel, súlytalanul lépkednék, a talpamon sem érzem a padlót.

A zuhany élvezetes. Kihasználom, hogy nem szteppel az ajtó előtt egy koszos, türelmetlen zarándokhorda, úgyhogy még visszamászok egy hajmosásra is. Fura lény néz vissza a tükörből. Két és fél hete nem láttam az alakomat tükörben, és most szembetűnik, mennyit fogytam. Kicsit ütött-kopott, de tagadhatatlanul sportos alak, vadonatúj izmokkal a vádliján.

Befut Öreg Hal, egészen más irányból, mint ahol én jöttem, elképzelésem sincs, hol előzhettem meg. Csúnya seb van a karján, neki is érdekes útja lehetett.

Órák hosszat ülök az épület mögött, egy törött műanyagszéken – láthatóan ide selejtezték ki a panzió törött bútorait – meditálok, végre. Sok dolog most kerül helyre bennem, lassan szárad a hajam, néha el-elalszom ültömben.

Irány a város! Klassz hely. A kikötői bárban találkozom az ismerős spanyolokkal – láthatok egy horror talpat, több rajta a vízhólyag, mint szegényember zsebében az egyforintos. És mindez csúnyán elfertőződve. A tulaj egyszerre büszke és sajnáltatja is magát.

Llanes nem nagy város, de van egy pazar preromán kori temploma – bélletes kapuján zarándokfigurákkal – van vagy húsz vendéglője, egy középkori vártornya, kikötője, nyüzsgő élete. A jelzést sokáig azért nem találom meg, mert egy afrikai bizbaszárus cuccai eltakarják, igaz amikor meglesz, akkor sincs benne köszönet, mert rosszul szerelték fel. Így meglátogatom a kikötőt, ahol egyébként semmi keresnivalóm nincs. Jó az ilyet még nappal tisztázni, másnap korán reggel rosszabb lenne bolyongani… Piac is van, mindenféle keleti dologgal, sajtcsemegékkel, ékszerekkel… tetszik, de persze a zarándok nem vásárol semmit, amit cipelni kell. Bevásárlok holnapra, jó lenne beülni vacsorázni is valahová, de most valahogy nem bukkanok ismerősökre. Hazafelé egy parkban viszont vidám társaság integet felém. Zacskóból esznek, biztos közép-kelet európaiak, gondolom. Igazam lesz: ők a csehek. Még sose láttam őket korábban, de úgy látszik, engem megelőzött a hírem (hja, busszal könnyű megelőzni…). Azt mondják, tudják, hogy én vagyok az a magyar, aki sose eszik és folyton gyalogol. Tisztára mintha az anyámat hallanám. Betermelem a kapott sonkát a bagett végével – pompásan érzem magam. Reggel még nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz a nap vége.

A hülye olaszok felébresztenek éjfélkor. Muszáj lesz előszednem a füldugót.

Augusztus 12. péntek. Llanes – San Esteban de Leces

35 kilométert terveztem, 40 lett belőle.

Jó ötlet volt, hogy este fabrikáltam magamnak egy szalámis szendvicset – jó most menet közben elrágcsálni. Llanes szépen kivilágított házai után – teljesen olyan, mint Pécs – a napkelte a tengerparton ér. Nagyon szép ez az útszakasz: hol közvetlenül a tenger mellett halad, hol eltávolodik. Igazi élmény sétálni rajta. Asturia szép!

Egy láthatóan végtelen kiterjedésű tengerpartra nézek le… teljesen néptelen, ha csak a százmillió vízimadarat nem számítjuk. Ködpárában vész el a távolság, fotózni lehetetlen, a gyöngyházfényű köd szinte vakít. Letérek az útról, hogy megnézzem közelebbről a sziklaablakot, amit már ismerek a netről. Habzik benne a tenger, elvarázsolt világ. A homokon tajtéksáv, kagylótörmelék, szikkadó hínár. Szinte megrázó a tengerpart érintetlensége.

Valami átfordulhatott bennem a „hajszárító meditáció” alatt, mert kifejezetten kezdem élvezni az utat, a lábam se fáj túlságosan, „utazok” – mintha nem tennék semmit, csak a táj mozogna lassan hátrafelé…

Az út a tengertől a hegyek felé kanyarodik – gyönyörű, gyönyörű! Kis falvak, erdők, látképek… Óriás szarvú, vén kecske bámul rám kihívóan egy bokorból, a Picos de Europa kopár, szaggatott csúcsain táncolnak a ködfelhők. Egyedül vagyok, legfeljebb valami háziállat szegődik a nyomomba, kecske, tyúk, kutya, miegyéb. Szinte megrészegít a hegyek közelsége.

Sokszor megyek érzésre a jó irányba. Ez kissé elbizakodottá is tesz.

Nuevában megállok egy cafe con lecchére, minden rendben megy Ribadeselláig. Most vagyok félúton Santiago felé…

Fáj a sarkam, egy alattomos zoknigyűrődés kezdhette ki. Leülök egy kőre az út szélén, hopp, ez bizony vízhólyag. Előszedem a mobilműtőt, varrótű-cérna-Betadine, ellátom a bibit hősiesen, összeszorított fogakkal, mint Rambo. Bakancs vissza, júj de fáj. Amikor átugrok egy pocsolyát, feljajdulok. Hát ez így nem mehet tovább. Fájdalomcsillapító, homeóbogyó, bakancs le, szandál fel – mennyire más! Szinte repülök.

Itt kezdődnek a bajok. A fene vinné el ezt az útikönyvet. Hűen követem, a hidat az öböl csücskébe teszi (nem ott van, plusz két kilométer, visszafelé), aztán át a hídon – itt látom utoljára ma a kagylós jelzést – a híd után teljesen logikusan megyek tovább a bicikliúton. Ehhez át kell másznom a carretera korlátján, közben beszerzek egy egészen látványos véraláfutást a térdemre. Útügyben sokáig nem fogok gyanút. Lassan mögém-alám kerül a kikötőváros, jelzést nem látok, de nem aggódok: a térkép szerint jó az irány, a Camino tőlem jobbra halad, majd a következő településnél lekanyarodok. Ám nincs következő település, illetve van, de egészen más a neve… El Carmen.

Na most mi legyen. Semmi kedvem visszafordulni az elátkozott Ribadesellába, viszont akkor hogy keveredhetnék vissza a Caminóra? Jócskán túl lehetek már 35 kilométeren, nem vagyok fáradt, de kéremszépen, nem lehetne valahogy?

Egy iskola kapujában fiatalasszony üldögél. Odamegyek hozzá kérdezősködni. Behív a suli portájára, nagy térkép a falon. Mutatja, hol a Camino (kis kagylójelek sorozata), és azt is, hogy ehhez képest hol vagyok én. Háát… Első blikkre ő is visszaküldene Ribadesellába, de hevesen tiltakozom. Nagyon kedves. Képes lenne itt helyben leszervezni nekem az éjszakai szállást. Aztán meglepően pontos útbaigazítást ad: menjek tovább előre, aztán az első kereszteződésben jobbra le, aztán a körforgalomban Bones felé, aztán a második körforgalomnál Ribadesella felé – nyugi, nem kell visszamenni – és onnan a második falu San Esteban de Leces. Mindezt írásba is adja, térképvázlattal, mély hálát érzek iránta.

Csigavonalban közelítem meg tehát a mai szálláshelyet, pont jókor is érkezek. Ez egy igazi oázis. A szokásos falusi iskola, de van kertje, ahol remekül lehet nézegetni a naplementét és politizálgatni… A mezőny, mint mindig, nemzetközi. Itt van Jakob, Policarpo és az olaszok is. Ki vannak bukva Berlusconitól, tanulok egy új szót, il charlatano, sarlatán. Kikészítem a füldugót.

Megint elfogyott az ennivalóm, megkérdezem, hogy van-e itt supermercado? Harsány kacaj. Oké, akkor egy picike bolt, tienda pequeña, legalább? Az sincs. Kocsma se. „No food, no problem” jelentem ki, és mennék zuhanyozni, de a kollégák nem hagyják annyiban. Kapok egy szelet kenyeret, mennyei házi kecskesajttal. A jó ég tudja, hol szerezhették. Vörösbor is akad, mulatunk hát az érett délutánban.

Még elsétálok felderíteni a holnapi irányt, fotózom a naplementét, a sorakozó hegyláncokat és a teheneket, érdekes módon egyáltalán nem vagyok fáradt – a hegyek a lábam alatt mintha folyamatosan töltenének energiával. Talán ez volt eddig a legszebb nap.

Augusztus 13. szombat. San Esteban de Leces – Amandi

Ez a nap is negyven kilométeres lett, és ezt se szántam annak. Lássuk csak, hogy is volt.

Ginzengtea, köd, sötétség. A Camino-jelzésű úton rendőrségi zárlat. Veszélyes az áthaladás. A veszély természetéről semmit se tudni, viszont Camino jelzés híján végképp eltévednék a sötétben. Így hát illedelmesen átosonok az útzáron, a további kilométereket pedig a szokottnál óvatosabban teszem meg. Öreg Hal most is megelőz a sötétben, és valamilyen okból Guten Taggal köszön.

Szép falvakon haladok át. Felbukkannak a tavalyról már ismerős horreók, vagyis lábon álló magtárak. Ismét a tengerpart jön, megint más jellegű táj. Fotózhatatlan zöldes ködök, vörös páfrányok, halványkék víz, felhőborította ég. Egyáltalán nem olyan, ahogy Spanyolországot elképzelik! Itt-ott fekete-fehér tehénkék legelésznek, sokkal inkább Svájc, vagy Skócia lehetne ez a vidék. Csendesen szemerkél az eső is. Egy fennsíkszerűen a tenger felé emelkedő, füves szirtről ketten integetnek nekem, odamegyek: lakókocsi, a tetején felállított sátorral. Egy olasz pár, járják a világot. Meghívnak egy teára, beszélgetünk. Igazi találkozás, ilyenek miatt jöttem a Caminóra.

Azért érződik, hogy nem pihentem ki magam rendesen. Elég lassan, vánszorogva haladok. Nagyon lassan fogynak a kilométerek, megint nem látni a tengert, viszont az ég kitisztult és azonnal negyven fok lett. Aszfaltút, felfelé, felfelé. Egy elhagyatott buszmegállóban lerogyok pihenni, talpkrémezés, langyosvíz-ivás. Megeszem a kagylókonzervemet is, csak úgy magában, meg a maradék csokis kekszet, mert kenyeret nem sikerült szereznem.

Kegyetlen emelkedő, még a sasok is alattam keringenek a mély és széles völgy felett, áthatóan kiáltoznak, fényesbarna hátukon megcsillan a nap. Félmondatok, törött gondolatok járnak a fejemben. A hegytetőn masszív templomépület, lőréses ablakokkal – döbbenetes, de 925-ben szentelték fel… Nálunk ezalatt volt honfoglalás, pogánylázadások, tatár, török, Mátyás király, kuruc, 1848, 1945, 1956… Szédítő a történelmi távlat.

Kis pihenés az ősrégi templom árnyékában, aztán erdei ösvény, végre, lefelé. A változatosság kedvéért futok, cikkcakkban ugrok kőről kőre, élvezem a menetszelet, a fák alatt árnyék is van, ennél izzadtabb meg már úgysem lehetek.

Sebrayo, kis falu, az út szélén borostás parasztbácsi kaszával és irgalmatlan tájszólással. Mégis könnyű megérteni. Elmagyarázza nekem, hogy hol az albergue, kérdeznem se kell.

Na, itt kellett volna aludnom.

De kapok egy SMS-t, hogy menjek csak tovább Villaviciosába, ahol a sporttelepen lehet aludni. Halálos hat kilométeres aszfaltkoptatás következik a tűző napon, utolér Giuseppe és Andrea, a két legharsányabb olasz. Aztán egy órát ülünk a sporttelep előtt, egy őrült öreg olasz szórakoztat bennünket, illetve inkább a két Strambinit. Előkerül a gondnok, hát itt aztán nem lehet aludni… amikor már a rendőrséget kezdi emlegetni lelépünk, és végigpróbáljuk az olcsóbb hoteleket. Mind teli. Kapunk viszont egy tippet: két kilométer múlva jön Amandi, annak van egy szép temploma, és a tornácon lehet aludni.

Bevásárlunk – teljes csüggedést érzek, amikor a supermercado hangszóróiból egy dal kezd szólni: „ir a Santiago, halleluja”, Santiagóba megyek, hát igen, az égi humor, megint. Le akarom vágni a kanyart Amandiig, hát persze hogy eltévedek, viszont legalább megtudom, hogy hol a nevezetes Gijon-Aviles elágazás. Brutálisan süt még mindig a nap, egy néni mindenáron a Primitivóra terelne, a kolostor felé, de az még öt kilométer, hegynek fel. Pedig anyukám is azt mondta, ne menjek a Primitivón, mert csúnya a neve (mit szólna a német nevéhez, az Ursprünglische-hez?) Komolyan, már a szénaboglyákat kezdem felmérni, megfelelnének-e éjszakai szállásnak.

Aztán inkább visszafordulok Amandiba, a két olasz már berendezkedett a tornácon.

Öt felesleges kilométer legalább. Sírni tudnék a dühtől és a fáradtságtól. Enni sincs kedvem.

Országomat egy polifoamért.

A templom csodaszép. Preromán kori, legalább ezer éves, az oszlopfők díszítése akár tarsolylemez-motívum is lehetne, amivel egyébként egyidős is. A tornácon zarándok-generációk aludtak már mielőttünk. Ezzel együtt a kő pokolian kemény és hideg. Próbálok sörözéssel enyhíteni keserveimen, fejem alá gyűröm a hátizsákot, minden létező dolgot magam alá terítek, de így is átsüt ezer év hidege. Az olaszokat láthatóan semmi se zavarja. Igénytelen népség, ezeket bárhol ledobnák a világban, ha sör van, mindenütt azonnal otthon éreznék magukat. Kozmopoliták, akár a csótány, jókedélyűek, kopásállóak, közönségesek. Mégis örülök nekik. Nem vagyok egyedül.

Aludni lehetetlen. A templomharang negyedóránként kong egy agyrezgetőt. A szomszédban diszkó van, a lakodalmas rock spanyol változata, a Strambinik disznó módon röhögnek. A faluban fieszta, tűzijátékkal. Reflektorok világítanak be. Ráadásul megérkezik egy turistacsoport is, próbálok magabiztosan mosolyogva buenas tardest integetni feléjük. Szar lehet hajléktalannak lenni.

Augusztus 14. vasárnap. Amandi – Deva

Megvan a nyertese az „életem legpocsékabb éjszakája” díjnak – mármint ha a hányósmigréneseket nem számítjuk.

Összetörve tápászkodok, de legalább reggel van, egy új nap indul… velem együtt. Legalább tudom, hogy merre kell menni, a két tökkelütött persze nem hisz nekem (én se hinnék, a tegnapi után), visszamennek Villaviciosába, én meg egyenesen becélzom a Gijon-Oviedo útelágazást.

Így is hamar utolér a két Strambini.

Persze, hogy is kezdődhetne jobban egy nap, mint rögtön egy négyszáz méteres szintkülönbséggel? Ronggyá izzadok, megiszom az olaszok narancslevét, megeszem a dinnyéjüket, cserébe odaadom a tegnapi halas szendvicset… Elképesztő, ahogy a nálam jóval kisebb Andrea semmi perc alatt magába tömi a tepsi nagyságú empañadát. Aztán el is húznak a félhomályban.

Unalmas, szürke ég, szürke aszfalt, szürke lelkiállapot. Még egy autó se jár errefelé. Az egyetlen érdekesség, hogy összevissza mutatnak a sárga nyilak. Van valami helyi turisztikai útvonal (Covadonga), amit a nagyeszű hispánok ugyanolyan sárga nyilakkal jelöltek ki, mint a Caminót. A logikámra hagyatkozva tájékozódok, kivételesen sikerül is.

Ballagok lefelé, mélységes elhagyatottság és magány, sehol senki – olyan érzésem támad, mintha egyedül én járnám az utat, az általam itt megismert emberek is vajon merre járhatnak? DV SMS-t küld, feladta a térdszalagja, ő meg elhúzott pihenni és festegetni Barcelonába, majd Madridban találkozunk… Szerintem pasi van a dologban. Most már teljesen magamra vagyok utalva, ez egyrészt szomorú, másrészt megkönnyebbülés is.

Az eső is rákezdi, magamra húzom a csuhát, igyekszem eltartani a fényképezőgéptől, mert persze átázik ez is. Néhol meg is állok egy-egy nagyobb fa alatt, kivárni a sűrejét. Keservesen vánszorgok, az aszfalt végre földúttá válik, pont olyan, mint tavasszal a Vértesben, akkor is esőben túráztam… orromba száll a vizes homokföld illatának emléke.

Na jó. Megállok a devai kempingnél. Zuhog. Marha nagy ez a kemping, a recepciót se találom meg elsőre a sok épület között. Deva Gijon elővárosa, a kemping pedig első osztályú. Látom a kiírásokon, hogy nem is olcsó. Kisebb bungaló-negyedek sorakoznak, ezek közül egy a zarándokrészleg. A kis kulipintyó faajtaján réz kagyló. Még San Estebanban ajánlotta valaki, hogy ide jöjjek, és igaza volt. Mindössze három eurót kér a recepciós, azt is elfelejti beszedni, úgy tukmálom rá.

Elsőként érkeztem, béke van, az eső alábbhagy, sőt lassan kikékül az ég. Nagyon le vagyok lassulva, dermedtek az ujjaim is. Nehezemre esik betölteni a feladatot: mit is kell most csinálnom, mi után mi jön? Megvarrom az aprópénztárcaként szolgáló kis zacsit, még a vonaton adták ebben a fülhallgatót, mostanra persze már foszlik szét. Aztán zuhany a konténerben – tyuhaj! – majd megkeresem a mosodát. Itt az is van, időbe telik, míg kipuhatolom a tantusz-szisztémát.

Amíg a cuccaimat a szárítóprogram nyűvi, elnyúlok a nedves fűben a medence mellett. Van itt koktélbár is, de ha most innék egy koktélt, nekem is annyi lenne a Camino egy időre… Felderítem inkább a boltot, ez a kemping egy kis városállam, itt minden van, étterem is, bolt is. Jól bevásárolok – halkonzerv, az mindig van – kétszersült, most jövök rá, hogy miért nem laktam jól tőle az elmúlt napokban. Nullkalóriás. Röhögnöm kell, ekkora lúzer nincs még egy Asturiában. Viszont finom.

Sokáig egyedül vagyok a bungalóban. Látom, ahogy Rita is behúz egy kis épületbe, de nem néz se jobbra, se balra, elő se jön, látszik rajta, hogy kivan. Vajon én hogy festhetek az amandi-i padlónalvás után?

Aztán megérkeznek a szobatársaim, egy középkorú, elegáns svájci pár, látszik, hogy a túraholmikat egyszerre vették, külön erre az alkalomra. Még csak nem is koszosak, nem is elnyűttek. Aztán ki is derül, hogy miért: előre foglalt hotelszobától hotelszobáig sétálnak, napi 15 kilométernél nem többet… Mondjuk, eredetileg NDK-sok, egyáltalán ezért tudunk egymással szót érteni, a Vasfüggöny lebontásakor ugrottak meg Svájcba, és most a férfinak papírgyára van, az asszony hitoktató. Érdekes velük beszélgetni. Miközben a kisház tornácán borozgatunk és a kisujjammal tartom a tartalék shortomat magamon, hogy le ne essen (a többi holmim, ugye, a szárítógépben), ezek panaszkodnak. Hogy az út nem elég spirituális. Hát… mit is mondhatnék? Mondok is. Kifejtem, hogy a zarándoklat lényege szerintem az, hogy az ember részt vállal Krisztus keresztútjából. Vagyis legalábbis strapás, kényelmetlen, kockázatos, a fizikai nehézségek egyben spirituális kihívások is. Ez egy edzés a hitnek, erősödhet tőle. Vagy nem. Nem foglalok előre szállást, hanem a többi csóró zarándokkal alszom közös hálóteremben. Hogy a Gondviselésen múlik, lesz-e egyáltalán szálláshelyem. Aztán bemutatom, hogy áll rajtam a nadrág. Az asszony láthatóan irigykedik, kérdi, hogy csinálom, hogy így fogyok. Elárulom a titkot: napi negyven kilométer, nullkalóriás kétszersülttel J

Enyhén elszörnyed.

Panaszkodik, hogy a 75 eurós hotelszoba ablakából csúnya volt a kilátás.

Erre elmondom, hogy én viszont pazar naplementét láttam az amandi-i templom tornácáról.

Szinte tapintható a kettőnk közötti tudatszint-különbség.

Ez a találkozás is nagy ajándék volt az Úttól…

Megint rákezdi az eső. Sajnos elvesztettem egy pár nagyértékű zoknit, viszont találok egy másik párat itt a bokorban, a bungaló mellett.

Ma este asztúriai folklórest van, tűzijátékkal. Nagyon sajnálom, de ki kell hagynom. Ájulásszerűen alszom el a pihepuha szöszmöszpléd alatt, a hálózsákomat ki se bontom.

Augusztus 15. hétfő. Deva – Aviles

Azt álmodtam, hogy úszóversenyen indulok, négy hossz, négyféle úszásnem. Pillangóval indítok, óriási nagy energiával, a mellúszásnál viszont valaki beúszik elém.

Három hete vagyok úton, és kis híján összefutottam a pápával. Most esik le, hogy mi volt az a sok plakát. Ha Oviedo felé kerülök, pont találkozunk.

Odakint zuhog. Nincs kedvem kibújni a meleg pléd alól, a szuszogós félhomályból. A svájciak még alszanak. Későn indulok, hét óra tájban, minden létező vízzáró réteget magamra véve. Az a tudat sem lelkesít, hogy a mai szakasz jórészt aszfalton, ronda iparvidéken vezet.

Gijon háromszázezres nagyváros, Xixonnak is írják, ehhez képest Hihonnak kell ejteni. Jó ez a nyelv. A városba nehéz bejutni és nehéz belőle kijutni is. Befelé menet háromszor tévedek el – egyszer felfedezek egy csodatévő forrást, körülötte a fieszta romjaival, fáklyacsonkok, miegyéb – aztán az igazán gazdagok negyedébe kerülök. Végeláthatatlan hosszúságban masszív kőkerítések, igazi kovácsoltvas remekművek, magánparkok mélyén szunnyadó régi paloták. Aztán a bicikliutat próbálom követni, végtelen hosszúságú avenida, fák, egészen őszies a hangulat… sárguló levelek áznak az aszfalton, ázott páva kocog előttem. A bicikliút egyszercsak eltűnik, vele együtt a jelzés is. Kivételesen hasznát veszem az útikönyvemben található térképvázlatnak. Érzésre is navigálok, sikerrel, vissza a kagylós útra. A jelzéseket azért nem lehetett látni, mert itt a nedvesen csillogó aszfaltba ágyazott bronzkagylót kéne figyelni. Az elsőt úgy veszem észre, hogy elcsúszok rajta. Egy bárban veszek egy empañadát, de ki kell dobnom, ehetetlen. Megint eltévedek. Utálom a „modern, dinamikus nagyvárosokat”! Megint megpróbálkozok egy bárral, ezúttal egy lélekvidító tejeskávé a cél, sikerrel járok, kellemes itt üldögélni egy kicsit. Működik a tévé, megnézem a spanyol híreket is. Ezután természetesen megint eltévedek, a Plaza Carmennél fordulok vissza. Át a kikötőn – jó időben biztos szép, most szürke, ameddig a szem ellát, a tenger, a hajók, az ég, minden.

A kikötő után természetesen megint túlmegyek egy kanyaron. Két helyi lakos magyaráz vissza a Caminóra.

Végre egy kis közért, ami nyitva van! Ünnep lévén egyébként nem sok esélyem van arra, hogy kajához jussak, megörülök neki. Odabent sorbanállás – nem sok nyitott bolt lehet most – és pontosan olyan illat, mint nagyapám hentesboltjában. Leveszek két banánt, beállok a sor végére, türelmesen. Az eladó látja, rákérdez, „todo?” ez minden? – mondom, igen, erre hív, hogy jöjjek előre. A lakosság sem zúgolódik. Nagyon kedvesek, hiszen nincs az előírva sehol, hogy zarándokoknak elsőbbségadás kötelező.

Végre sikerül kikecmeregnem a nagyvárosból, bár ebben egyenlőre nincs sok köszönet. Masszívan füstölő erőmű kéményei uralják a távlatot, felüljárók, beton – egy kis tanya húzódik meg a betonlábak között, baromfi szaladgál előttem a járdán, itt is próbál élni valaki… Valahol mögöttem jön Rita, neki sertés jutott…

Meredek emelkedő, végre le a főútvonalról, kimelegszem. Egy buszmegállóban átöltözök, jó ötlet volt a szárítógép tegnap, van mibe. Elszopogatom a kávé mellé kapott cukorkát is, készen állok a folytatásra. Egy kerítésre műanyagdoboz van szerelve, sok fiókkal, „only for pilgrims”, olyan, mint a geoláda. Beletehetsz valamit, és ki is vehetsz, ha pont az kell. Még aprópénz is van.

Pár kilométer az eukaliptuszerdőben, széles mezőgazdasági úton, bár az iparnegyed zaja ide is elhallatszik. Csak néhány kutyasétáltatóval találkozom. Szemerkél az eső. Van errefelé néhány kelta-kori lelet, dolmenek – kis kitérőt teszek miattuk. Olyanok, mint Stonehenge, csak kisebb kövekből, és földdel befedve. Réges-régen is megszentelt föld volt ez… felmászok a mesterséges domb tetejére, és a régi kőkoriakra gondolok.

Mitologikus táj ez, adnak is rá – egy forrásnál részletes tábla, az itt élő tündér legendájával, kasztíliai és asztúr nyelven.

Aztán egy kis falu templomkertjében találkozom a svájciakkal. Tudom, hogy soha többet nem találkozunk… más ligában játszunk, bizony. Lefényképezek egy cuki macska-családot. Néha fénysáv szeli át az eget, kezd kitisztulni.

De most jön az út legnehezebb része, úgy tíz kilométer nyílegyenesen, jobbra az autópálya, balra a kőolajfinomító, jelzés sehol. Kétségbeejt a gondolat: ez nem lehet a Camino, ez valami poszt-indusztriális bolygó, ahol a semmiben bolyongok, ahol nincsenek emberek, csak robotok, gépek…Amikor végetér a kőolajfinomító, jön a vaskohó, két óriásdaru pakolja a vasakat idegtépő nyünnyögéssel. Jelzés még mindig nincs, aggaszt, hogy valahol elnézhettem egy leágazást. Aztán az alumíniumkorláton végre megpillantok egy sárga nyilat.

Aviles már csak három kilométer, de ennek nem akar vége szakadni. Már a város szélén járok, látok egy óvodát a villanytelep tövében, rémes, nyomorúságos. Fáj a lábam. Előttem egy német srác gyalogol, ki se látszik a hátizsákja mögül, ez az egyetlen piros folt az általános szürkeségben, a srác kezében olvasó, alighanem folyamatosan imádkozik.

Az ünnep miatt még a munkásnegyed kocsmái is zárva vannak.

Egy felüljáró után beszédelgek a tulajdonképpeni Avilesbe. Túltámolyognék az alberguén, ha a hospitalero elém nem ugrana a kapualjból, hogy állj, ne menj tovább, megérkeztél. (Rita túl is ment.) Pedig észrevehetném, a kapu élénkvörösre van festve, és egy szép barokk kőkereszt is áll előtte. A szállás sötét, egyterű, zsúfolt és nyomasztó. De van zuhany, igaz, hidegvízzel, jut ágy, berendezkedek. Máris jobb. Leterítem – stipistopi – a hálózsákomat a megviselt matracra.

Ezek a matracok az evolúció kovászai. Nagy élet van bennük. Élet keletkezik spontán módon bennük. De ez sem zavar.

Öreg Hal a bejárattól balra az első ágyon alszik, vagy elájult, nem lehet megállapítani, mert nem mozog.

A hely hangulatának az sem használ, hogy láthatóan évek óta felújítás alatt áll, vödrök, konténerek, általános elegye a lepusztultságnak és az „erre a kis időre nem érdemes”-nek. Mindegy, jöhet a jól megérdemelt pihi. Boltot hiába keresek, minden zárva, viszont beleütközök a Strambinikbe, akik harsány ordítással: „Alesszandraaaa!” invitálnak az asztalukhoz, sörözni. A sör azonnal fejbevág, viszont ugrásszerűen megjavul a nyelvtudásom tőle.

Nem is olyan rossz hely ez az Aviles. Gusztusos óvárosa van, árkádokkal, régi épületekkel, sok kirakattal, erkélyekkel, vendéglőkkel. Meg is szervezzük a csoportos vacsit, végül a fél albergue követi csóvaként kis csapatunkat. Muszáj ennem, mert ma csak az a két Gijon-i banán volt. Menüzünk a kisvendéglőben, csupa meztelennős festmény alatt, hangulatos, tudom, hogy ma is kelleni fog a füldugó.

A kisebbik Strambini reklamál, hogy neki kevés volt az előétel, hogy lehet így másnap gyalogolni?! Aztán egy hordónyi fabada kerül az asztalra, cseréptálban. A fabada asztúriai specialitás, tulajdonképpen babfőzelék, ordas nagy recergős szalonnadarabokkal. Ugyanez csicseriborsóval is létezik. Ideális zarándokkaja, egymillió kalória, és másnap az ember turbó-utánégetéssel tud haladni. Gázos, na. Bor is van, buli is van… egész jól végződött ez a nap.

Augusztus 16. kedd. Aviles – Soto de Luiña

Jót tett a vacsora, energikusan ébredek. Merülőforralós kávé, meleg sötétség. Benne van a bugi a lábamban, mennék máris, de várni kell, míg valaki előkeríti a kapukulcsot. Sárgás fényben úszik a kivilágított óváros, aztán mélységes sötétségbe merülök, sokan indultunk egyszerre, én a bokor mögött, előttem az iparváros fényei, a kikötő, a feketénél is feketébb tenger.

Végre erdő! Épphogy szürkül, kell az elemlámpa, amikor az út a sűrűbe vezet. Tökéletes erdő! Óráspáfrányok, eukaliptuszok – bár ilyen lett volna a Camino végig!

Mennyi is a mai táv? Az albergue előtti táblán az áll, hogy 32 kilométer, az útikönyvem szerint 36, az olaszok könyvében 40. Nem mindegy. Sok, az biztos. Inkább nem gondolok bele.

Elhúz mellettem egy spanyol csipetcsapat. A hangadó egy ixlábú, pókhasú, joviális, középkorú pasas, körülötte csivitelő tinilányok. Aztán meg én hagyom le őket, zeng tőlük az erdő. Valóságos versengés kezdődik az erdőben, érdekes módon élvezem, jó az erőnlétem.

Egy magaslatról egy amolyan igazi, csipkés mellvédű vár látszik – a Castillo San Martín - alatta a kikötőben kék-fehér vitorlások.

Később megpihenek egy elágazásnál kialakuló téren, van itt egy „Camino del Norte” nevű fogadó és egy kávézó, ahol befizetek egy szendvicsre is, persze hamarosan itt a vidám kis csapat. A cafe con lecche valósággal szárnyakat ad. Az aszfalton gigantikus tehénlepény, valami perverz humorú személy kis virágszálakat is tűzött bele. Ilyen az igazi bullshit!

Egy végtelen hosszúságú, lapos híd után szinte repülök a meredek ösvényeken, El Pitónál van egy albergue, de elhúzok mellette, biztosra veszem, hogy spanyoljaim itt végleg leakadnak rólam. Kicsit lassítok.

Egy utcán jön a szokásos anyóka-effektus: a helyi lakos mutogatva közli, hogy tud egy rövidebb utat. És tényleg.

A Camino bevezet egy városkába, Villademarba, ami a térképem szerint öt kilométerre kéne legyen az úttól. Itt is találok elhullatott zoknikat.

Kezd kitisztulni az ég, ami azt is jelenti, hogy nagyon meleg van. Eléggé forgalmas az országút, aminek a szélén talpalok, számtalanszor – elég veszélyes módon – át is kell szaladnom rajta. Már eléggé fáj a talpam, úgyhogy megállok egy buszmegállóban pihenni, talpat kenegetni. Beérnek a Strambinik, pedig ezek csak El Pitóig akartak menni. Egyébként sehol senki.

Az út levisz egy öbölbe – gyönyörű, szívesen itt maradnék egy időre, mondjuk örökké. Aztán persze ugyanígy felfelé, át a szédítő ívű völgyhidak alatt, egy tábla szerint még három kilométer Soto de Luiña. A következő tábla szerint még négy kilométer… Ehh. A táj viszont nagyon megszépül. Ódon, rakott kőfalak, közeikből harsogó zöld, csipkés páfrányok fakadnak, párás a távlat, kék az ég. A végén még egy kis eukaliptusz-dzsungel is jut. Félreugrok, amikor biciklis vágtat elő mögülem, majd hamarosan egy szentségelő bringást találok – a meredek ösvényen átboruló fatörzset sikerült lefejelnie. Megkér, hogy fényképezzem őt le a fején lévő bibivel és a fatörzzsel.

Végre, végre itt a városka. Nagyon tetszik. Nem nagy, de minden van, ami kell, például egy méretes vegyesbolt. Végre feltölthetem a hátizsákomat ennivalóval, ma két zsömle volt az összes, a tegnap esti fabada-energiából éltem. Nem is megy le most más, mint egy liter szójatej. Megvan az albergue is, természetesen egy iskola, hangulatos Estilo Indiano típusú földszintes épület, nagyon tetszik. A pecsét és a beiratkozás végett viszont vissza kell ballagnom a főtéri kocsmába, mert Pepénél, a csaposnál van a pecsét és a kockásfüzet. Pecsételek magamnak, elvégre postás vagyok, vagy mi a szösz. Ha már ott vagyok, természetesen iszok egy sört az olaszokkal, így egészen megéri a csaposnak ez a hospitaleróság.

Mosás, fürdés, haláltusa.

Segítek egy olasz lánynak felszámolni a vízhólyagját. Lelkendezik: „there is the first blister in my life!” Le is fényképezi élete első vízhólyagját. Különös, hogy valaki úgy nő föl, hogy nem találkozik a jelenséggel… Megmutatom, mi a teendő a tűvel, cérnával, Betadine-nel. „Látszik, hogy nem ez az első utad” – jegyzi meg valaki.

Hopp, én is felfedezek egy vízhólyagot a lábamon. Még mindig vannak. Jön Pepe, mókás fickó, beszélgetünk az útról, miegyébről, hangulatos így együtt az iskola tornácán. Lassan felhőfátyolossá válik az ég, kihasználom az utolsó, lágy sugarakat, kicsit üldögélek egy törött műanyagszéken a gazos kertben. Béke van kívül, belül.

Úgy hiszem, ez volt az utolsó kemény menet… hogy mekkorát tévedek!

Augusztus 17. szerda. Soto de Luiña – Cadavedo

Szép álmom van, otthon járok, a horányi Dunaparton… meleg homokba süpped a lábam. A valóság persze más. Odakint makacsul esik az aprószemű, szitáló tengeri eső. A száradni kiakasztott holmijaim is csurom vizesek, de nincs mit tenni, nejlonzacskóba teszem őket és felkötöm a hátizsákra. Úgy tűnik, nem veszélyes az eső, ahogy rám hull, mindjárt szárad is, tulajdonképpen egyensúlyban van a folyamat, az esőnadrágot nem is ásom elő. Sajnos.

Elsőként indulok, aztán – természetesen – eltévedek a sötétben, kicsit bolyongok, végül csak-csak a carretera nacional, az országos autóút szélén találom magam. Időnként mókásan lekanyarodik róla a Camino, majd visszatér, megtréfálva a vándort. Akár maradni is lehetne az országúton, ha nem lenne olyan végtelenül unalmas… Itt részeg kígyóként kanyarog, néhol egészen megközelítve a tengert, bár alig látni a szitáló ködben. A látótávolság gyakorlatilag nulla. Csak néha tűnik fel egy-egy autó, vagy kapucnis-esőkabátos vándor. Jó, hogy van lámpám. Az is jó, hogy van mogyorós csokoládém. Szép lassan elrágcsálok egy egész táblával.

Szép csendesen bőrig ázok. Ezt nagyon utálom. Aztán a sárga nyíl imperatívusza beparancsol a rekettyésbe, a bokrok ágait földig húzza a víz. Ujjé, a ligetben nagyszerű. Most már ott is vizes vagyok, ahol eddig véletlenül nem. Minden mozdulat újabb zuhanyt zúdít a nyakamba az átázott bokrokról. Mégis, arra gondolok, sehol máshol nem lennék szívesebben, mint pont most, pont itt.

Egyre jobban esik, lassan lesz világos, pedig milyen szép vidék. Hopp, Öreg Hal itt van előttem, lemászunk a csúszós sziklákon, aztán át egy öblön, és a túloldal görgetegein, szikláin fel. Készül rólam egy bőrig-ázós fotó. Két copfom moszatként lóg kétfelé, de többedik nekifutásra sikerül mosolyognom. Igen, a bakancsom sem vízálló már, sajnos.

Ázott tehenek bámulnak meg a kerítés mögül, aztán odajön kíváncsiskodni egy fiatal bika. Szaglászik, megvakarom a füle tövét, erre a böhöm nagy állat nekem dől, mint egy óriás kutya, bújik a kezem alá, hogy még, még! Elég vicces a koreográfia, ugye ott vannak ezek a nagy szarvak, én hatvan kiló vagyok, ő nyolcszáz… és hízeleg. A családja meg csak bámul a kerítésen túlról.

A netes élménybeszámolókban visszatérő motívum a harapóskutya, az öklelősbika, a csípőspók. Hát, nem tudom. Hozzám minden állat legfeljebb egy kis tokavakarásért jött oda, és egyáltalán nem akart bántani.

Na, elég a dzsungelből, találomra levágom az utat egy mezőgazdasági csapáson, sikerül is visszakecmeregnem a carreterára. Ma nem fogok túl sokat gyalogolni, az esőben ez nem megy. Cadavedóban van albergue, bár nem találom, persze. Valakit meg kell kérdeznem, el is mondja, hogy igen, menjek csak ki a faluból, és az utolsó ház, a trágyadomb mögött. Valóban. Korrekt házikót találok ott, nyitott ajtóval, teljesen berendezve. Másodikként érkezem, az első természetesen Öreg Hal. Enyém a zuhany, a melegvíz… áldás, áldás. Az ablakból látom az olaszokat, integetek is nekik, aztán végigfut rajtam az ijedelem, nehogy kedvet kapjanak és bejöjjenek. A falon caminós plakátok, üzenőfal, aranyos jegyzetekkel. Megszabadulok átázott bakancsomtól, de jó. Odakint kékül az ég, nevet rajtam. Van, aki bejön, pihen, aztán megy tovább. Engem is megkísért a gondolat, most, hogy nem esik már. Maradok, és ez jó döntés. Találok teafiltert, jó sok forró teát főzök magamnak, remek. Konkrétan minden holmim vizes. Az öreg francia újságpapírt ad, azzal tömjem ki a bakancsot, hadd szívja be a papír a nedvességet.

Lassan megtelik a szállás. Egy üzenőcetliről tudni, hogy a hospitalera majd este jön pecsételni, pénzt beszedni, akkor legyünk „itthon”. Jó. Megismerkedek két asztúriai nővel, Beával és Natasával. Ők egyáltalán nem tervezik végigjárni a Caminót, voltaképp helybeliek, csak mindig látták a zarándokokat, és most kíváncsiak, hogy milyen a szülőföldjük ebből a nézőpontból. Meghívnak, tartsak velük. Látszik, hogy ismerik a helyet – gyönyörű kilátópontra érünk, odalent tajtékzik a tenger, apró pontként úszkál is valaki benne. Meredek szirtfalak, egy festői horreo, kis kápolna… mesés hely. Micsoda béke! Igazi eső utáni, bódító illatok szállnak.

Beülünk egy kocsmába, ahol meglátom, hogy kell szakszerűen sidrát fogyasztani. Először is, magasról, érdekes mozdulattal csurgatják a habzó almabort jó méterről a pohárba, az első habot leöntik, meg az utolsót is a pohár tetejéről egy suhintó mozdulattal, a pohárba a „középsugaras” folyadék kerül, úgy egy kortynyi. Ezt pedig egy slukkra kell lehajtani. A sidra amúgy egy alacsony alkoholfokú itóka, de így kezelve egyenesen agyra támad. Szépen kortyonként elfogy fejenként egy üveg, a lányok rágcsálnivalókat is rendelnek, olajbogyó, keksz, miegyéb… Egy szót se tudnak a spanyolon (asztúron) kívül más nyelven, de megértjük egymást. Büszkék rá, hogy megmutatták nekem, milyen egy „asztúriai est”, nem hagynak fizetni.

Előbb eljövök a sidreríából, mint ők, rettenetesen fáradtnak érzem magam, nem beszélve a benyakalt italról. Sikerélmény, hogy visszatalálok az alberguébe. Az ablakon füst dől ki. Mi a fene, tűz van, fuego? Nem, mondják a lépcsőn üldögélő kollégák, csak valaki megpróbált begyújtani a sparhertbe és nem ért hozzá. Engem ez különösen nem zavar, utat vágok a füstfelhőn keresztül az ágyamhoz, és egy El Mundo újság társaságában nyugovóra térek. Különszám, Osama bin Ladennel. A cuccaim megszáradtak, habár füstösek.

Ami azt illeti, átalszom a hospitalera érkezését, az adminisztrációt, a befizetést, mindent. Vagy nem akartak, vagy nem tudtak felébreszteni.

Augusztus 18. csütörtök. Cadavedo – Piñera

Kiszámoltam, hogyan hozhatnám be a Bilbaóban elvesztett napot. Hú, de nehéz!

Nem esik, kifejezetten élvezem az utat, mára 25 kilométer a terv. Szép, virágos falvakon át vezet az út, láthatóan igyekeztek a forgalmas országútról leterelgetni a gyalogos vándorokat. Kinézek magamnak egy szimpatikus falusi kocsmát, bekanyarodok felé – egy bottal sántikáló bácsi azonnal szól: a Camino nem arra van! Na de a kocsma meg igen – mosolygunk össze. Cafe con lecche, kerek a világ.

Kisüt a nap, én viszont általános energiátlanságot érzek. A bioritmusom a béka feneke alatt van. Valószínűleg mert keveset alszom és vackokat eszem.

Egy spanyol pár tempója azonos az enyémmel. Folyton egymást kerülgetjük, aztán meg is ismerkedünk: Dézi és Márió, itt jöttek össze pár napja.

Luarca szép kikötővároska, felüdülés látni! Azúrkék tenger, kis hajócskák, meredek, szűk utcák lefelé a tengerig, aztán ugyanígy felfelé… Igazi kis régimódi városmagba érek, a kis térről kábé nyolcszáz sikátor nyílik, köszönöm szépen. De valahogy elsőre megvan a kagylós. Ezen fellelkesedve egy gyümölcsösnél veszek két barackot, mennyei finomak, ami ritka, mert errefelé éretlenül, kőkeményen szednek le mindent. Jó meleg van, a barackok leve végigcsurog az államon, tűz a nap, ahogy kikeveredek a házak közül.

A Szent Jakab templom romjainál leülök pihenni. Szomorú hely – nem azért, mert gótikus rom, hanem mert egyszer már láthatóan rendbe hozták, látszanak a járólapok, a díszkivilágítás villanycsonkjai, a megfakult információs tábla… aztán hagyták újra elvadulni, a bozót visszavette, ami az övé, elnyelve az a fenntartásra már nem adó, erőtlen uniós pályázatot. Körbejárom a romot, még látszanak a kőkapun a jellegzetes kardos-kagylós faragványok. A gazban pad is rejlik, üldögélek rajta egy kicsit, merengek az idő természetén. Vitamin, talpkenés. Fogy a krémem, rendesen.

Végleg lehagyom a spanyol párt, többet nem is találkozok velük. Rémes, forgalmas országúton, az N-634-esen kell számtalanszor átszaladnom a kamionok között – bár a legrosszabbak a száguldó rönkszállító teherautók, azoknak olyan menetszelük van, hogy be tudnának lökni az árokba – ha nem ugranék magamtól oda.

Itt megint szerencsém van, útitársba botlok. Peter szlovák srác, nálam jóval alacsonyabb, kicsit túlpakolta magát – konkrétan, ki sem látszik a hátizsákja alól, viszont az igazi hit fénye ragyog a szemében, végre egy igazi zarándoktárs. Egyszerű, tiszta lélek. A beszélgetés átlendít a holtponton. Kicsit viszolygok az újbóli országúti átkeléstől, erre Peter azzal biztat, hogy „ne félj, Isten lát minket” – na ja, szerencsére az anyánk viszont nem!

Végre Piñera! A sárga nyíl bevezet egy épületbe, ahol bizarr módon golyóstollakkal van borítva a fal, a plafon, minden, és e szürreális közegben egy arabnak tűnő, minden nyelvtudástól mentes fiatal hapsi ül. Beszedi a donativót, pecsétel, aztán kimutat az ajtón. Nem túl rokonszenves. Az albergue nem itt van, menjünk csak tovább. Hát, még vagy két kilométert kell ballagnunk, és Peterrel azon gondolkodunk, nem lettünk-e egy ravasz kelepce áldozatai. De nem. A templomon is túl, a jól ismert N-634-es országút mellett vár minket a már jól ismert századfordulós iskolaépület. Valaki már itt van, na ki? Öreg Hal, természetesen. Peter lecuccol, aztán megy is tovább, a tengerhez, amit most lát először életében. Egy Ukrajnához közeli falucskából származik, és eredetileg a Camino Francesre készült, csak hát… eltévedt. Megkérem, hogy vegyen ennivalót nekem is, ha talál nyitva boltot a strandkaland közben. Este aztán jön is, hozza a vacsit, igazi férfias menü: szál kolbász, kenyér, vöröshagyma, sör. Addigra már benépesül az albergue, mindent kipakolunk a nagy asztalra, mindenki vehet mindenből, igazi ökumenikus vacsora kerekedik ebből. Az itt hagyott mindenféle térképek és újságok között találok egy Hölgyvilág magazint.

Az iskola másik felében egy rockzenekar tart próbát. Remek kombináció.

Augusztus 19. péntek. Piñera – Ribadeo

Ha erre a napra gondolok, a végtelenbe nyúló szürke autóút, a fájdalom és az apátia váltakozó köde jut eszembe. Pedig ez a nap se így kezdődött.

Mondjuk, a reggel azzal indult, hogy találtam egy kullancsot a combomban. Még a vizes eukaliptusz-dzsindzsában szedhettem össze. Kivésem a dögöt a hüvelykujjam körmével, persze a feje beleszakadt, mert nem áll igazán kézre a nyavalyás. Most aztán stresszelhetek a Lyme-kóron. Is.

Hangulatos, sáros utakon haladok a pirkadatban, szántóföldek, erdők, aztán persze jön az N-634-es. A Camino-jelzés folyton letérít az útmenti falvak felé, engedelmesen követem, sokfelé pedig érzésre tájékozódok. Falvak sora, jön Navia – le, át a hídon, fel, már ki is mentem belőle. Szürke, lapos fények mindenfelé, fotózásra teljesen alkalmatlan idő ez, hiába szép a táj. Aztán jön La Caridad, itt már megérett az idő a reggelizésre. Ötméterenként jelzés a nyílegyenes úton, dicséretes. Beülök egy bárba, végre rántott szelet van a szendvicsben! A jó öreg cafe con lecchével együtt pazar reggeli. Mellettem munkásemberek kezdik a napot, spanyol módra, lassacskán. A városkából kifelé tartva hatévesforma kisfiú mutatja a helyes utat. Hiába, korán kezdik. Előkerül az anyukája is, kezében egy nejlonzacskónyi citromot visz, váltunk pár szót. Nem is tudok többet váltani spanyolul, mint pár szót, de ez – úgy látszik – elegendő. Elbúcsúzok tőlük, az asszony adni akar valamit, csak a citrom van nála – tehát benyúl a zacskóba, kapok egy citromot, azzal, hogy „kell a vitamin”. Megható a kedvessége!

Földutak, nedves fű, kukoricás, tanyák, a lábam alól gyanús reccsenések – bocsánatot kérek a néhai csigák lelkétől. Egyszercsak rám ront két óriási, szürke lúd. Tátogatják a csőrüket, lengetik nagy, nehéz szárnyaikat, elég meggyőző a fellépésük. Ezek éhesek. Hamar rájövök, hogy mit akarnak: tépjek nekik egy kis gizgazt, etessem őket. Megteszem – negyedóra libaszünet.

Na, idáig sima út volt, innen kezdődtek a viszontagságok. Tolba akartam menni, de eltértem valahol jobb felé egy alternatív úton, így Tapia de Cesariegóban kötöttem ki. Itt is van albergue, mégpedig igen hangulatos módon a tenger közelében. Magas szirtek, bizarr barlangok, egészen a városka szélén – vonzó hely. Száradó ruhákat lengetett a szél, tehát lennie kell itt valakinek, de zárt ajtókra bukkantam. Két óra múlva nyit… megvárjam? Némi tipródás után úgy döntök, nem. Megyek tovább, Ribadeo felé.

Ahogy kikeveredek a városból – nem ment elsőre – a jelzések összekavarodnak, egy kolostor után van még egy, az is visszafelé tájolva, aztán vége. Kénytelen vagyok egy kertjében kapálgató asszonyt megszólítani, igen, a kagylójel dísznek van, én meg menjek szépen vissza a kolostorig, az útelágazásig, és ott jobbra, aztán egyenesen az országút mentén.

A jó öreg N-634-es. Tűz a nap, csorog a nyakamba az izzadtság, pedig nem vagyok izzadós, a tenger felől sós, fullasztó pára száll. Nyílegyenes aszfalt, száguldozó járművek, kipufogófüst. Legalább a települések egyeznének a térképemmel, de nem. Jelzés persze nincs sehol. Csak remélni tudom, hogy jó irányba ballagok, egy eltévedtnek látszó, időnként vissza-visszaforduló biciklista az állandó pont az úton. A végén már integetünk egymásnak. A talpam igazán fáj a monoton aszfalttól. Ez így megy egészen egy borzalmas körforgalomig, ahol aztán merre tovább? Ribadeo sehol nincs kiírva, csak az S-8 autópálya jelzése mellett, autópályát nem kérek, köszönöm szépen. De szerencsére az autópályával párhuzamosan halad egy alsóbbrendű út is, annak mentén ballagok tehát, fásultan. A tavalyi Xacobeo – Szent Jakab-év – alkalmából valakik matricákat ragasztottak némely villanyoszlopra, ez is valami, némileg biztató, hogy talán nem teljesen tértem el a Caminótól. Egyszer csak felbukkan egy biciklit toló, pocakos, szakállas alak, és kéretlenül magyarázni kezdi nekem az utat. Teljesen jól értem Mikulás spanyolságát, nem nehéz, mert el is játssza a mondanivalóját, a kikötőt úszó mozdulatokkal, például. Így hát hamarosan Figuerasban vagyok, lent a már említett kikötőben. Igen ám, de Ribadeo valahol az öböl túloldalán van, az már Galícia. Itt valahol kéne lennie egy hídnak. Megkérdezek egy helybélit. Amikor sikerül abbahagynia a röhögést, elmondja, hogy itt a híd, csak egy parkoló hajótól pont nem látszik. Mi tagadás, a híd egy kilométer hosszú és hatszáz méter magasan ível át az öblön, átmegy rajta az autópálya is, elég nehéz nem meglátni. De még idáig is el kell jutnom. Keserves visszakapaszkodás – a kikötőbe ereszkedés végül is teljesen felesleges volt – aztán meglátom a Szentek Hídját.

Az átkelés borzalmas. A gyalogos sáv egy méter széles sincs, egyik oldalamon az autópálya forgalma, másik oldalamon a mélység. A hatalmas híd remeg és imbolyog a lábam alatt. Ha szembejön valaki, a korláthoz kell lapulnom. Szörnyű megpróbáltatás – itt még nekem is tériszonyom van.

És jelzés még mindig nincs.

Ahogy átérek, egy horgász segít. A sárga nyilak a híd másik oldalán lettek volna. A horgász szakadt öltözetéhez kiváló angoltudás és úriemberi modor tartozik, elkísér egészen az alberguéig, közben panaszkodik, hogy nincs kapás.

Maga a szálláshely parányi kis kőépület, kő-rücsök a híd alatt, félig süllyesztve, fel lehet mászni a tetejére. Mindössze tíz személyes. Enyhén szólva hazárdjáték volt arra számítani, hogy az érett délutánban még lesz itt szabad hely. És: lett. Igaz, egy kanapé az előtérben, de nem is kell jobb. Szerencsém van a csapatostul vándorlókkal: az utolsó egy üres helyet mindig meghagyják nekem. Egyébként már elég nagy élet zajlik itt, egy srác főz a mini konyhában, mindenki spanyol, ismeretlenek. Az olaszokat megúsztam. Megkínálnak a vacsival: leírhatatlan katyvasz, van benne kókusztejben főtt rizs, currys csirke, tengeri herkentyűk és zöldségek. Én is szoktam ilyeneket főzni. Nagyon rémesen néz ki, de nagyon finom, és gyakorlatilag azonnal hasmenést kapok tőle.

Elvonszolom magam ennivalót venni másnapra – hatalmas szupermarketet találok, kicsit elveszetten bolyongok, itt is. Szójatej, gyümölcsjoghurt, az a dzsóker. Időre kell visszaérni, szigorú a hospitalero, aki nincs itt a pecsételésnél, kirakják. Úgyhogy mindenki ott van, szerencsére a házigazda nem köt bele a kanapén-alvásomba.

Amikor végre elhúzza a csíkot, spontán buli szerveződik a teraszon. Többen hoztak helyi specialitásokat, leginkább alkoholféléket. Valaki még vödröt és jeget is kerített, luxus, főleg így, közel negyven kilométer után…

Lassan kicsírázik bennem valami halvány büszkeség-féle amiatt, hogy képes vagyok erre a teljesítményre. Lehet? Szabad? Ez már Galícia: a célegyenes. Nem lesz több iparnegyed, aszfaltút, szmog. Az ég mélykékbe, majd ibolyába vált, a parti fények visszatükröződnek az öböl vizén, az óriáshíd dübörög, éjszakai sétálók bámulják meg kis csapatunkat. Hangulatos, békés, szép… boldog vagyok. Megfogadom, hogy ez volt az utolsó strapa-nap, hiszen ma behoztam a bilbaói lemaradást.

Aha. Ahogy Móricka elképzeli…

A kanapén fekve kibámulok az üvegezett verandán, nézem a „tengeri kilátást”, és tudom, hogy a lelkem egy darabkája itt marad…