Miért pont Málta?
A válasz egyszerű.
Ide volt olcsó, akciós repülőjegy.
Meg különben is: miért ne? Itt minden van, amit szeretünk.
Középkori városkák macskaköves utcákkal, halászfalvak, tengerpart, sziklák,
strand, történelem, kaland, hajók.
2013. május 31. péntek
Irány Ferihegy – Tamás zúgolódott, hogy miért kell ilyen
korán, aztán kiderült, hogy nincs is korán, ráadásul bombariadó volt. Fejetlen
csirkeként szaladgáltunk egyik terminálról a másikra, igazából senki se tudta,
hogy mi a következő lépés, és az hol van. Visszaküldtek a beszállókártyáért,
aztán előreküldtek a biztonsági ellenőrzésre... pisilni se volt már idő.
Kitereltek egy hangárba, ez a Wizz Air váróterme, hogy úgy
mondjam... a hangok ide-oda verődtek a bordás alumínium falakon, huszadik
század elején játszódó történelmi filmben éreztem magam – szürke világ. Kint
mellbevágó napfény és a Wizz gép éles lilája. A repülőgép ablakából a reptéri
növényzetet néztem, mintha nagyítón keresztül láttam volna – torzít a vastag,
törésbiztos és nyomásálló üveg. Ittunk teát, megettük anyu szendvicseit.
Ez alighanem Szicília felülről! Felismerni véltem a felhők
közül kikacsintó vulkáni óriást, az Etnát – mintha havas lenne a teteje,
lehetséges ez május végén? Aztán tenger, sokáig semmi – hirtelen bukkan fel
Málta szigetvilága, felülről nem látszik valami nagynak, de igencsak sűrűn
lakott... sárgás-vajszín kőfalak szövevényét látom, mediterrán növények szinte
feketés-zöld foltjaival.
Itt HIDEG van! Erre nem számítottunk! Süt a nap, de elég erős
szél fúj, ahogy a betonon a géptől a reptéri épületbe tartunk... És hol az az
átkozott buszmegálló? Anyu a netről letöltötte a máltai útvonaltervezőt, ami
pont olyan, mint a magyar: használhatatlan, tele nem létező megállókkal és
járatokkal. Egyébként már a repülőtéren kezünkbe nyomtak egy kis brosúrát a
tömegközlekedésről – csuda hasznos lenne, ha léteznének a benne szereplő
járatok... Veszünk hetes bérletet, ez nagyon hasznos lesz.
Szemünkbe vág a nap, pálmák bókolnak a reptér földszintes
nagy épülete előtt, mi meg fel-alá futva bőröndöstül, keressük a megállót.
Mindenki roppant segítőkész, és déli módra mindenfelé mutogatnak – be nem
ismerné senki, hogy fogalma sincs. Én boldog mosollyal, hálálkodást mímelve
anyázok.
Végül egy magyar nő segít - „egy éve élek Máltán” -
újratervezés!
Rettentő utazás következik egy zsúfolt buszon, ahol csak
oldalvást tudok ülni, lent. Még a repülőt se hevertem ki, és most ez. Őrületes
forgalom, ide-oda kanyargás, a sofőr nyilvánvalóan gyorshajtás-függő, és
fogalmam sincs, hová tartunk és hol kell leszállni. Néha megkérdezem, bizakodó
arccal a szemközt ülőket, hogy „Sliema?”, és mindig bólogatnak, hogy igen,
igen.
Végre meglátjuk a tengert, és egy igazán szép, keskeny öblöt
– ez St. Julian, tetszik, innen próbálok koncentrálni a végtelennek tűnő
tengerparti promenád házszámaira, de ezek többnyire – nincsenek. Egy helyen
végül, ahol különösen gyakran bólogatna a helyiek, hogy „Sliema”, leszállunk –
de nem stimmel a látkép, a tengert kéne látni szemben Valletta várfalaival, de
az sehol sincs... de legalább kint vagyok a szabadban, ez is valami a lidérces
buszozás után. Besokallás közeli állapotban vagyunk mindketten. Végül
kilogikázzuk, hogy szállodánk a földnyelven túl van, és a 13-as busszal – hátha
szerencsét hoz – megyünk még két megállót, és íme! Megvan a hotel. Megtudjuk,
hogy délután kettőkor foglalhatunk szobát, addig még van idő... az aranyos
recepciós a Google Translatort használva próbál felvilágosítani a házirendről,
mit mondjak, mókás... Vigyorgunk. SMS haza. Aztán irány a tengerparti sétány –
megállunk a kikötőbakoknál, most egy hétig ez a környék lesz az alapértelmezett
otthonunk... anyu előszed egy kis csavaros dunsztosüveget, benne átlátszó
folyadék, épp annyi, hogy fel lehessen vinni a repülőre... málnapálinka van
benne. Ketten megisszuk a megérkezés örömére, aztán pár cseppet a tengerbe is
hintünk, mert anyu felveti, hogy áldozatot kéne bemutatni a tengernek. Alakul a
buli, és amikor látjuk, hogy egy hal furcsán féloldalasan úszkál, mindketten
felvidulunk. A hazai pálesz üt, mint a toronyóra.
Aztán ebédelni ülünk be egy vendéglőbe, asztalai az
egyébként is keskeny járdára vannak kirakva, száll a por és nyüzsög a délies
élet. Van milánói makaróni öt euróért, szuper. Iszom még egy sört is, na ez már
kicsit sok...
Bóklászunk a kikötőben, mindenféle méretű hajók ringatóznak
kikötve, és a legkülönfélébb tengeri kirándulásokat próbálják ránk sózni
napbarnított személyek.
Dél felé haladva egyszer csak egy kilátópontot találunk,
széles falépcsők vezetnek fel, lengedezik a szellő, szemközt Valletta falai és
tornyai...ez Tigne Point, fotózunk, aztán szinte fejest ugrunk a mögöttünk lévő
plázába. Légkondicionált és otthonos. Pont olyan, mint otthon a Westend, csak
itt a kéklő tengert látni mindenfelé. Globalizáció: az egész világ az otthonom!
Mondjuk jellemző, hogy két órája vagyunk Máltán, és máris az ország legnagyobb
plázájában bóklászunk!
Vizet akarunk venni, aztán végül persze sangriát veszünk.
Olcsó.
Szobafoglalás, pihi. Egy kicsit el is szunnyadunk. A szoba
tágasabb, mint gondoltam, és érdekes nem-derékszögű falak határolják. Mini
erkély is tartozik hozzá, ha kihajolok és tekerem a nyakam bal kéz felé, akár a
tengert is láthatom. Örökké fúj a friss szél, alattunk szűk, poros mellékutca.
Már a por vöröses színéből is látszik, hogy közel van Afrika.
Fél négy tájban aztán újraéledés, irány le a kikötőbe.
Másfél euróért kishajó visz át az öblön. Kékre van festve, oldalán a Tigne
pláza logója. Alig pár perc az út, és a kőből rakott falak máris fölénk
magasodnak. Aztán fel, fel... meredek utcák, titok-őrző zárt erkélyek, masszív
falak... masszív barokk. Hamar megpillantjuk a helyi hadügyminisztériumot,
előtte az elmaradhatatlan ágyú-pár, még pár lépés... és megvan a kis,
virágokkal zsúfolt park, amit afféle minimennyországként emlegetnek: az Upper
Barraka Garden. Egy ennyire kicsi és vízhiányos országban minden kert igazi
luxus... nem is akad sok... de ez szép. Kéklik az ég, kéklik a tenger,
rózsaszínek a selyemakác virágai, szép árkádokból nézhetünk körbe... óriás
tankhajók lent, az öbölben. Úgy érzem, most kezd ideérni a lelkem.
Egy kis pékségben olcsón veszünk valami töltött táskákat, az
egyik spenótos, a másikban darált polip van, figyelemre méltóan dús és súlyos
darabok, nem fogunk itt éhen halni...
Bekukkantunk a ferences templomba, épp mise van, hallgatjuk
a pap szavait... a máltai nyelv igencsak arabnak hangzik! Istent Allahnak
nevezi, a torokhangok között furcsán szól a „dzsezúkrisztú”...
A főutcán megtaláljuk a turisztikai minisztériumot – valaha
az egyik lovagrend székháza volt az épület – kapunk térképet, végre, és
használható is. Látunk egy pazar, freskókkal díszített cukrászdát, szép
üvegárukat, filigrán ezüstmunkákat, réz kopogtatókat... az itteni szuvenírek
minden fajtáját.
Érett délután van már, amikor visszasétálunk a meredek
utcákon le, a kikötőbe, egy helyen elbizonytalanodunk, hogy akkor most merre
is, és ismét magyarok segítenek... úgy látszik, sokan dolgoznak itt, mert ezek
se turisták. Anyu panaszkodik, hogy fáj a torka. Beülünk egy helyre, konyakot rendel,
érdekesen szervírozzák: egy nagy öblös pohárban forró víz van, a pohár peremére
ferdén elhelyezve egy másik pohár, hogy a felszálló meleg vízgőzök
melengessék... és ebben van a konyak. Anyu a kezét melengeti a poháron, és
kijelenti, hogy ennek gyógyító hatása van a torkára. És valóban: másnapra
minden rendben. Én cointreau-t iszom. Aztán otthon még sangríát is. Jól
belehúztunk... Nagyon jól esik megfürdeni, és olyan fáradtak vagyunk, hogy úgy
érezzük, mintha tengeren lennénk: mozog a padló, az ágy alattunk. Utoljára New
Yorkban voltam ezzel így, és ott tényleg mozgott. És nem az italoktól van...
Alighanem túlfáradtam, mert nagyon nehezen alszom el.
2013. június 1. szombat
Orbitális nagy alvás után reggeli a hetediken. Svédasztal,
panoráma... virsli és babfőzelék rozsdamentes fedő alatt, meg rántotta,
felvágott, tojás. Jó az itteni kenyér. Befalunk mindent, kell a kalória.
A portán bérelünk egy dugaljat, mert az én nemzetközi
konnektorkészletemből egyik se passzol ide.
A recepcióra kitelepült programszervező leányzóval
tárgyalásokat folytatunk Hop on-hop off ügyben, miután kivetettem
Tarot-kártyával, hogy a déli útvonalat válasszuk. A jegyhez kupon is jár egy
Latini-féle hajókirándulásra. Aztán várunk... majdnem felszállunk egy tarkára
festett, emeletes buszra, de felvilágosítanak, hogy ez egy „another company”,
várjunk csak... És végre jön!
Kacskaringós útvonala. Keresztülpilinckézünk Vallettán –
néha szinte súroljuk a kőből-fából épített, mór stílusú erkélyek némelyikét,
hideg szél fúj itt a felső fedélzeten, vaskos felhők is jönnek. Marsaxlokkban
leszállunk – ívelő kikötő, sok-sok színesre festett, sőt tarka „luzzu”, vagyis
csónak ringatózik a sértődött színű vízen, furcsák a színek: olyan, mint egy
régi, megsárgult fénykép, a Nap sem süt már, amott árusok sora a part mentén.
Megnézzük: árulnak itt mindent, csipke napernyőtől a házi készítésű
édességektől a ceruzaelemig. Jó sok halvendéglő is van, de hiába: korán van még
az ebédhez. Nézegetem a csónakokat: bennük hálók, itt még tényleg halászatra használják
a csónakokat, noha nem mindet, nyilvánvalóan: a turizmus nagyobb üzlet, a
turistát kifogni nagyobb pénz, mint a halat. Noha a halnak is jó ára van. A
csónakokra festettfaragott egyiptomias szemek figyelnek.
Gyűrűket húznak a tengerre az első esőcseppek, aztán ennek
fele sem tréfa! A vihar elől egy vécé előterében keresünk menedéket más
külföldiekkel egyetemben. Nevetés, odakint hízó pocsolyák, olykor egy-egy
mennydörgés.
Szinte eláll, amikor megérkezik a buszunk, nem megyünk vele
sokat: a Kék barlangnál szállunk le. Vajon indulnak ilyenkor is csónakok?
Persze, ez nem számít „viharos” időjárásnak... akkor vajon milyen a tényleg
viharos? Kis bódéban megvesszük a jegyet – ezt egységesítették útikönyvünk
kiadása óta, már nincs alkudozás a csónakosokkal – és ahogy összegyűlik a nép,
be is szállunk, motor indul, irány a nyílt tenger. Hullámzik ám rendesen. A Kék
barlang reggel igazán kék, amikor ferdén tűznek be a napsugarak a tengerszintig
hajoló sziklák alá, de azért most is kapunk ízelítőt a valószínűtlen színekből.
Szép. Néhol cseppkövek hajolnak a vízig, máshol furcsa, töredezett sziklakapuk,
és háborog-döng a tenger, örök munkájával alakítva ezt a rideg partot. A kövek
között rózsaszín virágpárnák bújnak meg. Csónakosunk magyaráz, de olyan furcsa,
bár angolnak szánt nyelven, hogy alig értek belőle valamit.
Kikötés után kiszemelünk egy helyet – illetve, utánunk szól
az ajtóban álló behívóember – és felmegyünk a legfelső szintre, meginni egy kis
pohár helyi bort. Jól esik, végtelen a panoráma és finom a bor is. Vörös,
délszaki, jellegzetes ízű. Odalent a parton néhány szívós pozsgás virágzik, meg
kaktuszfüge is van, sárga virág-ujjaival, tüskés tenyereivel integet a tenger
felé.
Megvakargatom egy rendkívül sakálszerű kutya fületövét.
Megint bevárjuk a buszt – ezek körforgalomban közlekednek –
és a következő megállónk Hagar Qim. Erre már régóta kíváncsi vagyok. Vajon
miféle nép lehetett az, kik építették ezeket az épületeket és milyen célra?
Megborzongok, amikor eszembe jut, hogy Hagar Qim legalább hatezer éve épült.
Európa nagy részén még állatbőrökbe öltözve gubbasztottak a barlangban, a tűz
körül az emberek, amikor itt már cserepes virág alakját vésték az épület
oszlopába, vagyis volt kertkultúrájuk, nyilván voltak meséik, mítoszaik,
évezredes történelmük és vallásuk... és mindebből pár kopott globigerina-mészkő
tömb maradt csak meg, és a múzeumban néhány cserép és kőeszköz-lelet. Érdekes,
hogy a fémeket nem ismerték, kővel faragták a követ... hatalmas kőgolyókon
szállították... itt kicsit fellélegeztem, végre egy hely, ahol nincs zaj,
nyüzsgés, állandó vibrálás, hanem érzékelhetően lebeg az, ami mindent elmos, de
őt nem mossa el semmi: az Idő.
Az egyik utolsó járattal érünk vissza Sliemába, a kikötőben
óriási szendvicseket veszünk, anyuéból minden kipotyog, az enyémben tojás és
szárított-sózott paradicsom van.
Ideje alaposabban megismerkedni a helyi
tömegközlekedéssel... ami nem könnyű. Az itteni templomokon két óra van: az
egyik a valódi időt mutatja, a másikat szándékosan rosszul állítják be, hogy
megtévesszék az Ördögöt (!). A menetrendjük hasonló logikát követ, vagyis nincs
logikája. Amikor pedig már azt hinném, hogy teljesen mindegy, mikor állok ki a
megállóba, akkor egyszer csak pontosan érkezik, felborítva mindent!
Irány Valletta a 13-as busszal. Esteledik, kigyúlnak a
fények, a tenger először halványlila, akár az ég, később tintaszínűre
sötétedik, végül éjfekete vizén ringatja a fényeket. Az óváros: masszív tömb.
Belegondolok, milyen eszméletlenül sötét lehetett ez a középkorban! Vagy vajon
– legalább a belvárost – megvilágították fáklyákkal?
Egy kis mellékutcában egyszemélyes vendéglő, benne akadályt
nem ismerő délszaki nőszemély süt-főz, felszolgál és kapacitál – akaratok
csatája, végül nyulat eszünk, jó drágán. Nem lehet könnyű itt életben maradni,
látom sötét szemén, hogy hosszú, harcos történet, és harciasan őrzött titkok
állnak mögötte, akárcsak az ország mögött, de nem hagyja magát. A nyúlműsort
aztán még egyszer végignézzük egy másik turista-páron, imponál a dolog. Fura
érzéseim vannak, ritkán találkozni ennyire erős egyéniségű, extrovertáltnak
tűnő, de mégis kiismerhetetlen nőszeméllyel.
Este van már, amikor szabadulunk, odakint a főutcán
fúvószenekar trattattázik, hallgatjuk egy kapualjba állva, hangulatos és szép
este van...
Buszunk visszafelé tele van buliba induló fiatalokkal,.
Sliema a szórakozóhelyeiről híres. Minden srác beillatosítva, zselézett hajjal,
minden lány felpolcolt mellekkel és hosszú, sima hajjal... bevetésre indulnak,
és a nemek harca semmivel nem szelídebb, mint az évszázados küzdelmek az
iszlámmal... amikor elhaladunk egy kivilágított templom előtt, a sihederek
keresztet vetnek.
2013. június 2. vasárnap
Süt a Nap, messzire ellátni a reggelizőteraszról. A
rozsdamentes fedelek alatt most furcsa, lapos képződmények vannak, amit
palacsintának vélek, és aszerint igyekszem megtölteni ezzel-azzal.
Aztán irány a kikötő. Tegnapi buszkirándulásunkhoz jár egy
hajós városnézés is, szóval legyünk 10 órára a kikötőben, „a Burger Kinggel
szemben”. Jön is a Latini társaság hajója, már megérkezésünkkor feltűnt
dzsunka-szerű külsejével, amit az oldalán lévő szakadozott molinók okoznak.
Hátra ülünk, a szabadba, és nagyon élvezzük. Hol kell a kabát, hol nem.
Dzsunkánk végigtekergőzik mind a hét szűk kis öblön, a kapitány mikrofonba harsog,
igazán nem kíméli a hangszálait, angolsága még nekünk is mókás. „Der árr lot
off resztorantsz!” vágja ki újra és újra ezt a dzsóker-mondatot. Megnézzük a
hajójavító dokkokat, elpöfögünk a marina mellett – fehér yachtok ezrei, az
árbocok valóban erdőként hajladoznak – fölénk tornyosulnak a Három Város
kőfalai, a hajdani kalózok és ostromló seregek is ezt láthatták, aztán a
lepra-sziget elhagyatott tömbje, meg egy ellenség-figyelő őri őrtorony, rajta
festett szem és fül. Kint a tengeren más a világ. Kapitányunk harsányan utasít,
hogy mindenki üljön le és kapaszkodjon – azt hisszük, csak „műsort” csinál,
pedig tényleg dobálni kezdik a hullámok a kis hajót, ahogy kikerültünk a védett
öblökből. Felcsap a tenger, tajtékpamacsokat vág hozzánk, megnyalogatom a szám
szélét: sós. „A tenger csókja” - jut eszembe...
Vasárnap van, minden zárva – tudatosítjuk, ezek igencsak
katolikus népek. De azért az út szélén valaki árul ezt-azt, éjjelnappalit is
találunk, veszünk epret és könnyű fehér bort – mindebből mennyei ebéd válik a
szállodában.
Aztán indulás Mdina felé. A 10 kilométeres távot egy óra
alatt teszi meg a busz. A 203-as busz megy arra, már kezdem kiismerni a
menetrendet és a buszhálózatot, amennyiben ez emberileg lehetséges itt, Máltán.
A tekergés Vallettában kikerülhetetlen, ahogy a Mater Dei kórház is. Az ország
méreteihez képest óriási épülettömb. Valaha Máltát a „Földközi-tenger
ápolónőjének” is nevezték, oké, ez a világháború idején volt...
Nem tudjuk, hol kell majd leszállni Mdinához, de végül is
egyszerű: messziről látszik a kopár síkság fölé magasodó domb, rajta az
elmaradhatatlan katedrálissal. Nagyon egyszerű bejutni az óvárosba. Anyu –
végre – örömködik: „Végre nem olyan, mint Horvátországban!” Feketés-zöld fák,
fehér falak, hajdani vizesárok övezi az ódon városmagot, benne csak gyalogosan
lehet közlekedni. Szűk sikátorait szándékosan íveltre építették, hogy ne legyen
tere a nyílvesszőknek, lövedékeknek... Valóságos ékszerdoboz, némelyik épület
eredeti gótikus, de a többi se újabb. Nagyon tetszik. Bemegyünk egy kávézóba,
teraszáról körbepillantunk – megdöbbentő, hogy mindenfelé látszik a tenger!
Talán most fogjuk fel, hogy ez egy sziget, méghozzá nem is túl nagy sziget.
Bemegyünk megnézni a Palazzo Falzónt, egy eredeti
állapotában megmaradt palotát. Meglepődöm: elképesztő a rend és a tisztaság,
viszonylag a közelmúltig maga a tulajdonos is benne lakott, de halála után,
láthatóan nagyon odafigyelnek hagyatékára. A jegyet árusító öregúr is olyan,
mint egy lord, és nagyon kedves. Kapunk „audio-guide”-ot, ez általában
halálosan idegesítő szokott lenni, de most még ez is profi: odatartjuk a
masinát a számokhoz, és máris mondja, szépen, érthetően, röviden a
tudnivalókat. És még valami, ami muzeológusként elbűvöl: az üveg mögötti
tárgyak is ragyognak, sehol egy porszem. Márpedig van minek ragyognia:
középkori páncélok, Dürer-metszetek a falon, ezüsttárgyak a kincstárban
(állítólag kísértet is van, simán el tudom képzelni). Keleti szőnyegek,
festmények, pecsétes okmányok. Szomorú vagyok, hogy kihalt a család, ami így
megőrizte évszázados kincseit, de aztán megtudom, hogy egy Máltán letelepedő
angol úriember gyűjtőmunkája mindez.
Bemegyünk egy szuvenírboltba: pontosan olyan üveg karkötőket
árulnak, ugyanannyiért, mint Rómában (ott muranói üvegnek hívták, itt természetesen
máltai termék) – az a gyanúm, valahol, talán Kínában, van egy óriási, föld
alatti üveghuta, ami ellátja a világ boltjait ezzel. Anyut elbűvölték az üveg
karácsonyfadíszek, sok szép dolog van itt – aranyáron.
A visszaút a busszal már ismerős, találgatjuk, vajon a
Petting Farm felé mutató tábla miféle szolgáltatást jelöl? A „Kézműves falu”
nevű turistafosztogató – vasárnap lévén – zárva, de nem is hiányzik, az
amerikai nagykövetségnél meg elég sokan leszállnak. Egyre több zselézett hajú
srác száll fel – vasárnap este van, mennek buliba.
Mi pedig vacsorázni megyünk, egy jókora pizzériában kötünk
ki, ahol ritka kétbalkezes pincértanuló próbálja felvenni a rendelésünket. Az
én pizzám gigantikus, és kardamómmal van megszórva, még sosem ettem ilyet – de
nagyon finom. Van itt az utca túloldalán egy pici strand, az öböl az épületek
közé ékelődik, lesétálunk megnézni. Maximum a nagy, lapos köveken lehetne
napozni, anyun kezd úrrá lenni a „strandláz”. Muszáj leszek neki beszervezni
egy strandlátogatást.
2013. június 3. hétfő
A mai napra Gozo meglátogatását terveztük. Jó korai indulás
kell ehhez, a reggelizőhelyiségben még alig vannak, és meglepő, hogy mennyivel
többféle ételből lehet választani... én persze megint virslit eszem,
paradicsomos babbal. A 13-as busszal megyünk a tegnapi pizzériáig, onnan
átszállás a 222-esre. Máris odavág a Nap a megállóba, az ég tiszta, kéklő. Lesz
itt meleg, érződik.
Szerencsére buszunk légkondicionált és még ülőhely is jut.
Aztán hamar jól tele lesz a busz, sokan strandholmikat szorongatnak. Egy óra
hosszat kacskaringózunk a tengerparttal párhuzamosan, elmegyünk egy
vízicsúszdás park és néhány kopár strand mellett, különös, hogy mennyire
nincsenek errefelé fák.
Cirkewwánál leszállás, pár lépés a gozói kompállomás
épülete. Bizarr a sivatagos tájban ez az ultramodernnek tűnő, hűvös, reptér
jellegű, nagyon tiszta épület, infrás vonalkód-leolvasós beléptetéssel. A
komphajó óriási: lefogadom, hogy vannak errefelé kisebb szigetek, mint ez a
járgány! 20 percig tart az út, a tenger ibolyakék. Körbekóborlom a hajót, pont
elég rá az idő.
Mgarr a neve a gozói kikötőnek, pillanatok alatt elszéled
benne a rengeteg nép: buszok szedik fel őket, taxik nyelik el... egyszer csak
sehol senki. Mi azért nem rohantunk, mert én szeretném megnézni a
Tafal-sziklákat, ezek itt vannak a kikötő mellett az útikönyvünk szerint. És
valóban: egy fehéren izzó parkoló után pár lépés, és megvannak a tengermosta
sziklaképződmények. Némelyikre fel is mászunk, vagyis inkább én mászom fel,
fényképezek. A szirt tetején kapricserjék hajladoznak.
Visszasétálunk a kikötőépület elé, megvárni a buszt. Sehol
senki, csak egy árva taxis próbálkozik. Mondjuk, hogy jön a busz. Mire a taxis:
„talán”.
Szerencsénk van, mert pár perc múlva tényleg jön a busz,
rajta csak helybeliek, a taxisnak nyoma sincs. Nincs messze Victoria, Gozo
fővárosa, bár ezek az utak is igencsak kacskaringósak. Mégis, mintha a kisebb
sziget zöldebb, élhetőbb lenne, az épületek viszonylag jó állapotban vannak.
Minden ugyanabból a puha, sárgás kőből. Némelyiken amerikai sas, kanadai
juharlevél stb. látható kifaragva – visszatért emigránsok... Figyelek, hátha
megpillantok egy faragott kengurut (Ausztrália), de nem sikerül.
Victoriában először kicsit elkeveredünk a csúszós, fényesre
kopott kővel borított sikátorokban, de meglesz a centrum a katedrálissal.
Jegyet kell venni, ami a múzeumba is belépésre jogosít – fehéren izzanak a
falak, a lépcsők, jól esik a templom hűvöse. Padlóján pazar
márvány-inkrusztációk, természetesen sírfedelek színes berakásokkal díszítve –
olyan, mintha kárpiton járnánk. A falakon valóban lógnak kárpitok, mélyvörös
színben. Megnézzük egy oldalkápolnában a helyi védőszent, Szent Agáta
ereklyéjét, és ekkor még nem tudom, mekkora megrázkódtatást fog nekem okozni ez
a Szent Agáta. Itt van Szent Orsolya is, szépen felöltöztetett csontváz,
bordakosara áttűnik a foszladozó ruhákon. Brr. A kupola – nos, a kupola nem
létezik, a templom teteje lapos, de egy olasz művész az illúziókeltés
mestereként úgy festette meg, hogy domború hatást keltsen. Csak akkor
lepleződik le a trükk, ha az ember egészen közel megy az oltárhoz – egyébként
ott minden trükk lelepleződik, legalábbis a vallásos ember szemszögéből. A
monstranciában megbúvó Urat meg sem próbálta becsapni a festő – a trükk a
hívőknek szól. A kaputól balra szép, életteli, lendületes Madonna-szobor –
nyakában valódi gyémántnyakék. Vannak Máltán gazdag hívők is...
A citadella múzeuma bizarr élmény. Keveredik a kacatraktár
funkció a kincstáréval. Van itt vasdarab, a világháborúból megmaradt bomba
darabja... ókori faragott kövek darabjai... és színezüst kelyhek, valamint egy
egész körmeneti hintó. A légypiszkos, megsötétedett festmények egyike Szent
Agáta vártanúságát ábrázolja. A pribék épp a mellét vágja le. A kép – szó
szerint – mellbevágó.
Kint ragyog a nap, harsog az élet, zengenek a kabócák a
kövek közül előtörő gaz és kaktuszfügék között. A kőpárkányon gyík napozik.
Körbenézünk: mindenhol tenger. Megéheztünk – egy pasticceriában veszünk töltött
batyut, pizzaszeletet, narancslét, és egy padra leülve szépen megebédelünk a
zacskóból. Szinte elviselhetetlen erejű Spanyolország-érzésem van itt a padon,
valósággal egymásra vetítődnek a képek...
Ismét a buszpályaudvaron találjuk magunkat, és igen
szerencsés módon alig öt perc múlva meg is érkezik a 311-es busz, ami majd
Dwejrába visz minket, a Kék Ablakhoz.
Íme, a Kék Ablak és a Fungus-szikla... áhítatos, a természet
erőitől megittasult turisták téblábolnak és fényképezik egymást a mészkőplatón,
az egész döng és dübörög, ahogy a hullámok ostromolják a szirtet. Elképesztő,
valószínűtlen látvány. Túl sok időnk – a menetrend szerint – nincs, de elég
lesz. Szigorúan tilos felmászni a Kék Ablak gerincére, de én sose tudtam
ellenállni az efféle táblák csáberejének. Innen fentről hangyányiak az emberek,
fehér tajték övezi a sziklákat, mint valamiféle csipke nyakkendő, és
remeg-rezeg minden. A só marta kis teknők még itt, a magasban is láthatóak –
idáig tud felcsapni a víz, döbbenetes! Mögöttem békés kis lagúna, védett,
világoszöld vizű strand. Lubickolnak is benne néhányan.
Hihetetlen, mert pár percnek tűnt, valójában egy órát
töltöttünk itt. Most derül ki, hogy a jegyünk: napijegy. Hurrá! Vissza
Victoriába, ahol ismét NEM vettük meg a zöld táskát, amit anyu kinézett
magának. Mgarr-ba érve a kompon kiderül, hogy a kompjegyünk retúr. Ez, végül
is, érthető.
Végignézem, ahogy leengedik az autók miatt felhajtható
hajóorrot – érdekes látvány – délután van már erősen, a tenger színe egészen
más, meleg-kék, sós íze van a levegőnek, a sziklák rozsdabarnává változtak. Itt
van Comino kis szigete is, ahová talán visszatérünk – talán nem.
Minden átszállás simán ment, így is este nyolc van már,
amikor a Sliema Ferry megállóban leszállunk. Egy nagy szupermarketben alaposan
bevásárolunk: olajbogyó, gozói feta sajt, saláta, spanyol chorizo, helyi
vörösbor, kenyér. Isteni mediterrán vacsorát csapunk szállodai szobánkban a
dohányzóasztalon, szalvétákkal megterítve, nejlonzacskót téve a borosüveg
alá...
Most kezdem azt érezni, hogy itthon vagyok! Eddig egyfajta
furcsa idegenséget éreztem – ez szokatlan, mert általában rögtön, vagy
legkésőbb másnapra otthonos a hely, ahol vagyok. De Málta más. Harsánysága és
délvidéki vendégszeretete mögött zárkózottság, mély hallgatás, történelmi
titkok vannak. Mostanra fogadott be a sziget...
2013. június 4. kedd.
A reggelinél egy orosz csaj reklamál. Arra gondolok, hogy de
jó, hogy nem az én problémám és feladatom megoldani ezt! Jön a
„menedzserasszony”, és sok év alatt szerzett rutinjával szépen helyre is teszi
az orosz libát. Az idős pasi, akivel van, oda se néz. Megszokhatta már a
hisztirohamokat.
A recepción ki van téve egy tévé, ami folyamatosan játssza a
híreket. Látjuk ám, hogy Magyarországon árvíz van, mutatnak német képeket is,
vízzel elöntött házak, borzasztó. Anyu persze hazatelefonál, és megtudja, hogy
tényleg árvíz van, valamint hogy rossz az idő. Kinézek az üvegajtón – itt
ragyogó kék ég, vakító napfény, bár van valami homályos benne.
Bebuszozunk a Három Városba, Vittoriosába, anyu kíváncsi az
Inkvizítor Palotájára – egy ismerőse járt már itt pár éve és mesélt róla.
Természetesen azonnal eltévedünk a kacskaringós öblök és utcák világában.
Szinte fejest ugrunk a piacba, ami teljesen olyan, mint nálunk egy vidéki
kirakodóvásár, töméntelen olcsó, hitvány minőségű áruval. De lehet itt kapni
zöldséget, fémes színekben játszó halakat (cápát!) is. Van egy enyhe szocreál
jelleg... Nézegetünk... és zöld táskát most se veszünk.
Vissza. Egy helyi férfi elmagyarázza, merre menjünk, mert
épp az ellenkező irányba indultunk. Visszaérve a buszmegállóhoz leülünk egy
bódé mellé egy sörre, jól esik. Helyi sört iszom, olcsóbb is, mint az import,
és finom.
Megvan a Triq San Lawrenz és az Invizítor Palotája! Ami azt
illeti, épp felújítják, malteros vödrök, friss, nedves vakolat szaga, mészpor,
deszkák... de meg lehet nézni. Az épület nem is olyan nagyon régi, valamikor az
ezerhétszázas években épült, természetesen olasz, nagyvilági ember volt az
építtető inkvizítor, és szerette a freskókat. Egy teremben karácsonyi kis
betlehemek kiállítása vitrinben – magyar is van – a Szent Család hol fekete
bőrű és zsiráf nézi a bölcsőt, hol színes perui ruhát viselnek és láma áll a
jászol mellett... Van egy impresszív, kisméretű szobrokból álló válogatás is,
egy fiatal máltai művész, Cristopher Ebejer alkotásai. A szobrok Mária életét
ábrázolják, és bár arasznyiak, mégis nagy szobrok hatását keltik. A tehetség
nyilvánvaló. De ezzel aztán vége is a könnyedségnek.
Átsétálunk a belső udvaron – itt levegőztették a foglyokat,
itt volt a pöcegödör is – a kőfalakban vésett feliratok, van kacskaringós arab
betűs is. Az alagsor komor, természetesen. Mélyen le kell hajolni, hogy
bekukkanthassunk a sötét, nyomasztó cellákba. Egyébként ezekből nincs sok: két
férfi és egyetlen női cella van, itt várták az ítéletet a szerencsétlenek. A
falba vésett vonalak biztosan az eltelt napokat jelezték, bár ide a Nap sohasem
sütött be, talán a harangszóból lehetett tudni, hogy ismét eltelt egy végtelen
hosszú nap. A bírósági teremben a bírói karosszék felett feszület mutatja,
kinek a nevében hozták meg az ítéleteket... vallási bűnökért, mint például
babonás rituálék (akár a feng shui is lehetne), szentelt ostya eltulajdonítása,
muzulmán hitre térés... a magyarázó feliratok mosdatják a szerecsent: hogy
alig-alig volt ám itt kínzás, az is maximum fél órás lehetett, homokóra mutatta
az időt a pribék asztalán (micsoda humanizmus!), hogy a megkínzott személy
azonnal kapott orvosi ellátást a sebeire (figyelmesek), és hogy nagyon ritka
volt a kivégzés... hát, a máltai inkvizíció nyilván játszótér lehetett a
spanyolhoz képest, de akkor is megborzongok. A szenvedés, ami a falakba
ivódott, még ma is jelen van. Talán csak a mögöttünk keresztülmászkáló,
viccelődő, fütyörésző építőmunkások érzéketlenek a múlt árnyai iránt...
A hely hatása alatt vagyunk, így leülünk kicsit a kikötőben
egy padra, cseperegni kezd az eső, fátyolosan süt a Nap – mintha ő is a hajdani
foglyokat siratná. Nézzük, hosszan nézzük a vitorlásokat, árnyékuk táncol a
vízen, békés és csendes a marina. Kishalak hátúszója fodrozza a vizet. Innánk
egy kávét is, de a presszóban elromlott a kávégép... végtelen a béke.
Feltápászkodunk, és megyünk tovább – egy kis téren guszta kávézót találunk,
belső udvara is van, szökőkúttal, márványszobrokkal, faragott delfinekkel,
grottával. Bár drágának tűnik, valójában nem megfizethetetlen. Egy kávé erejéig
mi is urak lehetünk.
Busz, vissza Vallettába. A vallettai buszpályaudvar már
szinte a második otthonunk. Itt ebédelünk, én ott vásárolok, ahol a fehér inges
buszsofőrök csoportosulnak, nyilván nem ok nélkül. És valóban: isteni,
lasagna-szerű ételt veszek egészen olcsón, anyu valami töltött bármit vett 30
eurocentért (!), aztán veszek még Kinnie-t is, ami egy fura ízű helybeli
üdítőital.
Aztán sétálunk egy nagyot a régi bástyák mentén, egészen a
Lower Barrakka Gardens-ig, ahol felfedezünk egy 1956-ra emlékező magyar
emléktáblát. Hatalmas, teltvirágú leanderek nyílnak. A főutcán sétálunk vissza,
bekukkantunk ide-oda, nyár van, nyár. Megvesszük a nyakláncot is, amit már
kinéztem. Kék-arany szemekből áll, nagyon feltűnő, pont az én stílusom.
Busszal megyünk St. Julians-ig, és megint bevásárolunk a
szupermarketben. Akkora olajbogyókat lehet kapni kimérve, mintegy szilva. Aztán
a szálloda tetőteraszán napozunk és sudokuzunk még egy kicsit – kisütött a Nap,
rajtunk kívül nincs itt senki. Lepillantva egy hatalmas bougainvillea-bokor
rózsaszín gömbje olyan, mint egy fagyigombóc.
Ismét jöhet a mediterrán ízorgia vacsora, most egy másik
fajta borral, csípős fűszerekben úszó óriás olajbogyókkal, ropogós héjú kenyérrel
– még egy almás-mentás borsófőzelék-konzervet is vettünk, most azt tunkolom a
kenyérhéjjal, ollé. Tényleg nem kell sok a boldogsághoz. Jókat nevetünk a
„haute couisine”-on.
Pihenés, további sudoku. Este még elmegyünk sétálni,
fagyizni a kikötői sétányra – hűvös szellők kanyarodnak ki a mellékutcákból,
azért ez még előszezon.
2013. június 5. szerda.
Alaposan elaludtunk, későn mentünk reggelizni is. További
bosszúság: elromlott a lift, mehetünk fel gyalog a hetedikre. Anyunak imponál,
hogy nem lihegek. Hja, a teljesítménytúrázás...
Elbuszozunk St. Juliansig – még mindig nem tudjuk megszokni
az angol mintájú, jobb oldali közlekedést – onnan a 225-ös busszal irány az
Arany Öböl. Ez egyórás buszozást jelent Ghajn Tuffieha-ig, amiről azt írja
kölcsönkapott útikönyvünk, hogy Málta legnagyobb strandja. És ez igaz is.
Gyönyörű! Amolyan igazi strand, aranyhomok a sziklák ölelésében.
Bérelünk napernyőt és ágyat – ki is hozzák, napbarnított,
izmos fickó dolgozik itt, csak felkapja a cuccot, aztán repül a homok meztelen
talpa nyomán. A víz nagyon tiszta, mélykék – és sajnos rettenetesen hideg.
Anyu – nagy boldogságára – végre kedvére napozhat, én meg
fotószafarira indulok a sziklavilágba. Jó meredek ösvények vannak itt és szúrós
növényzet. Agávék, vadmuskátli. Ahogy egyre feljebb kapaszkodom a jellegzetes
illatú öbölben – fűszernövények, égett por, tenger, moszat, fenyők, grillezett
hal – úgy nyílik ki a panoráma. Gyönyörűek a színek!
Jöhet a napozás, pecsenyére sülés, ahogy terveztük. Anyu
gyümölcsöt és helyi sört vesz, a koktélok drágák – a gyümölcstálban van egy
penészes mandarin, de az általános tunyaságban nem reklamálunk. A látóhatáron
óriáshajó úszik át egy gleccser sebességével.
Megoldok egy félnehéz sudokut. Lomha sikerélmény.
Erősen délután van, amikor véget vetünk a napozásnak – egyre
többen gyűlnek a buszmegállóba, ahol valaki a kőfalba véste magyarul: „hol a
busz?” A kérdés jogos, mert tényleg elég sokat kell rá várni, de szerencsére
most is kapunk ülőhelyet.
Visszafelé az ablakból megpillantok egy sima mészkőfelszínt,
amit a híres „sínek” szabdalnak keresztül.
A szállodában fürdés, fürdőruhamosás, zacskós kávé
merülőforralóval. Egy vendéglőben vacsizunk, ott, ahol első nap a milánóit
ettem: egy rizottónak nevezett paellát, hatalmas korsó sörrel. Séta, sült
krumpli a zacskóban, nézzük Valletta esti fényeit, és érzem: ide is
visszakívánkozom majd még, pedig most, igen, most, még itt vagyok, most kell
mindent jól megnézni, átitatódni vele, mert ki tudja: járok-e itt még valaha...
2013. június 6. csütörtök.
Borús időre ébredünk. Még jó, hogy tegnapra terveztük a
strandot! Reggelire egészen tűrhető lágytojást eszem, a lift most sem működik.
Ez az utolsó napunk itt, tehát Vallettába megyünk. Cipőboltok sokasága,
kirakatok – rendőrök húznak el segway-en – furcsák, valószínűtlenek, szinte
téliesek a fények. Az égbolt fehér, színtelen a világ, de meleg van. Különös.
Befizetjük magunkat a Szent János Társkatedrálisba, ide se
lehet „csak úgy” bemenni. De megéri az árát. Tömény faragás és aranyozás,
egy-egy oldalkápolna egy-egy „nyelvé”, vagyis lovagrendé. Másmilyen a német, a
provanszi, a spanyol. A spanyol részlegben éppenséggel egy hatalmas Szent
Jakab-festmény fogad – fohászkodom is, egy pillanatra átfut az áhítat: „Szent
Jakab, vigyél haza”. Anyu a telefonszerű audio-guide készüléket sanyargatja. A
hely valahogy nem is templomszerű, inkább olyan, mint egy túldíszített barokk
színházterem. Megnézzük a múzeumát is, ahol a fő attrakció Caravaggio Szent
János-festménye. Lenyűgöző kép. A vörös festék élő vérként csordul Keresztelő
János nyakánál, a pribék arca közönyös... a maga hatásvadász módján a kép igazi
mestermű. De rám nagyobb hatással van egy Krisztus-dombormű: hatalmas méretű,
fémből domborított arc, az ezerhatszázas évekből való... döbbenetesen modern.
Megcsodáljuk a belga kárpitokat, az iniciálékat, a sok kincset...
Aztán további shopping, séta. Egy mellékutcában leülünk
ebédelni a kipakolt székekre. Málladozó fal, enyhe csatorna- és macskaszag,
mégis otthonos és szeretetreméltó hely. Nyúlragus raviolit választok, nagyon
finom.
Anyunak megveszem a kék blúzt, amit tegnap látott valakin a
Golden Bay-i strandon, magamnak egy málnaszín-fehér blézert. Jól megy az angol.
Aztán kávézunk a díszes, freskókkal ékesített cukrászdában, ahol a bejárat
felett egy nyilvánvalóan nem barokk freskó az uniós csatlakozást hirdeti
puttókkal és kék alapon csillagokkal. Az egész halványan emlékeztet a mi
Jégbüfénkre.
Bemegyünk az Archeológiai Múzeumba. Nem túl nagy, bevallom,
többre számítottam. De itt vannak a Hagar Qimben és máshol feltárt ősi szobrok,
apróbb tárgyak. Megcsodálok egy sor megalitikusan kövér nőszemélyt, kőfütyit,
kőpuncit. Bármi is volt azoknak a régieknek a világképe, nem lehetett rossz.
Elsétálunk az Upper Barrakka Gardens-ig, már ez is ismerős,
nézzük szemben a Három Várost, a tankhajókat, a régi ágyúk sorát a mellvéden...
nehéz elhagyni Vallettát!
Betérünk a karmelita templomba – ez az, aminek furcsán
lapított kupolája annyira kimagaslik a háztetők közül – éppen megszólal a
harang, és őrületesen visszhangzik.
Rengetegen vannak a buszon, amivel visszamegyünk Tigné
Pointig. Abban reménykedünk, hogy a Tigné pláza aljában is van szupermarket,
mint nálunk az ilyen helyeken. És valóban van. Gyalog sétálunk haza, holnap
ilyenkor már rég otthon leszünk... kigyúlnak a fények, tükörképük megnyúltan
reszket az öböl sötét vizén, a kivilágított kupolák lebegni látszanak, a
kőfalak mintha aranylóan áttetszőek lennének, a kikötött hajók kötelei
nyikorognak a kötéldobokon, dübbennek a hullámok a hajófenekeken, néha megnyikkan
egy-egy tengeri madár.
Ismét „mediterrán lakomát” tartunk a dohányzóasztalon,
ezúttal a gasztronómiai csúcspont egy görög májkrémkonzerv, amihez máltai rozét
iszunk. Fabrikálunk még néhány szendvicset holnapra is, mert már nem lesz időnk
reggelizni. Megtudjuk, hogy otthon nem csak árvíz, hanem földrengés is volt.
Remek. Kitesszük a lábunkat hazulról, és erre mik nem történnek?!
Életemben először beállítom az ébresztést a mobilomon.
Ájulásszerűen elalszom, már arra sem emlékszem, anyu mikor jött vissza a
fürdőszobából.
2013. június 7. péntek.
Felébredek már hajnali 3 tájt... szokatlanul világos van,
bevilágítanak a lámpák és a szemközti irodaház ablakai, ahol valaki éjszakai
ügyeletet tarthat, mert az ablakban cigizik, mögötte számítógép-monitor kékes
fénye vibrál.
A tulajdonképpeni ébredés fél hatkor aktuális. Gyorsan
elpakolunk, kicsekkolunk, furcsa mód egyáltalán nincs forgalom. Fieszta van,
vagy hát itt festának nevezik... Egy éber taxis rábeszél, hogy ne várjunk a
buszra, ami vagy van, vagy nincs. 10 euróért kivisz kettőnket.
Döbbenetesen gyorsan kint vagyunk a reptéren, a kelő nap
fénye megcsillan a sárgás homokkő falakon.
Van bőven időnk, még ki se írták a gépünket a nagy, vibráló
elektronikus táblán. Ácsorgás. Aztán a tranzitba bejutva veszek anyunak egy
máltai lovagos hűtőmágnest, elrágcsálunk egy-egy szendvicset.
Málta már ismerős a levegőből nézve. Nézd, itt a Tigné
pláza, itt laktunk, emlékszel erre a toronyházra? Ott van Valletta, amott Gozo,
félig eltűnve a tengeri párában... az égen szép, fehér cumulonimbusok nőnek,
jól esik a forró tea.
Ahogy haladunk hazánk felé, az égre felhőfátyol kúszik,
Ferihegyet konkrétan nem is látni, legalább három réteg felhőn keresztül
ereszkedünk le. Érdekes élmény. Tamás jön, kicsit elkésve, mert nálunk nincs
festa, csak a normális pénteki csúcsforgalom...
Újra itthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.