Augusztus 20. szerda. Ribadeo – Lourenzá
Jé, augusztus 20. van, nemzeti ünnep.
Az esti bejegyzés: "Ma megint részegen kell naplót írnom".
Egyébként csodálatos nap volt. De lássuk az
elejétől.
Nem nagyon tudtam aludni. A kanapé kényelmetlenebbnek
bizonyult, mint amilyennek látszott, de az is lehet, hogy egyszerűen csak
túlfáradtam. A híd fényei bevilágítottak az előszoba-kuckóba. Úgyhogy korán
kelek, megiszom az este már kikészített szójatejet. Még mély a sötétség, a híd
zaja is csendesebb.
Egy búcsúpillantást vetek a tengerre.
Az út elejét tudom, még tegnap a bevásárlással
együtt felderítettem az irányt, aztán utolér egy vidám spanyol csapat. Ez jó,
mert hamarosan elveszítjük a jelzést. A srácok leintenek egy arra járőröző
rendőrautót, hogy merre az arra.
Ugyancsak szednem kell a lábamat, hogy lépést
tartsak a csipet csapattal, úgy is mint mozgó iránymutatással. Folyton a
fociról beszélnek. Eukaliptusz-erdő, sötétség, innen már könnyű tájékozódnom,
az elemlámpa fényében kísérteties fehéren tűnnek elő a kagylós monolitók.
Villámfények a horizonton. Szárazvillámok – gondolom
– meleg nyári éjszakákon előfordul az ilyen. Aztán már a dörgés hangja is eljut
hozzánk. Hű, ennek a fele sem tréfa! Gyors átöltözés a sötétben, az út szélén,
felrángatom az esőnadrágot, pelerint, mindent. Itt nincs hová bújni. Legyen meg
Isten akarata. Már zuhog is, csapkodnak a villámok, hasogatják az egybefüggő
feketeséget. Egy autó reflektorának fényében látszik, ahogy szinte szálakban
zuhog az eső, valami rejtélyes oknál fogva nem ázik át a holmim. Micsoda
fények! Micsoda élmény testközelből átélni a vihart!
Amilyen gyorsan jött, olyan hamar elvonul a vihar, a
felhő hasa alatt a Nap aranyfénye kandikál. Ez valami csoda. A spanyol srácok
abbahagyják a gyámkodást felettem és elhúznak, csak ámulok a színek és fények
játékán. Kék és vörös, narancs sugarak, ködök, esőpárák, zöld mezők,
visszacsillanó fények a tócsákon… Pazar. Gyönyörű fotók születnek. Az égen a
cumulonimbus arany karéja ragyog. Egyetlen, nem is túl nagy viharfelhő csinálta
az egész felhajtást…
Az út erdőbe fordul, dombokon fel, tulajdonképpen
végig felfelé. Sugarasan tör át a nap az eukaliptuszfák között lengő ködön.
Nagyon meleg nap lesz ma. Pihenek egy csupasz dombtetőn – messzire ellátni a
galíciai tájon – jó itt elrágcsálni a tegnap fabrikált szalámis szendvicset,
nem messze kút is akad.
Hihetetlen mély belső csendet érzek. Mintha én is
súlytalan és áttetsző lennék, mint a fák között derengő köd.
Magamra maradok az erdei úton, a saját súlyomat is
alig tartják a lábaim. Meg kell állapítsam, hogy kivagyok. Szerencsére egy kis
falucska következik, van bár, tehát van tejeskávé is. Ahogy leveszem a
hátizsákot, megszédülök, le is kell ülnöm egy műanyagszékbe. Ücsörgök is itt
egy darabig, jót tesz. Itt is lehet pecsételni, Galíciában már mindenhol lehet,
a sello ki van téve a kocsmapultra. A cafe con lecche most is segít.
Ballagok a sudár eukaliptusz-törzsek között – ez a fa árnyékot egyáltalán nem
ad, napsütésben élire állítja a leveleit, a rohadék – és felteszem a kérdést
magamnak: hiányzik-e bármi a boldogságomhoz? A válasz: nem. Maradéktalanul
boldog vagyok. Elragadtatott állapotban, bár fizikailag lepusztulva ballagok,
mondhatni Isten ölelésében, ez az út egyik legcsodálatosabb pillanata.
Beérek Lourenzába. A könyvem szerint 240 lakosa van.
Ez tuti elírás. A valóságban egészen komoly kisváros, utcákkal, kirakatokkal,
vendéglőkkel, főtérrel és a hatalmas San Salvador monostorral. Fogalmam sincs,
hol lehet itt az albergue, de lennie kell valahol. Követem a jelzést, egy kis
hídig, ahonnan látom, hogy három tarkaruhás nőszemély integet nekem nagyon.
Lejövök hát a hídról, vajon mit akarhatnak? Nem mást, mint hogy gázoljak bele
én is a folyócskába, ahogy ők, hűtsem a lábamat, mert az jó. No, bakancsot le,
bemászok a kristálytiszta, erős sodrású vízbe, a csúszós-moszatos köveken
egyensúlyozok. A víz olyan hideg, hogy minden sejtem levegőért kapkod. Őrült
spanyolok. De utána valóban jobb.
Hamar megtalálom a szállást, modern épület a városka
szélén, van itt egy sportcsarnok és egy kisebb tér, valamint a vidékre jellemző
horreók, vagyis lábon álló magtárak. Könnyedén kapok helyet, gatyamosás,
zuhany, hajmosás. Irtóra nem voltam már higiénikus. Kiheveredek a kis park egy
padjára, jól szárad a hajam a friss szélben, napsütésben. Felettem nevet a kék
ég, ez egy remek pillanat. El is alszom.
Nagyon vágyok már valami olyasmit enni, amihez
tányér is kell. Összetoborzom hát az iménti három őrült spanyol nőszemélyt, és
elmegyünk menüzni. Csak spanyolul beszélnek, de azt legalább sokat. A vendéglőben pecsételünk.
Emelkedett a hangulat. Erőleves, sült csirke, aztán felfalom a spanyolok
hallevesét is. Bor, persze.
Elmondom, hogy nálunk ma nemzeti ünnep van. Meg kell
magyaráznom Santo Estebant, vagyis Szent Istvánt, aki nem az itteni.
A bor azonnal fejbevág, mondjuk ma is harminc
kilométert mentem, a tegnapi halálos menetelés és kanapéfoglalás után kicsit se
vagyok kipihent állapotban. Így hát igen jólesik a délutáni szunyóka. A
következő vihar mennydörgése ébreszt, úgy hat óra tájban, rohanok a szárítóhoz,
menteni a cuccaimat. Máris zuhog, nincs száraz ruhám, strandkendőben
szaladgálok. Élvezem, hogy mára nincs már különösebb dolgom. A vihar után még
egyszer szétnézek a városkában, a strandkendőből derekam köré herkentett
szoknyában, megcsodálom a monostort, megkeresem a továbbvezető utat, élvezem,
hogy élek.
Augusztus 21. vasárnap. Lourenzá – Gontán
Hát, a holmijaim tényleg nem száradtak meg.
Kénytelen vagyok a cuccot nedvesen összecsomagolni és az esőgatyában
gyalogolni.
Fantasztikus az éjszaka – mindent a legteljesebb köd
borít, az ösvényen épphogy a kezemben tartott elemlámpát látom, de hogy hová
világít, azt már nem. Mintha lisztben járnék, fehér páracseppek táncolnak a
lámpafényben. Egyszer szó szerint megijedek az árnyékomtól. Az is eszembe jut,
hogy ezekben az erdőkben farkas is akadhat. Előrefelé semmit se látok, de
amikor a fejem fölé pillantok, ott ragyognak a csillagok. Bizarr.
A hullámzó ködrétegeket áttörve kel fel a Nap, az
ilyen hajnalokért jöttem a Caminóra. Bámészkodok, gyalogolok, fényképezek, és
minden fordulónál azt hiszem, hogy ez már Mondoñedo.
Ami azért még odébb van. Horreók, kecskék, ködök,
fények. Van, ahol a fészer alatt vezet át az út.
Az aszfalton egy elgázolt kígyó tetemén lépek át.
Vibora de la cruz, azaz keresztes vipera. Sajnálom szegény mérgeskígyót,
rosszkor volt rossz helyen…
Egy biciklis rámkiált: ánimo! Azaz, kitartás!
Jól esik a biztatás…
Mondoñedo egész nagy város. Ahogy beérnék, elém
ugrik a szokásos anyóka, és nekem szegezi a mondókáját: „nem lesz neked túl
meleged ebben a ruhában?” Verdad, verdad – helyeslek – pero todo
mohado, mindenem vizes… megérti, bólogat, leszáll rólam.
A katedrális terén beülök egy bárba, felmászok a
magas bárszékre meginni a szokásos cafe con lecchémet, itt már minden a
Caminóról szól, felbukkannak a giccses emléktárgyak is. Jó, hogy tegnap
rendesen ebédeltem, most van erőm gyalogolni.
Innen – természetesen – eltévedek, de legalább
sikerül egy szép panorámafotót készítenem a reggeli ködbe merülő kisvárosról, a
vöröses kőből rakott katedrálisról, amelyen egészen aztékos-indiános barokk
domborművek vannak…
Innen egy igazán cudar, négyszáz méteres konstans
emelkedő jön. Nem meredek, de kitölti a műsoridőt, vagyis a nap hátralévő
részét. Igaza volt az anyókának, az esőnadrágban rohadtul melegem van.
Átöltözés egy bokorban. Először a strandkendő + bakancs kombinációval
próbálkozok, de ezt elvetem. Inkább jöjjön a tartalék short, ami viszont nem
marad meg rajtam. A hátizsák pántjaival kötözöm fel magamra, roppant kreatívan.
Épp végzek mindevvel, amikor jön az eső, persze. Tud ez az esőnadrág, nagyon.
Battyogok felfelé a kanyargós aszfaltúton, nem annyira
rémes, mint gondoltam. Az út szélén a jellegzetes galíciai kőkeresztek. Még az
égbolt is, mintha arca volna, felhőréseken át nevet rám. Lehagyok egy öregurat,
akinek a hátizsákján legalább huszonöt centi átmérőjű fésűskagyló lóg, sose
láttam még ekkorát. Aztán lehagyok egy biciklistát is, aki méltatlankodva tolja
a járgányát, mondván, ennél gyalog is jobb lenne. Jön egy köves útszakasz –
erdő, szerencsére, néhol elhagyott építmények romjaival a mélyében, a sárga
nyíl ezúttal egy elhagyott furgon-roncs oldalára van festve.
Az eső hol rákezdi, hol abbahagyja, hol ködfelhőben
haladok, hol tűző napon. A hatalmas szélkerekek a gerincen el-eltűnnek a
felhőben.
A hegygerincre érve kitisztul az ég, hatalmas
útépítés mindenfelé, „desvío” térítenek le a táblák. Jöhet a tegnapi
óriásszendvics! Befalok egy zacskó krokodilos gumicukrot is. Párás meleg van,
jó izzasztó fajta. Innen már csak lefelé vezet az út. A gumikrokodilok
verekedni kezdenek a gyomromban. Masszívan görcsölni kezd, de mit tehetnék,
rászorítom a tenyeremet és tibeti szimbólumokat vizualizálok menet közben.
Mellettem a legelőn tanulságos jelenet játszódik le: egy borjút lök el az
itatótól egy másik borjú anyja, hogy a sajátja férjen a vízhez, mire az iménti
borjú anyja felháborodva ront rá a másik tehénre. Anyukák a játszótéren. Nem
igaz, hogy a tehenek fején dísznek van a szarv.
Egy nekiszaladós lejtő, és egyszer csak beérek Gontánba.
Az alberguét messziről felismerem az előtte álló kanárisárga postaládáról,
láttam már egy képen. Jó időzítéssel érkezem, az utolsó helyek egyikét csípem
meg. Valahogy megelőztem Öreg Halat, akit már a közelben lévő, rejtélyes
rendeltetésű épület felé irányítanak. Olyan, mint egy kicsinyített
sportcsarnok, matracokkal, üvegezett falakkal.
Furcsa, kísérteties, sivár-szürke hely ez a Gontán.
Sehol egy bolt vagy vendéglő, kicsit bolyongok benne, bár igazából nem érdemes.
Lakosságnak nyomát se látni. Az egyetlen hely, ahol élet van, az albergue. Az
épület előtt áll a jellegzetes barokk kőkereszt, körülötte – még a kereszt
szárára is – kifeszítve a madzagok, ruhaszárításhoz. A zarándokszállás maga
korszerű, klassz, konyhával, társalgóval, könyvtárral. Van vendégkönyv is, nem
találok benne magyar bejegyzést, de én írok bele, sőt rajzolok is.
Van konyha is, némi maradék kajával. A környező
bolthiány miatt nem nagy a választék. Az olaszok meg akarnak hívni paradicsomos
tésztát („pasta with tomato”) enni, de kiderül, hogy nincs paradicsom.
Akkor marad a „pasta with nothing”.
Elrágcsálok egy tábla csokit, megnézem a
csomagolásán az összetevőket, érdekes ez a Spanyolország. Ugyanis rajta van a
felsorolás baszkul, aztán kasztíliaul, meg gallego nyelven, a negyediket nem
ismerem fel, talán katalán, talán asztúr lehet. Az utóbbi három mind
„spanyolul” van…
Micsoda köd! Mintha szélgéppel hajtanák, sűrűsödő
foszlányokban száll a téren, bizarr. Beszélgetek egy galíciai sráccal –
keksszel, fánkkal kínál meg – úgy egy méterre ül tőlem az erkélyen, és néha
eltűnik a ködben. A száradó ruhák csapzott zászlóként lógnak. Az alattunk, a
téren, az épület előtt tobzódó többiek is el-eltűnnek a ködfüggöny mögött,
miközben meleg van. Nálunk ez a fajta időjárás nem létezik. A srác a kelta
mitológiáról mesél. Ezen a ködös tájon jól terem a mitológia, a vérfarkas,
lidérc, miegyéb. Amikor beszélgetőtársam arcát sem látom már, beszedem a
cuccomat a szárítóról.
Augusztus 22. hétfő. Gontán – Baamonde
Töksötét és köd. Szerencsére már tegnap
felderítettem az irányt, nagyon hamar átszaladok a sivár Gontánon, és máris
Abadín főutcáján találom magam. Sárga lámpafényben áznak a házak, természetesen
elvétem a jelzést, így egy olyan faluban kötök ki, ahol semmi keresnivalóm
nincs. Érdekes érzés elsüllyedni a teljes sötétségben, magam mögött hagyva az
utolsó közvilágítás-lámpát… de tudom, hogy Galíciában már ötszáz méterenként
kell lennie jelzésnek, úgyhogy amikor ezt nem találom, visszafordulok.
Jól is teszem, időközben természetesen utolért Öreg
Hal, a következő faluban már együtt tévedünk el. Addig csodálom az éjszakai
pocsolyák tükrén felvillanó csillagokat, amíg elnézem a jelzést. A francia
előremegy, aztán azzal jön vissza, hogy az árvíz elmosta az utat. Hurrá. Nincs
is annál jobb, mint gázlót keresni a sárban, éjszaka. De a művelet a vártnál
könnyebben sikerül, kőről kőre ugrálva száraz lábbal kelek át.
A maradék fél zacskó gumikrokodilt szépen
elcsócsálom a szürkület alkalmából. Nagyon lassan haladok! Alig van energiám,
nehezen megy a mai első húsz kilométer. Vilalbában, a kis iparnegyed közepén
van egy modern, csúf, fekete kőből épített kocka alakú épület, ez az albergue.
Megkísért a gondolat, hogy itt lehorgonyozzak. Egyébként pont Vilalbánál járok,
amikor utolér két lány: az egyik egy fekete hajú spanyol, a másik egy vörös,
szeplős lengyel. Most ők az „angyalaim…” Vásárlást fontolgatok, de a két lány
inkább beülne valahová ebédelni. Oké, menjünk együtt. A spanyol csaj elkap egy
helyi nénit, ajánljon olcsó, de jó vendéglőt. Ajánl is – Magyarországon erre
esély se volna, nálunk a nénik nem járnak vendéglőbe, bárba.
Ez éppenséggel egy tengeri herkentyűkre szakosodott
hely, és nem is drága. Beülünk, rendelünk – isteni rántott kalamájót, sonkát,
sült krumplit eszem, mindezt hat euróért, köszi szépen, cafe con lecchével.
Fizikailag érezhető, ahogy az elemeim feltöltődnek.
Hangosan énekelve hagyom el Vilalbát, és hagyom le a két lányt is, új erőre
kapva. Készen állok a következő húsz kilométerre.
Ami azért túlzás. Kifejezetten hideg lett és csepereg az
eső is. Itt már megy a visszaszámlálás a kilométerköveken: elvben centiméteres
pontossággal adják meg a még hátralévő távolságot az Obradorio térig, a
katedrálisig. Ez persze nem igaz. Előfordul, hogy a számok sehogy se fogynak,
vagy akár emelkednek is. Megint ázott lovakat fényképezek, mint Baszkföldön, és
megint fájni kezd a talpam a sok aszfalttól.
Az utolsó öt kilométer igazán keserves. Egy helyen
nem akarom elhinni, hogy be kell menni a sufni és az acsargó kutya közé,
visszafordulok, hogy hol tévedtem el. De egy mackógatyás bennszülött mutatja,
hogy nem tévedtem el, menjek csak arra. Francba, ne már. Nagy levegő,
szerencsére a kutya meg van kötve. Azért ezt kihagytam volna.
Aztán egy baljós épületnél – tanatorio van
kiírva rá, nem tudom, mit jelent, de rosszul hangzik – megint nem egyértelműek
a nyilak. Itt is akad egy helyi lakos, aki az ablakában állva integet és
mutatja nekem az irányt. Muchas gracias.
Gyaloglásbarát idő van. Csak a talpam nem
gyaloglásbarát.
40 kilométer, és meg se izzadtam. Igaz, nem volt
meleg vagy nehéz terep, csak hosszú, nagyon hosszú. Gondolattöredékek
kóborolnak a fejemben, egy ép mondatom sincs már… Versrészletek, daldarabkák
jutnak eszembe, jellemző szövegekkel: „hosszú, kínos év a kurta nap”, ilyenek.
Hol lehetek? Ez már Baamonde kell legyen. És az is!
Rögtön megtalálom a szálláshelyet, tele vadidegen emberekkel. Innen már
érvényes az „utolsó száz kilométer”, jár a Compostela, sokan indulnak
hát innen. De az utolsó helyek egyike az enyém. Felbukkan a három vihogós
spanyol nőszemély Lourenzából, ezeket úgy is sikerült megelőznöm, hogy taxival
(!) jöttek. Én Vilalba után bizony senkit se láttam az úton.
A közelben van egy kis templom, udvarán egy odvas
fával, az odúban szép Szűzanya-faragvánnyal. Persze ez az elmélet, mert a
gyakorlatban nem találom meg. Megtalálom viszont a boltot, és bevásárolok:
mindenféle finomságot veszek, olyasmiket is, amiknek nem értem a feliratát. Az
egyik csábos rejtély például birsalmasajtnak bizonyul, isteni. Veszek sört is,
és a kanapén elheverve szépen megiszogatom, beszélgetek a többiekkel, nagyon
jó. Érdekes volt mások beszámolóját hallgatni a gyaloglás hipnotikus hatásáról,
hogy az ember már meg se látja a pihenőhelyeket, bárokat… igen, ezt ismerem,
ezek szerint más is így van ezzel. Itt már tekintélye van a baszkföldi
pecsétjeimnek, mutogatom a fényképeimet, nézegetem másokéit, elégedett vagyok.
Fantasztikus, hogy holnapig nem kell lábra állnom. A fürdőszoba előtti
sorbanállást is a lépcsőn ülve oldom meg. Még egy misztikus vers is születik.
Egy nap kihuny tekintetem
fénye
És a csillagok tovább
hunyorognak, közönyösen.
Egy nap kihuny a csillagok
fénye is,
De addigra én leszek az
égbolt.
Augusztus 23. kedd. Baamonde – Sobrado dos
Monxes
Hol is kezdjem? Nem éppen így terveztem… Az út előtt
a Ji Csing útmutatása a bambusz-szár képe volt, „semmit se csinálj túl, csak
ízületről ízületre, ahogy a bambusz nő”, már akkor is az etapok jutottak
eszembe róla. De persze túlcsináltam. A dologban természetesen benne volt a
vacak térkép is, mindenesetre a mai táv 43 kilométeres lett. Egy igazi
terepmaraton. De lássuk sorjában.
Bagolyhuhogásos, meseszerű éjszakában indulok, végig
az autóút mentén, lámpát se gyújtok. Élvezem, hogy szinte lebegek az álomszerű,
testetlen sötétségben. Aztán egy alig látható nyíl balra leterel a carreteráról,
az erdőbe, a még mélyebb sötétségbe – bár nem vagyok teljesen egyedül, más
vándorok lámpafénye villan fel itt-ott.
A szürkület aztán szürke is marad, vastag felhők
borítják az eget, sokáig szinte sötét van a lombok alatt. Szép dzsungel-utakon
járok, kétfelől szárazon rakott kőfalak az ősidőkből, jó itt járni az óriásfák
alatt, amelyek ágairól zuzmócafatok lógnak. Ember-előtti táj ez, élvezem az
egyedüllétet. Mindössze a Galíciában általános szembejövő tehéncsorda a
társaságom, elöl megy a bika, pásztor nincs is – minek? Középkori kis hidak,
burjánzó növényzet, intenzív trágyaillat.
Egy háznál kőfaragó dolgozik, kerítésén ott a Szent
Jakab-kard, megörülök a jelképnek.
Errefelé van valahol Szent Leokádia temploma is.
Nagyon hamar O Ribeiróba érek, eredetileg úgy
terveztem, hogy itt alszom, az angol Szent Jakab Testvériség által működtetett
zarándokszálláson. De!
- Túl hamar ideértem, egyszerűen korán van, és feltételezem, hogy ez lehetetlen. Még nem lehetek O Ribeiróban.
- Ki gondolta volna, hogy az O Ribeiro-i albergue 3 kilométerrel O Ribeiro előtt, Mirazban van?
- De jó lenne, ha ki lenne táblázva a falvak neve.
- A térkép szerint el kellett volna haladnom mellette, amiről szó sincs.
- Kiderült, hogy O Ribeiro nem is létezik.
Na, szóval: túlmentem, legalább öt kilométerrel,
ráadásul hegymenetben. Hát, nem túl jó érzés ráébredni erre. Gyönyörű fennsíkon
járok egyébként, egy kecskenyáj a társaságom, vöröses-sárga páfrányok, kékes
törpefenyők, csepergő eső – őszies, bizony, elég magasan is vagyok tengerszint
felett. A gránitmező olyan, mintha rosszul lenne lebetonozva a girbegurba
felszín. Nincs kedvem visszafordulni, de az a tudat is nyomaszt, hogy a
következő állomás 25 kilométerre van, a hegyeken át, ahol még falvak sincsenek,
csak a kígyózó aszfaltcsík.
Leülök egy elhagyatott buszmegállóban. Újratervezés…
hiszen nem így terveztem, a testem nem így osztotta be a mai energiát. Tehát
most gyakorlatilag rá kell meditálnom, hogy tudassam a lábaimmal, mit várok el
tőlük. A felkészülés részeként minden kajámat felfalom, kivéve a tegnap vett
mortadellát, mert az olyan rossz, hogy nem bírom megenni. Beszedem az összes
vitamin-shot port. Vastagon bekrémezem a talpaimat, és próbálom magamnak
megbocsátani a túlvállalás okozta fájdalmakat.
Sokáig nem találkozok senkivel, aztán utolér Andrea,
egy hatvankét éves olasz közalkalmazott, most ő az „angyalom”. Jelenlétével
eltereli a figyelmemet az önbántó gondolatokról, még négylevelű lóheréket is
találok az út szélén. Andrea pantomim-előadásban szemlélteti Berlusconit, én a
hazai közélet alakjait játszom el, nevetünk. Egy időre elfelejtem a
fáradtságot. Andrea megkérdezi, mennyi a fizetésem, átszámolom euróra, nem
hiszi el.
Viszont ragaszkodik ahhoz, hogy a következő hegyi
faluban, Mesónban igyunk meg egy teát. Nehezen jön el a falu, de van bár, igaz
kicsit furcsállják, hogy teát kérünk. A csapos elszalad, kerít valahonnan
teafiltert. Mennyire másképpen lehet látni ugyanazt a dolgot! Andrea szerint
„milyen vacak hely, még teájuk sincs”, szerintem meg „milyen aranyosak,
szereznek nekünk, és nem okoznak csalódást azzal, hogy nincs”. Andrea még egy
másik bárba is beül, nincs miért sietnie, hiszen neki foglalt hotelszobája van
Sobradóban. Nekem viszont, sajnos, van miért sietnem, ha be akarok férni a
monostorba. Úgyhogy elbúcsúzunk, nekilendülök a hátralévő hat kilométernek. Úgy
látszik, áteshettem a holtponton, mert azon kapom magamat, hogy hangosan
éneklem a „Földanya hív engem, a gyermekének születtem” dalt, és futok lefelé
az úton. Az út meg mintha önálló életre kelt volna, visz, mint egy futószalag.
Most érzem meg azt a varázst, amit tavaly nagyon erősen éreztem a Camino
Francesen, nevezetesen hogy Santiago de Compostela szinte húz, vonz, hív.
Ez az út egészen más, mint a Camino Frances. Ott a
vallásosság, sőt a spiritualitás a felszínen dobog, lüktet, él, húz és visz.
Itt is megvan ez, de nem a felszínen, mondhatnám ez az út „mélyvénás”, lehet
érezni a vonzását, de meg kell dolgozni érte. Ezen a ponton érzem azt, hogy
felszínre bukkan a jellegzetes Camino-érzés, az, hogy futószalagként visz az
út.
Elfutok a sobradói lagúna mellett – ide járnak inni
a farkasok, állítólag – aztán már fel is tűnik a monostor kettős tornya. Ezt az
utolsó szakaszt alig egy óra alatt tettem meg. A monostort nem lehet
eltéveszteni, uralja a tájat. Ám, mint kiderül, nincs hely. Némileg abnormális,
önkívületi, jámbor türelemmel ácsorgok a kapualjban, hogy valami majd csak lesz. Aztán
előkerülnek a fekete-fehér habitusú szerzetesek – ciszterciek, azt hiszem –
pecsételés. Megkapom én is a pecsétet, majd nyafogni kezdek a legfiatalabb
szerzetesnek, hogy nincs helyem. Ez a srác nyilvánvalóan ázsiai, mondja is,
hogy Koreából jött, hangsúlyozottan Dél-Koreából. Mosolya napfényt csal a
komor, szürke épületbe. De csak arra jutok vele, hogy ő is megállapítja: nincs
hely. Ám ekkor előkerül a rangidős, szúrós szemű fickó, leszidja a koreai
novíciust, és kinyittatja vele a tartalék szobát. Mert kiderül, hogy van ilyen.
Él az Úr!
Ha kísértet lennék, nagyon élvezném a helyet.
Félhomályos, hideg, nyirkos, nyomasztó. Látszik a gondos női kéz hiánya, mit
mondjak. De ami a lényeg, van hol aludnom.
Terepfelderítésre indulok. Szürke, monokróm világ,
még a szerzetesek habitusa is fekete-fehér. Gyakorlatilag magamon kívül vagyok
a kimerültségtől, de ez nem rossz. Fényképezek – elképesztőek a méretek, eleve
két kerengő van, nyilván, hogy jól el tudjak tévedni. Az épület mögött
ruhaszárító, tehenekkel. Néha betéved egy-egy szervezett turistacsoport is,
megbámulják és fényképezik a zarándokokat, jelen esetben a sántikáló engemet.
Hihetetlen, szürreális hely. A vécéablaknál másfél méter vastag a fal,
legalább. Nem zuhanyozok, miután megtekintem a zuhanyzót. Tetszetősek a gótikus
boltívek. Azért a középkornak is van határa. A vizesblokkot Bölcs Alfonz idején
újíthatták fel utoljára.
Ennivalóm persze ma este sincs. Egyszerűen nincs
erőm közértet keresni. Szabadprogram: bordaszámlálás. Fázom is nagyon, gondolom
egyrészt a hideg miatt, másrészt a kimerültségtől. Mivel ma két napi menetet
tettem meg egy nap alatt, megint át kell terveznem az etaplistámat. Ehhez
gondolkodni kell, nem megy könnyen.
Holnap Arzuával véget ér a Camino del Norte… fenébe
is! Ha ez a szállásmizéria nem lenne, hogy élvezném!
Augusztus 24. szerda. Sobrado dos Monxes –
Arzúa
Úristen, de hideg lett. Kiballagok a monostor elé a
sötétben – kettős tornyát reflektor világítja meg, ködös fénysáv vág az
éjszakába – aztán ugyanazzal a mozdulattal vissza is fordulok, hogy a kerengő
viszonylagos védettségében még magamra húzzak néhány ruharéteget. Póló, polár,
széldzseki, fejembe húzom a kapucnit, de így is majd’ lefagy a kezem, ahogy
fogom a zseblámpát. A tájékozódás viszont problémamentes.
Utolér a sötétben Señor Gazella és csipet csapata.
Napok óta nem láttam őket – konkrétan, amikor El Pito után lehagytam őket, még
Asztúriában. Valamit tudhat a pókhasú hispán, egyre több csinos fiatal nő van
körülötte.
Gyönyörű a hajnal! Ragyog a nap, átsüt a sűrű
ködfellegeken, máskor mélyen belemerülök a ködrétegbe. Az útmenti tehenek
mozdulatlan óriás rögökként hevernek a mezőn, a köd csipkét húz a kerítésekre,
ágakra. Végre, végre! Annyira számítottam a különleges galíciai ködökre, és
most, amikor már nem volt túl sok esély, megkaptam a pazar látványt… az út
felett ködszivárvány húzódik, még sosem láttam ilyet. Olykor az út túloldalán
menetelő német különítményt sem látni, imbolygó, botos-kalapos sziluettek
csupán.
Boimortóban, egy útkereszteződésben lévő bárban
megiszom az út legolcsóbb cafe con lecchéjét. Hetven cent, a sütivel együtt.
Ünnepi hangulatom van. Melegedik az idő, sorra válok meg a ruharétegektől.
Megyek tovább a ködszivárvány alatt, és addig csodálom, amíg elvétem a jelzést.
Boimorto után mélységes köd, eukaliptusz-erdő,
bámulatos színek és fények. Csodálatos fényképeket készítek, az egyetlen bajom
az, hogy nyilvánvalóan eltévedtem. Egy eukaliptusz-törzsről szív alakban
hámlott le a kéreg, a fák alatt rózsaszín csarabok nyílnak, kékesen derengenek
a távolabbi törzsek… csak ámulok.
Szerencsére utolér két helybéli, akik megértetik velem,
hogy egyáltalán nem Arzúa felé haladok, viszont itt ez az útelágazás,
kanyarodjak le az aszfaltúton balra, Sendelle felé. A jelek szerint lementem a
térképről. Kanyarodok – ismét eltűnik a nap, a völgyben hideg köd ül, a
pókhálókon nehéz páracsepp-kristályok rezegnek. Fogalmam sincs, hol lehetek, de
ez egyáltalán nem zavar. Engem lep meg a legjobban, amikor egy keresztező
aszfaltút mellett megpillantom a kagylós monolitót.
A Caminóra visszatalálva az időjárás is megváltozik.
Ragyog a Nap, kikékül az ég, csinos bocik bámulnak rám a kerítések mögül.
Hirtelen nagyon meleg lesz. Utolér a Cambridge-i informatikus kis német csapata,
ezek is eltévedtek, természetesen.
Már itt is van Arzúa. Ezen én tavaly áthaladtam,
igaz sötétben, de egyáltalán nem ismerős. Kicsit se. Gyomorszorító érzés a
főutcán végigtrappoló hátizsákosok sokaságát látni. Itt találkozik a két fontos
útvonal, pontosabban, itt csatlakozik be az Északi Út a Franciába. A Francesen
halad a vándorok 93 százaléka (tavalyi adat az El Peregrino magazin alapján,
amit még Bilbaóban láttam), 5 százalék jön a Nortén. Szóval, sokkoló a „tömeg”.
Az egész Északi Úton nem találkoztam annyi emberrel, mint itt, a macskaköves
arzúai főutcán.
Beállok a sorba az albergue előtt. Mit keres itt egy
kiránduló osztály?! Itt buliznak a kis csírák, előttem a sorban, ááhh. Ráadásul
az olaszok is, a két Strambini. A fiatalabbik azonnal kezembe nyom egy dobozos
sört, él az Úr. Innentől nem sorbanállás, hanem sörbenülés. Igaz, hiába. Már
nem férünk be. De akkor hová? Tipp: menjünk a polideportivóhoz. Az még
elég sokára nyit, a szállásról kiszorult nép tehát kollektíven elmegy ebédelni,
jó a hangulat, jó a bor… Az étteremben tábla: „bakancsot levenni tilos!”
Aztán üldögélünk a sporttelep előtti parkban, lassan
pókhálóssá válik az ég, eljön a nyitás ideje – sehol senki. Kezd gyanús lenni a
dolog, vad telefonálgatás kezdődik. Kiderül, hogy a másik sporttelephez kellett
volna mennünk (rosszul tudták az alberguében), ahol ott volt ugyan a gondnok,
de mivel senki sem jött, szépen hazament. További telefonálgatás, aztán
testületileg átvonulunk a kettes számú sportcsarnok elé, a gondnokot valami lakodalmas
fiesztából kellett előhúzni. Mély hálát érzek, hogy ezt az ügyet sem nekem
kellett elintézni, megvolt itt másokban a lendület és a spanyoltudás mindehhez…
Mindig megoldódnak a dolgok valahogy, bárcsak mindig tudnám ezt előre!
Tágas, kényelmes, vannak matracok, mindez három
euróért. Igaz, víz nincs, csőtörés miatt, de aztán valahogy az is lesz, tudok
mosni, zuhanyozni finom hideg vízben. A sportcsarnok tele van sántító
emberekkel, ezek mind O Cebreirótól jönnek a Francia úton, amolyan „utolsó száz
kilométeres” társaság. Én, a lábamban több, mint nyolcszáz kilométerrel edzett
és fürge vagyok, mint a gyík. Érdekes a látvány a matracokkal, hátizsákokkal,
van egy túlélős-katasztrófás jellege. Végül valami cserkészcsapat is beesik.
Végre jóllaktam és tudtam fürdeni, jessz.
Holnaptól lassítok.
Megiszok még egy dobozos sört, és beveszem DV
homeopátiás melatoninkapszuláját, mondván, egyébként nem tudnék aludni a
sokaságtól. Ezzel valószínűleg feltalálok valamit. A két cucc
összegerjed. Bár állítólag a homeopátiában „nincs is hatóanyag”, és a sör se
tartozik a durva tudatmódosítók közé, érdekes élményeim lesznek. Ahogy bebújok
a hálózsákomba, és arcomra süt a sportcsarnokba bevilágító alkonyati napsugár –
színes ablaktáblák vannak, színes fénysugarakkal – az a gondolatom támad, hogy
a hálózsák voltaképpen űrkapszula, és én most űrutazásra indulok… és tényleg.
Ez az igazi „fapados űrutazás”. A magnéziumhiánytól néha görcsöl egyet a
vádlim, mindössze ez tart a Földön, emlékeztető jelleggel, miközben a csillagok
közt száguldok. Aztán még egy kép, kilépek Isten misztikus sötétségébe, aztán
jön az öntudatlan, mély alvás.
Augusztus 25. csütörtök. Arzúa – O Pedrouzo
Irtó nehéz úgy lassítani, hogy körülöttem mindenki
rohan. Korán ébredek a motoszkálás miatt, fél hatkor már kint vagyok az
épületből. A sötétségben még egyszer végigsétálok Arzúa főutcáján, sárga
lámpafények, innen is, onnan is felbukkanó hátizsákos-botos árnyak. A
tömegpszichózis az, hogy „hamar el kell jutni Santiagóba”, mit mondjak, én is
érzem egyrészt a sokaság, másrészt a szent város húzóerejét. A sötétben lámpák
villannak fel itt is, ott is – egyáltalán, hol pisiljek? A május elsejei
felvonulás kutyafüle ehhez képest, így sötétben egészen szürreális.
Hagyom, hogy mindenki lehagyjon, és úgy tíz
kilométer múlva, amikor már dereng a szürkület, olyan nyugi és egyedüllét jön,
hogy nem is értem. Szürke, szemerkélős a reggel, szép lassan ballagok. Végre az
első, tavalyról ismerős részlet: egy patak, vízátfolyás, középkori utcakövek.
Akkor sütött a nap, meleg volt, és egy derék kocsmárosné adott nekem egy
banánt. Mintha ezer évvel ezelőtt lett volna, egy másik álomban.
Megismerem az útelágazást is Brea felé. Tavaly ott
aludtam egy fogadóban, és isteni vacsorát ettem Izomcsávóékkal… máig nem tudom,
hogy DV-t mi vezette oda. Nagyot sóhajtok és tovább megyek- hazárdjáték a
szállásokkal.
A mozgásérzékelőre beinduló Aquarius albergue reklám
idén is rám hozza a frászt. Pedig már számítottam rá. De ott szakadjon rám az
ég, az összes csillagával együtt, ha a kártyavetős-ezoterikus szállásra
beteszem a lábam. Ez épp elég otthon...
A félhomályos eukaliptuszerdőben ballagok egy
dél-amerikai fickó társaságában („nem Miguel, Migel! E-vel!”), amikor harsány
ordítás kél mögöttem: „Alessszandraaa!” Hát persze, az ordenáré olaszok, egy
lendülettel veszik be Santiagót, valószínűleg soha az életben nem látom őket
többé. Ahogy a két Strambini eltrappol mellettem, látom, hogy most gyalogolnak
ki az életemből, és akárhogy is: hiányozni fognak.
O Pedrouzóban van önkormányzati fenntartású (xunta)
albergue, az Eroski-aktákban olvastam róla. Simán megtalálom, egész nagy
emeletes épület a főút mentén, még jó sokára fog kinyitni. Hátizsák-lepakolás,
szigorúan érkezési sorrendben. Jó a pozícióm, a németek a sor végén vannak, jó
későn indulhattak. Van itt néhány érdekes figura: egy srác skót szoknyában, egy
másiknak Jakab-kard van a bokájára tetoválva. Szépen kialakul egy
hátizsák-kígyó. Sörözéssel múlatom az időt – csepergős hideg van – aztán
elballagok bevásárolni.
Gyorsan bejelentkezek, pecsét-öt euró, aztán irány várost
nézni. Nincs túl sok látványosság, de elballagok a Szent Eulália-templomig,
beülök, szinte üvölt a csend az iménti zsezsgés után. Az oltár egy hatalmas
kagylót formáz. Jó itt.
Visszafelé haladva látom, hogy már kinyitottak a
vendéglők, a járdára kitett asztaloknál ismerős arcok. Hopp, Andreáék
integetnek felém – két öreg cimborájával ül itt, eszembe jut, hogy Sobrado után
azt álmodtam, a hátamon cipelem a pasast. Rábeszélnek, hogy egyek pulpo alla
gallegát, szerintem némi rosszindulat is van benne, hogy meg merem-e
kóstolni. Persze hogy meg merem, ismerem ezt a kaját tavalyról, sós vízben főtt
polip felszecskázva, fatányéron, fokhagymával és pirospaprikával megszórva,
olívaolajjal. Rémesen néz ki az ötforintosnyi tapadókorongokkal, de mit nekem.
Befalom. Az olaszok nem hagynak fizetni, pedig ez jó drága kaja, kábé három
szálláshely ára. Na meg a sör.
Be is alszom, hogy még. Ugrott az esti mise, de még
a fürdés is. Errefelé már elég jó a mise-lefedettség, ellentétben mondjuk
Baszkfölddel.
Odalent, a konyhában kitört az apokalipszis. Egy
csapat délolasz kiscserkész generálja a káoszt, rengeteg ismeretlen arc,
furcsán érzem magam. Bennem még tart a mélységes belső csend, abszolút
kívülálló vagyok, mégse fáj.
Visszamegyek aludni az imbolygós emeletes ágyra.
Augusztus 26. péntek. O Pedrouzo – Monte Gozo
Reggel hétig húztam az időt. A konyhában a tegnapi
buli maradványai tornyosulnak, sok-sok üres üveg. Nem irigylem a
hospitalerókat.
Tényleg nehéz lassítani! Nem akarok túl hamar megérkezni
Monte Gozóba… De persze elszalad a 15 kilométer. Ráismerek a tavalyi helyekre:
ahol a ködös mezőt fényképeztem, ahol szendvicset vettem… Gyönyörű az idő, és
abszolút ünnepi a hangulat. Elsántikál mellettem egy nő, kérdezem, segíthetek-e
neki valamiben, erre felém fordítja az arcát: „mi bajom lehetne, hiszen a
Caminót járom!”, és szinte ragyog. Hát igen, ezt azért hiányoltam az Északi
Úton…
Beszélgetek egy sovány, ősz hajú német asszonnyal,
notórius nemzetközi zarándok egyébként, valamint zeneszerző és karmester.
Fülhallgató, Bach. Ezen az úton háromszor vesztette el a credencialját,
és többször próbált meg leszokni a dohányzásról. Elmeséli, hogy
Franciaországban pont a Saint Michel katedrális előtt, az utolsó méteren esett
egy akkorát, hogy eltörte a lábát… Aki tud, az tud. Nevetek, amikor elmondja,
hogy mennyire utálja, hogy a németek mindig csapatostul menetelnek az út
szélén, be is mutatja, hogy hogyan, hát tényleg. Jó fej. Szinte észre se
veszem, de már itt is vagyunk Monte Gozón. Ő persze megy tovább… nekem szinte
erőből kell megálljt parancsolni magamnak. Amikor a város már látótávolságban
van, nagyon nehéz befékezni, de ez most tudatos.
Az emlékmű felett mintha angyal szállna el –
különleges alakú felhők, le is fényképezem.
Mennyire vidám minden! Az égbolt is ragyog, mintha
fényesre súrolták volna, vidám seregek vonulnak át a dombtetőn, ahonnan –
elvileg – már lehet látni a katedrális tornyát. Egy parányi kápolna is áll itt,
meg egy igazán optimális helyen lévő büféfurgon. Na meg az albergue.
Nagyon furcsa érzés. Miközben a népek átvonulnak
itt, fényképezkednek az egyébként eléggé ormótlan emlékmű tövében, az
alberguénél nincs senki. Teljes a betonozott kihaltság. Ezt egyébként a
nagyeszű galíciai önkormányzat építette még az 1993-as Szentévre való
tekintettel, hogy majd itt lakjanak a népek – de nem számoltak azzal a
lélektani ténnyel, hogy öt kilométerre a céltól nem szeretnek megállni az
emberek. Az épületcsoport egyébként olyan, mint egy fantáziátlan kollégium,
vagy olimpiai falu, nehezen értelmezhető módon húzódik a domboldalon, és
természetesen abszolút kihasználatlan. Csak az egyik, hosszan húzódó
földszintes épület „működik”. Úgyhogy üldögélek egy padon, és furcsán
kitaszítottnak érzem magam, mintha kizuhantam volna térből és időből… ismerős
érzésem ez a kívülrekedtség. Most nem harcolok az érzés ellen, hanem hagyom,
hogy átjárjon. Aztán hamarosan kezdenek gyűlni a többiek is, főleg bringások,
meg a tegnapról ismerős olasz cserkészcsapat. Hopp, itt a két tök egyforma öreg
német is, még Baszkföldön láttam őket!
A fürtösfejű spanyol hospitalero, amikor látja az
útlevelemből, hogy magyar vagyok, „Iszten hoszott”-tal köszön. Aranyos, később
felajánlja, hogy megmasszíroz. Minden fiatal nőnél bepróbálkozik, úgy látom.
Furcsa, hogy mindenre van időm. Ez a 15 kilométer még az
ingerküszöbömet se érte el, szinte még bemelegítésnek se volt jó, tehát
felderítem a környéket. Felfedezek egy szuvenírboltot – meg is veszem az
otthoniaknak szánt apróságokat, ezüstkagylót, miegyebet – egy hangulatos kávézót,
valamint egy szobrot, ami nyilvánvalóan engem ábrázol. Befont hajú fiatal nő,
nyakában kagylóval, amint a bokáját masszírozza. Igen, ez én vagyok, a
hasonlóság szembetűnő.
Isteni zokniszárító idő van, és az is fergeteges,
hogy mennyi hely és idő van a zuhanyozásra. Ki is használom, alaposan.
Van a kiscserkészeknek egy főcserkésznőjük, masszív
darab, szúrós szemekkel, nos hát ez letartóztatást foganatosít a zuhanyozóban,
szerinte én túlságosan sovány vagyok. Mondjuk az ő kis ápoltjai tizenhat
évesek, és egy se kevesebb nyolcvan kilósnál. Szicíliaiak. Meghív, vacsorázzak
velük. Oké. Tésztát főznek, sokat, énekelnek hozzá, megcsodálják a baszkföldi
pecsétjeimet. Közös nyelv nincs, de ez senkit sem zavar. A tészta sehogy se
akar megfőzni, elnevezem az ételt pasta esperanzának, remény-tésztának,
nevetünk.
Ezután kis szunyóka – hűvös van, de pont rám süt a
nap, az alsó ágyon fekszem, és az emeletes ágy alján lévő kommenteket
olvasgatom. Van magyar feljegyzés is.
Nem számítottam rá, hogy az utolsó napok egyikén még
egy jópofa szobatárssal ajándékoz meg a sors, de mégis: megismerkedem
Sabrinával, aki személyi edző Milánóban, és biciklivel járta be a Camino
Francest. Hisztizik, hogy fáj a feneke és soha többé nem akar biciklire
szállni.
Aztán együtt megyünk vacsorázni egy közeli
vendéglőbe… és, igen, megint részegen kell naplót írnom. A misét megint
bebuktam. A menühöz alanyi jogon jár a vörösbor, és most csak ketten vagyunk
egy üvegre. A szomszéd asztalnál az öreg németek, lassan minden fél-ismerős ide
gyűlik. Amilyen nyamvadt pillanatokat hozott ez a nap, olyan jó közösségi
élmény lett a végén… Itt a vörös hajú lengyel lány is, akivel az a bizonyos hat
eurós fenséges ebédem volt Vilalbában, ő már befutott Santiagóba, de nem kapott
ott szállást, hát visszasétált ide aludni.
Holnap nem kell korán kelnem… alhatok, ameddig
akarok, tulajdonképpen. Santiago alig öt kilométerre van.
Augusztus 27. szombat. Monte Gozo – Santiago
de Compostela
A többiek se sietnek. Nyolckor indul az egész szoba.
Tiszta az idő, de rohadt hideg van. Hát igen, ez ismerős vidék. Saját
nyomdokaimban járok. Találkozom a lengyel lánnyal, kilencre, vagyis nyitásra
már az Officina del Peregrinónál, azaz a zarándokirodánál vagyunk. 15
perccel később kezemben van a Compostela. Furcsa érzés… ennyi? Izgultam,
mintha vizsgára szólítottak volna be, modernizálták is az irodát tavaly óta.
Egy keresztkérdés volt csak: természetesen az, hogy buszoztam-e. Mondtam, hogy
rajtam meg az öreg francián kívül mindenki. Nevetés. Ismerik a műfajt…
Azt hiszem, ha valaki hát én igazán megérdemlem ezt
az oklevelet. Most már diplomás zarándok vagyok…
És most mihez kezdjek? Még mindig nagyon hideg van,
be kéne ülni valahová. Szimatom most sem csal: a „hátsó” buszállomás közelében,
még az óváros határán találok egy kiváló szendvicsbárt. Kávé, tortillás
szendvics – nem is drágán. Isteni.
Tulajdonképpen mostanra ébredtem fel… az időjárás
elfogadhatóvá melegedett, bóklászok hátizsákostul, szállást keresni még korai.
Az Obradoiro téren tisztelettel kidobom egy kukába Piroska, a fényképezőgépem zöld nemeztokját.
Igazán kiszolgálta az idejét…
Lefényképeztetem magam a Portico de la Gloria
előtt. Szakadt, sovány alak, kezében hátizsákkal, bokáját verdeső színehagyott
nadrágban, diadalmas mosollyal…
Van itt egy magyar turistacsoport is – idősebb vidékiek -,
addig ólálkodok körülöttük, amíg a szél kibontja a zászlót, hogy
lefényképezhessem. Nagyon furcsa érzés: nem vagyunk egy „buborékban”, egy
mezőben. Csak látszólag vagyunk ugyanazon az Obradoiro téren, ugyanabban a
városban… Párhuzamos valóság. A különbség az, hogy ők busszal jöttek,
feltehetően egy ötnapos spanyol körút részeként, én meg ugye öt hét alatt
gyalog, a francia határtól… és ez nem mindegy. Az én Obradoiro teremben benne
van a megtett 870 kilométer, az esők, az eltévedések, az éhség, a kényelmetlen
szállások, a folytonos alkalmazkodás a helyzetekhez, a köd, a fájdalom. És
persze a napfény, a szabadság, a tenger, a tehenek. Minden.
Ez fontos felismerés, valami megint a helyére kerül. A
főiskolán én voltam az, aki bejártam az órákra, aztán a fél évfolyam az én
jegyzeteimből tanult, és végül látszólag ugyanolyan diplomát („compostelát”)
kaptunk. Itt is… haragudtam a bulizókra, akik lazán vették a zarándoklatot,
kitúrtak a szállásról, strandoltak és taxiztak és mással vitették a cuccukat,
és most látszólag ugyanolyan oklevelet szorongatnak. Mégse ugyanaz… a belső út
nálam igazi, minden métere az enyém, én dolgoztam meg érte… és ez a lényeg, nem
a „papír”.
Rusztikus, vastag vidéki hang térít vissza a térre:
„na ja, én meg két euróért vettem a szentjakabos kitűzőt, oszt’ itt meg mán
másfél!” – ekkor diszkréten odébbállok. Pont felbukkan Sabrina a bringáját
tolva: Ciao! – együtt megyünk tovább, én konkrétan a Roots and Boots-ba
tartok, ahol tavaly aludtam. Elvileg bőven van még idő nyitásig, de
leparkolhatjuk a bringát a belső udvaron, lerakhatom a hátizsákot is, sőt ha
már itt vagyunk, akár be is írhatjuk magunkat a kockás füzetbe. Nagyon laza.
Aztán elhúzunk egy sarki kávézóba. Remek, remek. Ragyogva süt a nap, ahogy
ülünk a járdára kitett kis asztalnál, rálátással a katedrális kettős tornyára.
Délben Sabrina elhúz misére, én pedig vallatóra
fogom a Roots and Boots recepciós leányzóját: hol lehet itt olcsón gatyát
venni? Nagyon kedves, a térképre még be is rajzolja, hol a Zara, a HM, a
Stradivarius.
Ezt még ma kell elintézni, mégpedig kora délutánig,
mert holnap vasárnap.
Átvágok az Alameda parkon – mennyire szép, hatalmas
fák, sétálók, egy utcazenész a skót dudára minden szempontból hasonlító gallego
hangszert fújja, panoráma az óvárosra… a túloldalon pedig ott a modern
bevásárlónegyed. Hű, de elszoktam ettől! Shoppingolok, bizony, ez szinte
„zsilip” a nem-zarándok élethez… A Zarából 25 euróért egy „ultraslank” szürke
farmernadrág birtokosaként távozom.
Majdnem Ultreia-slank, mint én…
A recepcióslány – mint általában a nők – nagyon
kíváncsi, hogy mit vettem és mennyiért.
Megkapom a szobát – a kockás füzetbe mókás módon
csak annyi kerül, hogy „Alexandra 7-es szoba 15 euró”. Semmi útlevélszám, de
még vezetéknév se… számlát se kapok, persze, nem lehet itt túl gyakori vendég a
spanyol APEH. Viszont a hely fejlődött tavaly óta. Már van egy kis medence a
kertben, a babzsákfoteleknek egy pavilonféle, és 18 helyett 15 eurót kérnek.
Amúgy a hippitanya-jelleg nem változott… szeretem ezt a helyet.
Kiselejtezem a cuccaimat, cipőpucolás, buborékolóan
boldog tudatállapotban vagyok. Megcsináltam! És itt, a végén, minden olyan
harmonikusan ment! Aztán netezek – végre! - meg heverészek a babzsákfoteleken,
délután pedig filozofálok egyet Sabrinával. Azonnal bejelöl a Facebookon az
„okostelefonjával”. Holnap megy tovább Fisterrába, de addig még van egy nagy
olaszos hiszti és általános bringaundor.
Szieszta után bebóklászok az óvárosba, beülök a
katedrálisba – sokkal kevesebben vannak, mint tavaly ilyenkor – mélységes békét
és hálát érzek, egyben nagyon furcsa érzés, hogy vége az útnak. Persze
találkozok Sabrinával, úgyhogy jöhet a vacsi egy török büfében (igen, itt is
van ilyen), aztán sör, fagyi…
Seregnyi idős, ám igen horkolós spanyol férfiú a
szobatársam, bizony mégis kell még a füldugó. Nagyon furcsa érzés, hogy van
ágynemű, és másnap tulajdonképpen egyáltalán nem kell felkelnem…
Augusztus 28. vasárnap. Santiago de Compostela
Hát, nem is kapkodom el a felkelést. Spanyoljaim is
elhúztak már, élvezem a heverészést, és hogy az ágyban fekve is látom a
katedrálist…
Csomó SMS-t kaptam hazulról, többen azt hitték, hogy
ma érkezem, „Isten hozott újra itthon”, igaz ez valahogy, csak nem földrajzilag…
megérkeztem.
Elbúcsúzok Sabrinától, hiányozni fog. Kiülök a kert
alacsony kőfalára naplót írni, egy kis zöld gyík a térdemre ül.
Nagyon furcsa, hogy van szállásom, és mindenre van
bőven időm is… Az újraregisztrálás simán megy, „hagyjam úgy az ágyam, ahogy
van”.
Kószálok az óvárosban, reggelizni a tegnap
felfedezett bárba ülök be, már ismerősként köszön a pultosné. Tékozlok: rántott
kalamáris szendvicset eszem, természetesen cafe con lecchével, ha lehet még
fergetegesebb élmény, mint tegnap.
11 tájban beülök a katedrálisba. Ez jó ötlet, mert a
vasárnap déli nagy zarándokmisére özönlik a nép. Tavaly, Szentévkor szinte be
se lehetett férni, a hátizsákokat eleve kint hagyatták az ajtónállók, most ez
nincs. A falnak támasztva sorakoznak a cuccok, többen pedig korrektül végigtérdelik
a misét.
Hátborzongva ébredek rá: elfelejtettem keresztet
vetni belépéskor, amikor besodródtam a tömeggel… Hová lett a „templom-érzés” a
katolicizmus harmadik legfontosabb templomában? A nyüzsgés teszi?
Jut ülőhely az egyik padban, nézegetem a két orgona
egymással farkasszemet néző sípjait, elöl az oltár aranyozásait, a híres Szent
Jakab-szobrot… az ezeréves Mateo-oszlop már tavaly is el volt kerítve, most
végképp, restaurálják. Nyilván pár százezer kéz megsimogatta már a hófehér
márványt, ideje csinálni vele valamit…
Érdekes a mise, ahol felsorolják a neveket és
országokat, kik érkeztek tegnap, két püspök celebrál egyszerre, egy olasz és
egy spanyol. Furcsa, hogy a liturgia egyes részeit németül, más részét japánul
is elmondják…
Orgonaszó.
Beállok a sorba a szentáldozáshoz, ekkor látom,
hogy: hopp, az Öreg Hal is itt van! Soványabb, mint valaha, mosolyog… 73 évesen
végigjárta az utat, maximális elismerésem neki.
Mély belső hálát érzek, hogy megtehettem az utat.
Folyamatosan zajlanak a misék reggel héttől estig,
de nem zavaró, hogy az oltár mögé be lehet menni, ott egy kis ajtón be, aztán
szűk lépcsősoron fel a Jakab-szoborig. Itt a hagyomány szerint át kell ölelni a
kagylókkal díszített színezüst vállat, megköszönve az apostol oltalmazását… meg
is teszem, lepillantva a váll felett látom az oltárt, a hívek sokaságát és a
miséző papot hátulról, aztán a lépcsősor a túloldalon levezet az altemplomba, a
tulajdonképpeni apostolsírhoz. Rövid ima, aztán lépni is kell már tovább, itt
folyamatos a sor.
A falon II. János Pál emléktáblája, 1984-ben járt
itt.
Igenis ezekben a rítusokban van Erő, függetlenül
attól, hogy valódiak-e az apostol ereklyéi.
A délután ismét az óvárosban talál. Szeretem ezt a
helyet, UNESCO Világörökség ez is, bár talán túl sok benne a szuvenírbolt. Ami
igaz, az igaz: a kőbe vésett alapítási dátumok szerint némely bigyóbolt
igencsak régi… Sörözök egy bárban – meglepően olcsó – a tévében épp a Forma I megy,
pasasok izgulnak a futamon, kapok egy tálka olajbogyót is a sör mellé, grátisz.
Sziesztázni „hazamegyek”, végre jöhet egy alapos
hajmosás, ne nézzek már ki úgy, mint egy csöves. Remélem, hogy DV valóban
kinyomtatta a beszállókártyát, nekem nem sikerült, az alábbi okokból:
- Galíciában valahogy nincs net.
- Ha van net, akkor rossz a gép a netcaféként is üzemelő kocsmában.
- Ha jó a gép, akkor nincs printer.
- Ha van printer, akkor nincs papír
- Ha van papír, akkor kifogyott a festék.
- Ha pedig mindez van, akkor kiderül, hogy elfelejtettem a jelszavamat.
Hosszan üldögélek az Obradoiro tér kövezetén,
sokakkal együtt az egyre érettebbé váló délutánban… még itt vagyok, de már nem
tartozom ide, holnap hazamegyek. Szomorú vagyok emiatt. A Camino legnehezebb
része, hogy haza kell menni! Illetve, nem is a hazamenés a gond, hiszen jó
végre saját ágyban aludni, barátokkal találkozni, jókat enni és örömködni a
fotók nézegetésekor… a gond az otthon levés. Az a tudatszint, amibe vissza kell
tagozódni, vissza kell szürkülni… Ahol nem integetnek segítőkész ismeretlenek,
ahol nem mosolyog össze természetes módon két találkozó ember, ahol nem osztják
meg az ételüket egymással, ahol nem kívánnak Buen Caminót…
Dotto is jár, óránként, igazi turistaprogram, bár
itt a zarándoklat a lényeg. Megnézném a peregrinó-múzeumot, de felújítják,
zárva van. Nézegetem a kirakatokat – van itt azért néhány igen színvonalas
ékszerbolt is. Nyüzsögnek a hátizsákos vándorok, mint egerek a magtárban,
szerte az egész városban. Látok egy szakállas szerzetest, az arcán akkora öröm
fénylik, hogy lefényképezem – bár nem szeretek embereket arcba fényképezni, az
ő mosolyát hazaviszem…
A szálláson megeszem a maradék kagyló-konzerveimet
valaki itt hagyott sajtos kekszével – először a kenyeret akartam lenyúlni, de
az túl friss volt, mint amivel még szándékai vannak a tulajdonosának. Ettől a
menütől hosszú időre elmegy a kedvem mindenfajta táplálkozástól. Boltot nyitva
persze nem találtam, vasárnap lévén. A konyhába besüt a délutáni nap, messzire
ellátni az ablakból, a zöld galíciai tájra…
Azt hiszem, jól döntöttem, amikor elhatároztam:
végigcsinálom az el Camino del Nortét, és nem szöktem meg a Costa Bravára, mint
DV, az ő választásának tiszteletben tartásával mondom ezt, persze. Most úgy
érzem: minden rendben van.
Az is, ami nincs rendben.
Narancsvörösen lángol a katedrális a délutáni
fényben, felhőjáték veszi körül a tornyokat, pazar búcsú. Hazaballagok… az
ágyamban ülve még sokáig nézem a csendesülő éjszakai égboltot, és a
kivilágítva, a csillagok alatt súlytalanul függő tornyokat…
Augusztus 29. hétfő. Santiago – Madrid –
Budapest
Jó és hasznos dolog a füldugó, bizony, szükség van
rá. Heverészek, lustálkodok… ma se kell sietnem a felkeléssel, és ez jó. A
„szokásos” helyen reggelizek, nem kell ahhoz sok idő, hogy egy új helyen máris
szokásokat alakítsak ki. Jó háromnegyed óra hosszat elvagyok a bárban, itt bent
kellemes meleg van, látom odakint a turistanépet és a Hostal de dos Reyes
Católicos oldalát a vicces középkori vízköpőkkel.
Elbúcsúzok a katedrálistól, és direkt a hosszabbik
úton megyek a buszpályaudvarra. Veszek csipszet DV-nak és csokit magamnak.
Épp a klarissza konvent épületén mélázok – pont
olyan, mint a váci fegyház, komor épület apró, rácsos ablakokkal, arra
gondolok, mekkora elhívás kellhet ahhoz, hogy valaki önként bevonuljon ebbe az
épületbe apácaéletet élni – amikor megcsillan előttem valami a járdán.Egy elveszített jegygyűrűt találok, név is van
belegravírozva: Jesús. Azért szinkronicitásból is megárt a sok. Ennyire nem lehetek szingli... Az angyalok valószínűleg hangosan
hahotáznak felettem.
A buszpályaudvar épületében várok DV-ra, aki
Barcelona felől jön repülővel, mivel még van időnk a madridi járatig,
besétálunk a városba. Az Obradoiro tér, még egyszer, és a szendvicsbár, még
egyszer.
Aztán megint a buszpályaudvar, tömeg, „hol a fenében
kell itt megvenni a jegyet?”, stressz. Felvillan a szicíliai főcserkésznő arca,
meg a fiatalabbik Strambinié. A buszon ülőhely már nem jut, a padlón ülünk,
cuccostul. Szerencsére kevesebb, mint fél óra az út ki a Lavacollára.
Minden simán megy, a bakancsot persze le kell vennem
az átvilágításhoz, de legalább nem motoznak, mint Ferihegyen.
Most is nagyokat hánykolódik a repülőgép Madrid
előtt.
Bár rengeteg időnk van Madridban az átszálláskor,
gyorsan telik. Egy bonyolult salátával órákig el lehet bíbelődni… Na meg az
élményekkel.
Alkony, a nagyváros éjszakai fényei, hosszúnak tűnő
út hazafelé, hazafelé…
Anyu a reptéren vár, mégpedig pezsgővel. Kint a
parkolóban meg is isszuk, kezünkbe nyom egy-egy téliszalámis szendvicset is…
meghatódok.
Éjfél múlt.
Alig ismerem meg a lakásomat…
Itthon vagyok.
Itthon?
A lelkem – már megint – a Caminón maradt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.