Camino Frances. Harmincnegyedik nap. Fisterra - Santiago - Budapest

2010. augusztus 16. hétfő.

Még mindig füstszag van. Vörösesek a hajnali fények. Csendben pakolunk, megyünk a buszmegállóhoz – szerencsére a hamburgeres bár már nyitva van, iszom egy tejeskávét. A kikötő sirályai vijjogva keringenek a házak felett.

Megjön a busz – egész szépen összegyűlt a zarándok-népség, hátizsákos-botos populáció, ezzel a buszjárattal más nem is utazik. A spanyolok nem szeretnek korán kelni… Elöl ülünk, DV nagyon szenved a nagy busz imbolygásától. Kanyargós utakon megyünk, nem is kis sebességgel, tényleg gyomorfelfordító. Én filozofikusan meredek ki az ablakon, és a tájra igyekszem koncentrálni, néhol ismerős képek villannak el, partok, városkák, hangulatok. Szép vidék ez. Egy helyen megállunk tíz percre, kihasználom az alkalmat és elvágtatok pisilni – huhh, ez jókor jött. Ezután folytatódik a végtelen kanyarok sorozata, titkos tibeti szimbólumokkal igyekszem elejét venni DV hányingerének, ez, azt hiszem, közös érdekünk.

A santiagói buszpályaudvar nincs messze az óvárostól. Így is majdnem rossz irányba fordulok egy parknál. Hosszú, hangulatos sétányok, aztán a már ismerős környezet, a régi házak, a sikátorok, az utcazenészek világa… a repülő indulásáig van két óránk, igyekszünk kihasználni. Egy kis boltban veszek színes gumicukrot – tudom, hogy vicces, de napok óta sóvárgósan kívántam a gumicukrot. Pedig abban aztán semmi sincs, ami egészséges – talán éppen ezért. Ezúttal sikerül bejutnunk a katedrálisba a hátsó ajtón – határeset, én még templomban ennyi embert nem láttam. A hátizsákot nem szabad bevinni, így felváltva merülünk el a híres kegyhely embertömegében. Épp a déli zarándokmise zajlik – meghatódom, kell ez az élmény a tegnapi után, mégiscsak van a szeretetnek fényköre. Felolvassák mindazok nevét, akik előző napon Compostelát kaptak, nyilván bennünket is felolvastak néhány nappal ezelőtt, csak már akkor javában úton voltunk Fisterra felé. Milyen szép, milyen megható… könnybe lábad a szemem. Mégiscsak sikerült! Most kezdem megérteni, hogy igen, megcsináltam, megcsináltuk… és mélységes hálát érzek minden segítő erő iránt.

Az utcazenész most is a Remember-t játssza. Emlékezz, emlékezz… igen, erre a pillanatra mindig emlékezni fogok.

 

Bemegyünk egy szuvenírboltba, de kár, hogy nincs idő a CD-k között válogatni! Pár apróságot veszünk – hűtőmágnest, kis kagylós tűzzománc medált, képeslapot – most már lehet kacatot venni.

 

Mélységes biztonsággal érzem, hogy nem utoljára járok Santiago de Compostelában.

 Vissza, vissza a buszpályaudvarra – ez simán megy. Húsz percenként jár a három eurós reptéri busz, fél óra alatt már ott is vagyunk a Feriheggyel vetekedő méretű nemzetközi repülőtéren. Ezután hosszú várakozás kezdődik, mert a járatunk késik – mint kiderül, két órát. Elképesztő türelem és belső béke van bennem, kicsit se zavar a várakozás – ellentétben a többi utassal, akik némileg idegesen állnak sorba. Úgy érzem, Isten kezében vagyok, és az jó hely. Nem fogjuk lekésni a csatlakozást.

 

Végre itt a fapados, Ryanair-rel még sose utaztam. Lehet venni pizzaszeletet, veszek is, aztán légörvénybe kerül a gép és melléharapok a pizzának. Szabadesésben bizony nem könnyű enni. DV ökle fehéren világít, úgy szorít valami üléstámlát, kiveri a víz a félelemtől. A gép nyilván nem kapott leszállási engedélyt Madridban, mert hosszasan körözünk a semmiben, közben a csatlakozásunkra gondolok.

 

Szédületes sebességgel jelentkezünk ki a terminálról, majd csekkolunk be a másik végén a reptérnek, DV megtáltosodik tájékozódásból, bizony most aztán sietni kell. De teljesen időben érünk a tranzitba, sőt kicsit még itt is várni kell. Ülünk a padlón összes hátizsákunkkal meg kagylóhéjunkkal, DV még valamit jegyzetel, mögöttünk valakik rólunk beszélnek, mert értem a peregrina szót.

 

Elalszom a gépen, elringat a sötétség. Anyu vár Ferihegyen, ahogy megbeszéltük telefonon meg ímélben is, kicsit könnyes a szeme – főleg, amikor azt látja, milyen soványak és szakadtak vagyunk. Megcsap a nagyvárosi neurózis szele, a vibráló idegesség erőtere – na EZT nem, ebben többé nem leszek partner… aki benne él, nem is veszi észre. Ehhez ki kell lépni, és nem is csak pár napra, zsúfolt autóutakon menetelve az Adria felé, hogy aztán fordulhassunk is vissza, mielőtt még a lelkünk egyáltalán odaérne…

 

Félek, hogy elveszítem a caminós nyitottságot, bár ezt talán nem lehet elveszíteni, mert elkísér amíg élek…

A „no pain, no glory” pedig hülyeség.

Jövőre, veletek, ugyanitt.

 

Bon Camino:

 

Alexandra