Camino Frances. Harminckettedik nap. Olveiroa - Fisterra

2010. augusztus 14. szombat.

Az utolsó korán kelés… Mélyfekete a világ odakint, szúrós fénypontok a csillagok, erősen zúgnak a szélkerekek – érdekes, nappal nem is tűnt fel, mennyire hangosak. Ma is egy kövér harmincas vár ránk. A szinte lakatlan kőfalu bizarrul ki van világítva, a górék például alulról, spotlámpákkal, egészen misztikusan festenek.

 

Jó sokáig gyalogolunk a sötétben, Edvin utolér bennünket. De sok rajzversenyen vettünk részt mindketten, DV és én! Meg is nyertük, csak más évben… Edvin pedig tanár Amerikában, egy filippínó közösségben. Évek óta gyűjtött erre az európai körútra.

Egy szakaszon, ráadásul uniós támogatással, kőzúzalékkal szórták meg a Caminót. Bár ne tették volna, a túlméretes szikladarabok közt botladozva bokaficam fenyeget, oldalt menni meg lehetetlen. Szívből kívánom, hogy akinek az ötlete volt, egyszer próbálja is ki.

Kopár vidéken járunk, szélseperte fennsíkokon, a távolban ott kéklik a tenger. Valóban világvégi hangulata van a tájnak, a fákat évekkel ezelőtt egy tűzvész pusztította el, fekete csonkok merednek ki a sárga, hosszú, hajladozó fűből, a Nap laposan süt. Erős szél lökdös bennünket is. Aztán hirtelen lejteni kezd az ösvény, és alattunk felbukkan Corcubión, egy gusztusos kis kikötővároska. Megszépült a vidék! A tengert fehér hajók pöttyözik, amott távol kisüzem kéménye füstöl, a girbegurba fenyők szinte feketék. Egész sereg sirály vijjog a házak között, egy rövid időre az utat is elveszítjük, de a helyiek ismét segítenek. Itt lent már nincs szél, viszont egészen meleg lett.

Innentől a települések szinte összeépültek, a Camino mintha szándékosan a leghosszabb lehetséges útvonalat követné, kanyarog és kacskaringózik, újra és újra keresztezi az autóutat. Cee-ben megállunk egy kis büfénél kávézni-sütizni, persze sello is van, Edvin örömére.

 

Szeretem a déli fenyőillatot, a forróságban érezhető gyantás, mediterrán, igéző nyarakat és szabadságot felidéző illatokat… és most igazi fenyőerdőben járunk, lábunk alatt puhán süppednek a hosszú, barna fenyőtűk. A távot jelző oszlop szerint alig hat kilométer van hátra a Világ Végéig. Ez a hat kilométer viszont nagyon hosszú. Gyönyörű strandok, véget nem érő tengerparti út, sziklaszirtek, egészen pazar látvány, mindenem telemegy homokkal.

A Világ Végén egy strand van. Azért ez nem rossz.

 

Végre Fisterrába érünk, ahol még jócskán kell várni az albergue nyitására. DV és Paolo tovább is megy a La Paz nevezetűbe, én horgonyt vetek a konténer-jellegű önkormányzati szálláshelyen a kikötőben. Mélabúsan szólnak a hajókürtök, egymásnak koccannak a kikötött halászbárkák, vaskos halszag, sirályok, szél. Kapok egy új Compostelát a Camino Paganóról, mintha ez a „kis” kilencven kilométeres út elirigyelte volna a nagy testvért, a Camino Francest. Az összes oklevelet elsüllyesztem a hátizsákom hátlemezénél, DV-ét is, az ő hátizsákja keskenyebb. Majd visszakapja őket Pesten.

Érdekes a zuhanyozó, olyan konténer, mint nálunk a toi-toi vécé.

 

Bóklászom a városkában, találok egy boltot, ami a szieszta ellenére nyitva van, bevásárlok. Aztán a kikötő egy félreeső részén próbálok ebédelni, ami nem egyszerű, mert jönnek a sirályok. Nem könnyű úgy enni, hogy méteres távolságra tőlem bazi nagy madarak ülnek, és mind engem néz azzal a kis szúrós gombszemivel. Végül a fél bagettemet nekik adom, veszekednek rajta.

 

Délutánba hajlik a nap, amikor találkozom DV-al és Paolóval – busszal jött utánunk, végül is saját lábán jutott el Santiagóba. A Faro, a világítótorony Fisterrától még két kilométerre van, elmegyünk egy régesrégi kolostor mellett – a középkorban volt egy magyar keresztes lovag, aki idáig jött és már nem is ment haza, remeteként élt errefelé. Hihetetlen meredeken szakadnak le a szirtek a tengerbe.

Nagyon furcsa érzés itt lenni a Világ Végén. Az a tudat, hogy innen nincs tovább… csak visszafelé van út. Vagy, a túloldalon, Amerika felé… A leszakadó szirtek után a végtelen óceán, még egy sziklaorom kiáll belőle, mint mondat végén a pont, Európa vége. Elmondhatatlan az az egzisztenciális szakadék, ami megnyílik itt bennem, ki tudja miért, ahogy a Nap megy lefelé és bíborszínűre lobbantja a tengert, mintha bennem is meghalna valami, még az is megkérdőjeleződik, létezem-e egyáltalán.

Mintha kiszorultam volna a szeretet fényköréből.

Hová, kikhez tartozom?

A naptól meleg sziklán ülve nézem a naplementét, és a lelkemben a romantika ellentéte van.

Hátat fordítok, és elindulok visszafelé, visszafelé… a naplementét megtapsolják. Egyre száll le a sötétség…