Camino Frances. Huszonnegyedik nap. La Faba - Triacastela

2010. augusztus 6. péntek.

Ötkor mindenki nyüzsögni kezd. Álmosságomban magyarul beszélek Paolóhoz, egy olasz fiúhoz, és nem értem, miért nem érti. Iszom egy tejeskávét egy euróért, még élénken él bennem a tegnapi élmény.

A sötétben csak az egyre keskenyedő Hold világít, mégis jól látni. Irenével beszélgetek – történetesen a dalai lámáról, különleges hangulatú az éjszaka a hegytetőn. Köves ösvény, töksötét, csillagok. Alig látni a nagy kőoszlopot, ami arról értesít, hogy átléptünk Galíciába. Rózsaszínes fényekkel érkezik a hajnal, a hegyláncok a kék különféle árnyalataiban sorjáznak, fenyők csipkés fekete árnyéka rajzolódik a fényesedő égre.

 

O Cebreiro kőből rakott kis falu, ezzel Coelhónak volt valami baja, már nem emlékszem, mi. Általános tápászkodás van a zarándokszállások körül, pakolászás, ragtapasz-frissítés, bakancsátfűzés. Nemzetközi a mezőny, a srácok láthatóan leszoktak a borotválkozásról.

Pazar a hajnali látvány a hegytetőről. A tenger felé ködbe borul a távlat, itt már óceáni az éghajlat, mint Írországban. A völgyekben vastag ködfelhők ülnek, fekete bálnahátakként emelkednek ki e paplanból a hegygerincek. A felkelő nap gyöngyház-rózsaszín hátteret fest mindehhez. Gyönyörű, gyönyörű, én, a pesti csak ámulok ezen a látványon…

Innen már végig lefelé vezet az út. Hirtelen nagyon sokan lettünk – legalábbis úgy érzem, mintha itt sokan becsatlakoztak volna, akiknek még a testalkatuk is más. Több lett a pocakos ember, a kocaturista, még olyan is akad, aki kisrádiót szorít a füléhez, miközben komótosan ballag az ösvényen. A tudatszint is megváltozott, zavarosabb lett, és kicsit szenvedve érzékelem a levegőben vibráló „siessünk, siessünk” gondolatokat. Kiélesedett az érzékelésem az elmúlt hetekben! A városi stressz a levegőben fájdalmasan ismerős… így nehezebb a belső csendet megőrizni.

Üdítően zöld a táj, és mindenfelé háziállatok hemzsegnek. Egy útszéli legelőn barna csorda, bika is van, jókora hegyes szarvakkal. Szép, jóltáplált jószágok mindenfelé, malacok, lovak, tehenek, birkák. Nagyapámnak tetszenének. Az ösvényen jókora tehénlepények, öblös trágyaszag. Ez aztán egész Galíciában el se hagy többé.

Folyamatosan arra kell koncentrálnom, hogy nem hagyhatom magam hipnotizálni a többiek haladási sebessége által. DV-t egyszerűen elsodorja az áradat. Szándékosan lassítok és leülök reggelizni a tehenes útszélen.

Mondjuk tényleg nem egyszerű szállást találni. Az első, amit megnézünk Triacastelában, completo. Egy magánszállással próbálkozunk aztán – itt pont két hely még szabad, Paolo lovagiasan továbbvándorol. Hangulatos, zegzugos kőépület, egészen dizájnos megvilágítással, most készülhetett el, kicsit olyan, mintha eleve réginek építették volna. Az nyilvánvaló, hogy az építtető, illetve működtető soha nem volt zarándok, erre számtalan apróság utal: a csap alá nem fér be a vizespalack, a szárítómadzag rövid, nincs lavór, nem találjuk a szemetest sem. Ráadásul a szobatársaink, undok idősebb spanyol biciklisták, vasvillaszemekkel méregetnek minket. Szerencsére valahová eltűnnek, fantasztikus nagy-nagy alvás jön a kellemesen hűvös szobában, élvezem, hogy végre csend van – a mentális térben is. Ráadásul az álmom arról szól, hogy hogyan bocsássak meg az undok bicikliseknek.

Délután városnézésre indulunk. Utánaszámolok, a mai táv 36 kilométer volt, csak valahogy nem tűnt annyinak – talán az út lejtése miatt. A városka szélén zöld, lédús legelő – nagyon is lédús, DV beletoppan egy láthatatlan vízfolyásba, itt napozni nem lehet. Egy kristálytiszta patak felett kőhíd ível át, erre megyünk holnap tovább. A városkában találunk jó boltot – veszek egy új golyóstollat, a régi kimúlt, talán a meleg miatt – felfedezzük a templomot is, szép zene szól benne, igaz CD-ről, mégis jó leülni és hallgatni egy kicsit. A templomot kis temető sírkövei veszik körül, látjuk, hogy valaki megágyazott magának már itt is. Azt hiszem, az utolsó szabad szálláshelyeket találtuk meg, azért temetőben meg garázsban az autó alatt nem szeretnék aludni.

Egyeztetés után nagy közös vacsorázásra indulunk. Itt van Paolo – mégiscsak talált szállást – és Irene is, a kutyaharapás már alig látszik a bokáján. Hülyére zabálom magam paellával, egy óriási marhahús-szelettel, valamint desszert gyanánt egy Szent Jakab tortával. DV meghív bennünket egy sidrára. Ez almabor, sörnek látszik, még sose ittam ilyet – nagyon finom. Innentől a tradicionális spanyol vörösbor helyett a nem kevésbé tradicionális kelta almabor a társunk. Galícia kelta vidék! Még a népzenéjük is pont olyan, mint az ír muzsika!