Camino Frances. Második nap. Madrid-Pamplona-Czizur Menor

2010. július 15. csütörtök.

Reggelre kellemes hűvös lett, konkrétan csak az egyiptomi kendőmmel takaróztam, alul a srácok ájultan alszanak egy szál alsógatyában. Fel se ébredtünk rájuk, igaz ők se ránk – szép csendben távozunk, le az étkezőbe, mert az éjszakai szálláshoz reggeli is jár. Nemzetközi gyakorlatom van svédasztalok lepusztításában, itt minimálban adják elő: van zsömle, vaj, minilekvár. Igyekszem elcsapni a hasamat kakaó és tea ötvözésével, hogy jó sokáig ne legyek éhes. Temérdek vajas zsömlét pusztítunk el. A közönség nemzetközi, zömmel diákok.

Felismerés: ami folyékony, az folyik. Mármint a cuccomban. A piros fertőtlenítőszer mentolos illatú egyveleget képez a gyulladáscsökkentő elixírrel, a folyékony szappan pedig nagyon is folyékony. A teljes piperezacskóm piros, mentolos és habzik, nagyon cool. Mentem, ami menthető.

Reggel 10-kor indul a vonatunk, úgyhogy sétára indulunk – Madrid világosban is szerethető. Sétálóutcák, kirakatok, toronyházak. A Királyi Palota masszív épülete, aranyozott kandeláberek árnyéka vetül a homokszín falakra, reggeli árnyékunk hosszan elnyúlik a park füvén, a szökőkút medencéjéből galamb iszik, gyűrűket húz csőrével a tükrözően sima felszínre. Még minden szinte szunnyad, rejtőzik. Madrid hangulatos!

 

Egy boltban veszünk dobozos gazpacho-t – DV nagyon ajánlja, mert finom, és tényleg. Én felszerelkezem az utazók egyik legjobb barátjával, a kissé éretlen banánnal.

Nem csoda, hogy elbámészkodjuk az időt, szaladni kell, le a metróba – huhh, csak ne most legyen sztrájk, lezárás – de nem: jön a metrókocsi, felfúrjuk rá magunkat, cuccostul.

A vasútállomás olyan, mint egy űrbázis. Fémdetektoros kapun lépünk át, csomagvizsgálat, minden modern és csillogó, és nem kicsit idegenszerű. Odakint a peronon űrsikló alakú mozdonyok várakoznak. Hát, ez nem a MÁV, az bizonyos. Simán elértük – a vonat belülről is más, mint otthon: filmvetítés, hatféle hallgatható csatorna fülhallgatóval, kényelem. Elnyúlunk a kényelmes üléseken. Galíciai népzenét hallgatok, pont olyan, mint az ír zene – ez is, az is kelta. Odakint rohan a táj. Sárga, mélyzöld. Búzamezők, ciprusok karcsú, szinte fekete kontúrjai villannak el és válnak múlttá mögöttünk. Templomtornyok, kisvárosok, pampák. Na, ez a terepünk, itt fogunk gyalogolni. A vonat kétszázzal fut. Mi nem.

Na. Itt is volnánk Pamplona-alsón. Tűz a nap, battyogunk a véget nem érő panelházas külváros széles járdáin az óváros felé. Folyó, park, várfalak. Hümm, ez olyan, mint a budai rakparton állva felnézni a budai Várnegyedre – de, örömünkre, ingyenes lift visz fel. Micsoda hangulatos világ! Baszkföld fővárosában vagyunk, épp egy napja ért véget a bikafuttatós fieszta, kicsit kábult a csend, házibuli utáni másnapos fíling lengi be a középkori sikátorokat. Megvan az első kagylós jelzés, a járdába építve mutatja az irányt, felfedezzük a Jesús e Maria albergue és zarándokiroda felé mutató nyilakat is. Jézusmária, ez jó ómen!

 

 

Pokolian kell pisilnem, de hol? Szégyenszemre a gótikus kocsmák árnyékában az ódon városfalak egy eldugott zugára fanyalodom, mondjuk nem én voltam ott az első az biztos. Egy fa néz le rám – de tényleg, szigorú „szeme” van, le is fényképezem. Az ezoterikusok szeretik ölelgetni a fákat… na ezt nem merném.

Igazi szieszta, pihenő a nagytemplom mögötti San José téren. Elnyúlunk a padokon, megeszem a következő banánt, a gesztenyefák zöld árnyéka játszik a gótikus falakon. Nagyon hangulatos.

Beszerezzük a credencial del peregrino-t, a zarándokútlevelet, innentől ez lesz a legfontosabb okmányunk, mindenhol ezt kell majd felmutatni. Szép színes, viszonylag vastag papíron van, másfél euróba kerül, harmonikamód kihajtogathatós a pecsétek számára, a hátulján térképpel. Pont belefér a fényképezőgép számára készített nemez tokba, így a nyakamba akasztom.

A jelzéseket követve kiballagunk az óvárosból, először egy árnyas parkon át, aztán az egyetem modern épületeinél elbizonytalanodunk: merre is tovább? Némi bénázás, sövényen átmászás következik, egy újabb park (ez valami kórházé), aztán útbaigazítanak: az egyetem után csak simán tovább kellett volna mennünk. Oké. Jön öt kilométer a tűző délutáni napon, száraz héjakútmácsonyák emelkednek embermagasságba a búzaföld és az út szegélyén. Tényleg nélkülözhetetlen a kalap!

 Czizur Menor Pamplona üdülőtelepe, először a máltai lovagrendnél próbálkozunk szállást találni – completo, azaz már tele van, bekukkantunk még a szomszédos, szinte teljesen sötét, használaton kívülinek látszó templomba is – a padlón a sarokban hátul egy lány alszik egy piros hálózsákban, az elhagyatott oltár körül tucatnyi, rövidre nyírott hajú srác hajol össze. Olyanok, mintha összeesküvést szőnének, olyan középkorias az egész.

Megyünk tovább, a templom félhomálya után szemünkbe vág a napfény. Szerencsére a következő szálláshelyen, ami magánkézben van, még akad hely. Egy fontos szót tanulok: tranquilla, vagyis nyugi. Csak üljünk le, szép nyugodtan, meg menjünk zuhanyozni, az adminisztráció ráér. A testes Maribel asszonyság sem idegeskedik, mi miért tennénk? Van a gyomos kis kertben egy jó moszatos, betonozott tavacska, vagyis inkább mesterséges pocsolya, a spanyol asszonyság pipipi-zik, de nem csirkék jönnek elő, hanem jókora teknősbékák. Májkrémmel eteti őket, egyenként, név szerint szólítva…

 

 

 Miközben beszerezzük az első sello-t, vagyis pecsétet, megtudjuk, hogy van ám itt strand is a faluban. Lecuccolunk, aztán felderítjük a terepet – tényleg van strand, és a credencial felmutatásával kedvezményes jegyet is válthatunk. Az értékmegőrző szekrény egyeurós depozittal működik, szerencsére találok is egy egyeurós érmét (a második talált pénz két nap alatt, ráadásul a megfelelő címlet!) A hely vadonatúj lehet, a füvön még kirajzolódnak a gyepkockák, sajnos alaposan meg is műtrágyázták. Ám a medence tiszta, vize simogatóan hűvös, mennyei. Hihetetlen, hogy a zarándokút, amit a középkorban földi purgatóriumnak, vezeklésnek és a bűnök eltörlésének szántak, egy ilyen wellness-élménnyel kezdődjön! Meglesz még ennek a böjtje? Igyekszem nem belegondolni. Hihetetlenül jót lubickolunk, napozunk, DV kijelenti, hogy innentől ő medencével felszerelt zarándokszállásokat óhajt. Amilyen nagy varázsló, később talál is ilyet olykor…

 Micsoda lábszag! Atyám, erre kabátot lehetne akasztani! Ez az élmény fogad a hálóteremben (később feltehetően megszokom, mert ilyen intenzív lábszagélményem később már nem lesz). Tucatnyi vérmes baszk fiatalember a hálótársunk, levegőt rezgető horkolással alszik máris némelyikük, pedig a nap még fenn van. Nyilvánvalóan SOHA nem mosnak zoknit. Kiülök tehát a kertbe, vannak itt kellemesen málladozó fehér műanyag székek az összenyakló fajtából, felettem fenyőfa tüskéit festi vörösre a lemenő nap. Micsoda áldás: nincs szúnyog. A vacsorám egy polipkonzerv, jóféle baszk kenyérrel.

A baszk kenyér egyébként megérdemel néhány méltató szót. Bagett alakú tárgyról van szó. Gyakorlatilag csak héjból áll. Kézitusában hasznos fegyver lehet. Ha az ember három napig punnyasztja a tűző napon egy nejlonzacskóban, akkor pont alkalmassá válik arra, hogy kitunkoljuk vele a halkonzerv olaját. Nyami.

Mély béke és otthonosság érzése fog el, valahogy annak a tudata, hogy biztonságban vagyok és jó helyen. Az emeletes ágyra felmászva bebújok a hálózsákba – premier! – hallgatom a baszkok beszélgetését (véletlenül se lennének csendesek), félálomban harangzúgást, templomi zenét hallok és freskókat látok lehunyt szemeim előtt…