A tervezett négy helyett ötkor
indulunk, mert DV elfelejtette „felhúzni a vekkert”, pontosabban a mobilját.
Sötét ösvényeken navigálunk, érzésem szerint összevissza kanyarog az út. Az
erdőben szinte tapintható az „orbit-illat” – rágószagú eukaliptusz-ligeteben
gyalogolunk, néhol mélyutakon, máshol köves ösvényeken. Jó, hogy immár
mindkettőnknek van elemlámpája. Részeg fénykörök táncolnak előttünk, árnyékunk
megsokszorozódva táncol benne. DV kitalálja, hogy tömjünk eukaliptusz-leveleket
az orrlyukainkba, mert úgy még intenzívebb az élmény. Készül néhány vicces fotó,
vakuval.
Fejünk felett potyognak az
augusztusi hullócsillagok.
A mai napi táv 35 kilométer.
Bizony, sok. Hűvös a reggel, DV felajánlja a széldzsekijét, és jellemző az
utóbbi hetek súlyvesztésére, hogy simán beleférek. Gyönyörű a táj, együtt
gyalogolunk Edvinnel, széles keleti arcán extatikus mosoly ül, szemében a hit
fénye lángol. Kábé az összes templomba bemegy és bekaszálja a pecséteket, aztán
újra utolér bennünket. Szinte extázisba esik egy Bon Jesús nevű falu
táblája láttán. Igen, Jézus az jó!
Az egyik kis faluban megállunk
kávézni, szendvicsezni. A falu után aztán egy elég agresszív kutya kezd utánunk
sompolyogni, mutogatja a fogait, mit mondjak: nyárs nagyságú agyarai vannak.
Elképesztő trágyaszag leng be mindent, néhol permetezőszer- és cefreszaggal,
valamint komposzthalmok kigőzölgéseivel elegyedve.
Látom, hogyan nyírnak meg egy
nagy sövényt – az egyik koma markológépet vezet, a másik a markoló kanalában
áll egy nagy metszőollóval és dirigál: közelebb… feljebb…
Először pillantjuk meg a tengert,
vagy legalábbis valami kék csíkot a távolban, az eukaliptuszok mögött.
A bokám elképesztően fáj. Nyers
fizikai fájdalom minden egyes lépésnél, mintha rablánc lenne rajta,
kilométereken át mantrázom magamban a formulákat. Újra és újra megbocsátom
magamnak, hogy hiúságból túlteljesítek és ezzel fájdalmat okozok magamnak…
nagyon nyilvánvalóan rálátok erre a mintára, a testi fájdalom szigorú, de
kiváló tanító.
Megérkezünk Olveiroába. Kis,
kőből rakott falu ez, masszív górékkal. Kőlábak, kőkorongok, azokon kicsi
kőházikó. Még sose láttam efféle épületet, de DV, aki gyerekkora nyarait tanyán
töltötte, elmagyarázza, mire való. Terménytároló, egérbiztos.
Bolt az nincs, legalábbis nem
látjuk sehol. Viszont némi várakozás után nyit a szálláshely – ez is sziklára épült,
kőből van, apró ablakokkal, alighanem komoly óceáni szeleket kell kiállnia. Az
adminisztráció és a konyha az utca egyik oldalán van, maga az alvóépület a
zuhanyozóval a másikon. Szépen összejön a csapat, belakjuk a környéket,
egyébként meglehetősen lakatlannak látszik, csak este népesül be az utca: akkor
is tehenekkel. Hűvös van, a nap viszont erővel tűz, tehát hol az árnyékban
pihenek, hol a napon, az épület hátsó udvarán lévő padokon. Megfőzöm a
ginzengteámat, kerek a világ.
Egy későn érkező zarándoknak már
csak a góréban jut hely.
Beleszippantok a levegőbe – az
élénk szél ellenére biztosra veszem, hogy itt valahol cocáknak is lenniük kell.
Felderítem a környéket, és tényleg: szállásunk épülete egy disznóólban
folytatódik. A sötét ólban megcsillannak a malacszemek, röff, tolongás. Nálunk
sincs éppen rózsaillat, egy srác rovarirtóval fúj be mindent, DV szerint
„begörényít”.
Már mindent a bokámra kenek. DV
megkínál egy Bach-virágterápiás Rescue Remedy krémmel, eredetileg
arckrém ráncok ellen, ezért eszembe se jutott kipróbálni. Nos, ez úgy leszedi a
fájdalmat, mintha egy felhőt fújnának el.
Megyünk vacsorázni, jóféle falusi
vacsit eszünk, a már szokássá vált sidrával öblítjük le. Még nincs éjszaka,
amikor elalszom – az utolsó, amire emlékszem, tehénbőgés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.