Camino Frances. Huszonegyedik nap. Santa Catalina de Somoza - El Acebo

2010. augusztus 3. kedd.

Nyugodt éjszakám volt, jól aludtam, érzem, hogy helyreállt az egyensúly. A sötétben az egész szoba egyszerre kezd tápászkodni, itt-ott mobiltelefonok és elemlámpák fénypászmája villan. Spanyolok vesznek körül a szobában, összevissza tapogatnak meg puszilgatnak meg jó utat kívánnak. Én is nekik, persze.

 

Gyönyörű az éjszaka. A fejem felett kirajzolódik a Tejút, marokra szedhetném a csillagokat, tisztaság és szeretet ölel át. Azt érzem, hogy puha meleg vesz körül – utóbb derül ki, hogy hat celsius fokban libbentem ki egy szál pólóban az éjszakába, ezt éreztem én kellemesen langyosnak… Hát, vagy ennyire tudatállapot-függő a hőérzet, vagy valóban átöleltek és melegítettek az angyalok.

A sötétben gyalogolva egymás után érkeznek a fontos felismerések az életemre vonatkozóan: mi a barátság, és mi nem az. Szokatlanul tisztán működik az agyam a szokatlanul tiszta, szinte kristályos levegőben. Mintha kívülről látnám az életem, egy egészen tág és magasabb nézőpontból pillantom meg a kapcsolódásaim szerkezetét, működését. Én a szabadságért jöttem a Caminóra – az út pedig hozzátett ehhez egy szót: szabadnak lenni a függéstől, a függőségektől való megszabadulás. Innen van esélyem a valódi barátságokra, szerelmekre…

Az út üdítően egyértelmű még a sötétben is, így nem kell eltévedéstől tartanom, mint Hontanas után. A tudatom szinte leválik a monotonul gyalogló testről. Áldás, áldás. Új elhatározások születnek a jövőre vonatkozóan…

 

El Ganso-n, amit a Guide „szélseperte falunak” nevez, én is átsöprök lassítás nélkül. Szép a pirkadat, egyre közelebb vannak a hegyek… vége a síkságnak. Gyönyörű kezd lenni a táj, észrevehetően változik a növényzet, a rózsaszín hajnali fényben rám szállnak a lepkék… Sehol sincsenek a felhők, amik pedig még tegnap ködbe burkolták a hegycsúcsokat. Rabanalban DV épp kijön egy kocsmából egy irdatlan nagy és jó drágán vett bocadillóval a kezében. A benne lévő rántottaszerűség jó része kipottyan – visszaguberáljuk az útról, kicsit ropog ugyan a fogunk alatt, de a kenyér friss és meleg – nagyon finom.

 

Az út egyre emelkedik, én pedig szinte repülök. Olyan könnyedséget érzek, hogy többször meg kell győződnöm arról, rajtam van-e még a hátizsák egyáltalán, mert nem érzem a súlyát. Ez lehet a hegyi mámor? Ezerötszáz méteres magasságba röppenek fel mindenféle erőfeszítés nélkül, az ösvény mellett egy helyen dróthálós kerítés – száz és száz kis kereszt van belefűzve ágakból. Én is hozzáteszek egyet… Óriáspáfrányok, gyantaillatú fenyők, aztán egy elhagyott falu: Foncebadón. Itt támadták meg a vad kutyák Shirley McLane-t – most nyomukat se látni. Lefényképezek egy düledező építményt, a teteje az égvilágon mindennel be van fedve, ami kicsit is lapos. Micsoda gyönyörű fények! Nem győzök fényképezni…

Cruz de Ferróhoz közeledve a ligetes hegyoldalban keskeny az ösvény, nehéz elképzelni, hogy évente sok ezer ember áthalad itt. Szerintem a statisztikák csalnak, a zarándokok nagy többsége „csak” az utolsó száz kilométert teszi meg.

Egy vastag faágra valakik hintát szereltek. Beülök amúgy hátizsákostul és hintázok – milyen jó gyereknek lenni, felém lendül a hegyoldal, aztán az égbolt…

Repül a lelkem is. Egyáltalán nem érzem magam olyan elgyötörtnek, mint a St. Roque hágó zarándokszobra, aki bronztesttel feszül neki az időjárás viszontagságainak. Szerencsénk van, sehol semmi köd, zord idő, eső, pedig a Guide nyomatékosan írja, hogy az bizony itt bármikor bekövetkezhet. Most ragyogóan kék, sőt szinte ultraibolya színű az égbolt, repülőgép ablakából látni ilyet…

A Cruz de Ferrónál kábé háromszáz kiscserkész nyüzsög jelentős klerikális támogatottság mellett. Szabadtéri misét tartanak, gitároznak, egy apáca kis, madzagra fűzött feszületeket osztogat. Én is kapok. Innentől mindenkinek megvan a maga keresztje… A sok tinédzser persze nyüzsög és fecseg. Busszal hozták fel őket ide, szerencsére viszonylag hamar harsan a vezényszó és elindulnak tovább az ösvényen. Hirtelen csend támad – egészen más. Megnézem a kereszt tövébe letett tárgyakat – sok-sok kavics, amiket hazulról hoztak a vándorok – én is leteszem a sajátomat, a vízmosta dunai kavicsot, amit idáig a zsebemben hordoztam. Furcsa érzés… A köveken kívül van itt minden, amit az illető nem akart tovább vinni – doboz cigi, sőt mobiltelefon… A faoszlopra pedig felszegezve cédulák, fényképek, zászlók – piros-fehér-zöld zászlócska is akad – fényképek, rózsafüzérek, fél pár cipők. A fogyasztói társadalom furcsa képe ez, elegyedve a hitbéli buzgósággal és néhány igazán megható kis üzenettel, imával.

Leteszem a napokkal ezelőtt az ösvényen talált szív alakú kavicsot is – a kőszívűséget…

Itt a hegyen nincs hőség, simogató szél fúj, és micsoda távlatok nyílnak… Micsoda színek! DV lemarad valahol, én magam vagyok az ösvényen, kék párás hegyormok és kis lila virágok között, könnybe lábad a szemem ennyi szépségtől és tágasságtól. Ez a teljesség… nem hiányzik semmi.

 Lefelé tart az út, beérkezek El Acebóba. Megvan, hová tűntek a kiscserkészek. Most mind itt nyüzsög, várják a buszukat a több száz éves házak között. A zárt erkélyek messze kiugranak az utca fölé, olyan, mint Marokkó, csak sokkal masszívabb kivitelben… Nagyon tetszik a falu, úgy döntök, itt maradok. Az elsők között fészkelem be magam a parókiára, ami elég gyorsan meg is telik. Sőt, amikor elfogynak az ágyak, akkor a földszinten a padló is betelik polifoamokkal, lépni se lehet. De ez senkit sem zavar. Elbóklászok fényképezni, nézelődni – hál’ istennek, a tinédzsersereget már elfuvarozták. Találok egy guszta kis boltot a faluszélen: Josefina, a megtermett eladónő megérni a mutogatásomat, hogy egy fél bagettet kérek. Elvágja, aztán egymás mellé teszi a két fél darabot és problémázni kezd azon, hogy nem teljesen egyformák. Most akkor melyiket adja oda? Ha a kisebbet, az méltánytalan. Ha a nagyobbat, akkor az a következő félbagettes vevő számára méltánytalan. Végül odaadja mind a kettőt a fél darab áráért, így visszanyervén lelki nyugalmát. Ismét meggyőződök arról, hogy a spanyol nagyon nem kereskedőnép.

A keskeny utca közepén nagy, fekete, loncsos kutya heverészik. A szájából minden irányban nyársszerű fogak állnak ki, sajátos arckifejezést kölcsönözve neki. Oliver megérkezik és beállít a kutya mellé, hogy közös fotót készítsen. Szerencsére a kusza fogsorú állat teljesen ártalmatlan, csak igen ronda. Megvakargatom a füle tövét.

Beszélgetek egy lengyel fiúval, amikor kiderül, hogy magyar vagyok, elmeséli, hogy találkozott egy nagybeteg magyar asszonnyal. Az asszony azzal indult el a Caminóra, hogy vagy meggyógyul a rákból, vagy meghal… Nos, meghalt alig pár nappal később, mégis úgy gondolom, ez nem szomorú halál. Mennyivel hősiesebb, méltóbb az emberhez így, mint kiszolgáltatva, tehetetlenül, gépekre kötve haldokolni… Meggyőződésem, hogy ez az asszony végigjárta az útját, legfeljebb nem végig a testével együtt… Visszatér a tosantosi álmom emléke a test nélküli vándorokról.

 

Itt is van közös főzés. Hihetetlen, hogy a kétlépésnyi kis konyhában tucatnyi különböző nemzetiségű ember nyüzsög, és egymás keze alá dolgoznak minden központi irányítás nélkül. Nem nehéz kitalálni, melyik munka jut nekem. Igen, igen: a hagymapucolás.

Mise itt nincs, ellenben megosztókör van. Fernando, aki a szálláshely gondnoka, tizenötször járta végig a Caminót, míg végül itt ragadt… Körbeülünk a kis belső udvaron, az asztalra tett viaszkos vásznat nagy lapos palakövek szorítják le. Jókora szélviharok lehetnek itt, mert a háztetők is nagy, masszív terméspala-darabokkal vannak fedve… Mindenki elmondhatja, hogy miért indult el a Caminóra, és mit kapott az Úttól. Nyelvi nehézség nincs: valaki mindig akad, aki fordít, a legáltalánosabb nyelv persze az angol. Érdekes történetek kerülnek elő.

Talán a hegyek, talán a tegnapi gócfakasztás miatt igen emelkedett lelkiállapotban vagyok, mintha az ereimben is buborékosan habzó pezsgő keringene. A megtett harminc kilométer és a szintkülönbség meg se kottyant. Azon kapom magam, hogy a világ összes nyelvén társalogva ismerkedek mindenkivel, még németül is egész mondatok telnek ki tőlem. Előhozakodok a lemming-elmélettel. Szerintem a legtöbb zarándoknak fogalma sincs, miért is indul el, csak érzi a hívást, mint a lemmingek Kanadában, és hosszú sorokban elindulnak a tenger – pardon, Santiago felé. Csak annyi a különbség, hogy nem meghalni mennek, mint a kis rágcsálók, hanem újjászületni…

Még este, a szokásos emeletes ágyon fekve is érzem, ahogy bizsereg a bőröm, és boldogság áraszt el…