Camino Frances. Tizenkettedik nap. Burgos - Hontanas

2010. július 25. vasárnap

Nos, ezt jelenti a Xacobeo, a Szent Jakab-év. A dátumnak hétvégére, kiváltképp vasárnapra kell esnie ehhez. Július 25. Spanyolország-szerte hatalmas buli. Hetekkel később kerül a kezembe egy spanyol bulvárlap, benne sok-sok kép Santiago de Composteláról, János Károly királyról, amint átöleli az apostol szobrát, a hatalmas tömegről, a hírességekről, akik mind-mind ott vannak…

De nekünk ez a nap másról szól: belépő a Mezetára.

Viszonylag későn indulunk, de még így is elsőként. A többek, úgy látszik, a tegnap esti fiestát nyögik. A sárgásan kivilágított városból nem könnyű kitalálni: potyára gyalogolunk egy parkban, a folyóparton, csak az a gyanús, hogy sokáig nincs jelzés. Szürkül az ég, jön a pirkadat. Valaki a buszmegállóban várakozik – ő mondja, hogy amott… Valóban, a Camino a túlparton megy, vissza kell mennünk a kőhídig…

Tardajosról és Calzadasról nincs mit mondani, egyszerűen nem is emlékszem erre a két falura, feltehetően aludtam gyaloglás közben – egyébként kábé százötven településen megyünk keresztül a Camino során… Egyre melegebb van. Igazi nyári vasárnap.

Hornillosban megállunk egy kicsit pihenni és vásárolni. Meglepően tipp-topp kis bolt van itt, mindennel, ami kellhet. DV meghív egy jégkrémre, leülünk a járdán az egyre keskenyedő árnyékban, a falusiak az ünnepi misére sietnek. A rég nem látott baszk srácok némelyike szintén itt van – egyikük „fasza csávó vagyok” arccal szedi ki a talpába meg a zoknijába ékelődött toklászokat. Cinkos mosollyal odasúgom neki: egy igazi férfi SOSEM mos zoknit. Reménykedő hálával néz fel: tényleg? Soha?

 

A boltos, talán az ünnep miatt, mindenkinek fésűskagyló-héjat ajándékoz. Először tiltakozom, de valójában örülök neki, ez a zarándoklat hagyományos jelképe, állítólag maga az apostol kagylóhéjjal merte a keresztelővizet a megtértek fejére… A piros madzagos jókora héjat a hátizsákomra kötözöm.

 

A terep-bizonyos szempontból – bekeményít. Apró kavicsok mennek bele folyamatosan a túraszandálomba, majd végighömpörögnek a talpam alatt, mielőtt rúgdosó mozdulatokkal kiszambáznám őket a szandálból. Vegyük úgy, hogy talpmasszázs. Na, EZ már az igazi Camino, eddig bemelegítés volt. Valóban, nagyon-nagyon meleg van, árnyék pedig semmi. Az ég felhőtlen, szinte ibolyaszínű. DV jobbra konyul, balra hervad. Hosszú alakja reszketni látszik a hőségben. Forró szél fúj, és körbe, amerre csak ellátni, síkság, többé-kevésbé learatott búzamezőkkel. Másegyéb semmi. Tökéletes a sivatag-hangulat. Mivel nincs viszonyítási pont, úgy tűnik, vánszorgunk. Lehet, hogy tényleg. Sajnos a bokám is egyre jobban fáj, és keletkezik egy vadonatúj vízhólyag is.

A hátizsák feltörte a vállamat. Beecsetelem hűsítő Sunbreeze elixírrel a gennyesebb részeket, ez tényleg csodaszer, a további hátizsákcipelés ellenére is egészen jól csökken a gyulladás.

DV lassan körbefordulva körbevideózza a semmit.

Tikkadás.

Valami furcsa, perverz öröm kúszik fel a gerincem mentén. Én ezt élvezem. Ezt az egész sivatag-szerű, nem-haladós haladást. A fejem felett égkupola, olyan vagyok, mint azok az apró figurák a vízzel töltött műanyag gömbökben, amelyet ha megrázunk, hó szitál…

Nem is egyszer megálmodtam már ezt a helyet, helyzetet… amikor visszaemlékezem kamaszkori álmomra a végtelenbe vezető sivatagi útról, ráismerek. Ez az! Újra és újra meg kell győződnöm róla, hogy viszem-e a hátizsákot, mert hol egyáltalán nem érzem a súlyát, hol meg nagyon is, néha meg mintha tolnának a zsáknál fogva előre.

Teljesen elfogyott a vizem, pedig takarékosan, kis kortyonként ittam, egyébként is szinte meleg volt már. Egy pillanatig végigsiklik bennem az elbizonytalanodás: lesz nekem ehhez erőm, hogy végigcsináljam?

 

Rozsdás reklámtábla a semmi közepén: Hontanas, kocsma két kilométer múlva. Nézünk mindenfelé, településnek nyoma sincs, pedig már látni kéne. De még egy délibáb se. Egyszerűen sehol semmi.

Vánszorgunk tovább, árnyékunk egyre rövidebb. Kalapom felpöndörödő szegélye bikaszarvakat varázsol árnyékom fejére. Vagy talán birkafület. Ennél értelmesebb gondolatom nincs is a hátralévő szakaszon…

A következő vadnyugati tábla szerint Hontanas a kocsmával már csak 500 méter. Őrület! Még mindig nem látni a települést, pedig a kristályos hőségben messzire látni… a semmit. Aztán hirtelen szakadékféle módon a mélybe fordul az út, és a váratlan szárazvölgy mélyén felbukkan a vályogból rakott település.

Hontanasra a „porfészek” talán túlságosan is megszépítő elnevezés. Mégis megvan a hangulata és örülök neki: pihenést és vacsorát jelent. Minden egyöntetűen drapp színű: monokróm világba kerültem. A helyi lakosság se mutatkozik. Ami itt színes, az az itt tanyázó bicikliscsapat és a száradni kilógatott mosott holmik.

Rejtély, miért építették a szakadékszerű mélyedés aljára. Hontanas olyasformán helyezkedik el a völgyben, mint fürdőkád lefolyójában a dugó. Még a templomtorony csúcsa sem emelkedik ki a felszínig. Később meghallgatok egy legendát – spanyolul, persze, így erősen hiányos a megértésem, de valami olyasmiről szól, hogy Hontanasban valaki lepaktált az ördöggel, és ennek az lett a vége, hogy a falu elsüllyedt.

Szinte lezuhanunk az elmaradhatatlan műanyagszékekre a főtérnek nevezhető kis utca-kiöblösödésben. Konkrétan, ez egy karavánszeráj. Már a napsütés se zavar. Amikor erőt gyűjtünk a bejelentkezéshez, felcihelődünk és teveszerű mozgással megtesszük mind a tíz lépést az Albergue de Peregrinos recepciójáig – ami voltaképp egy kocsmapult. A Mesón Puntido meglepően kellemes szálláshelynek bizonyul. Kőből rakott, hűvös épület, rusztikus gerendákkal és masszív, fából ácsolt emeletes ágyakkal. Aaaah, és micsoda élmény végre lezuhanyozni! Most aztán elmondhatom magamról, hogy „lemosom magamról az út porát”. A drapp lé eltűnik a lefolyóban.

Van ám reklám-kártyanaptáruk is. A Szeplőtelen Fogantatást ábrázolja. Ezek a spanyolok!

Nos, ez a mai etap 28 kilométer volt, esetleg 30, attól függően, melyik útleírást nézzük, a vége felé kifejezett haláltusával. Egyébként se jutunk közös nevezőre, és azt se lehet tudni, hogy honnan mérik a távolságot. A települések szélétől, vagy a középponttól (a templomtól)? A kis eltérések látványosan összeadódnak és ilyenkor jókat lehet azon vitatkozni, hogy mekkora is a táv.

DV-al házi aranygaluskát csinálunk. Ez poharas karamellpuding (flan), beleaprított muffinnal.

A bohó tékozlásnak ezzel még nincs vége, mert eszünk egy zarándokmenüt is fejenként kilenc euróért. Az étteremben egy magányos, enervált magyar hapsiba botlunk. A második üveg bor társaságában búsong egyedül az asztalánál, a „mi a fenét keresek én itt” lelkiállapotában. Depressziója gyorsan oldódik, majd jegyzetelni kezdi a szövegünket, ami maga – mit ne mondjak – a napszúrástól turbósodott verbálkreativitás. Pláne miután mi is benyeljük a menühöz járó vörösbort. A legjobb mégis a vendégkönyv. Ezt át szoktam lapozni, mert tanulságos, és jó tippek is akadhatnak benne az „itt jártunk”-on túl. Ezúttal szorgalmam jutalma egy bájos magyar bejegyzés: „ha volna tollam, én is írnák (!) naplót, hogy így meg úgy”. Nos, ezt a naplót én is elolvasnám...