Nos, ezt jelenti a Xacobeo,
a Szent Jakab-év. A dátumnak hétvégére, kiváltképp vasárnapra kell esnie ehhez.
Július 25. Spanyolország-szerte hatalmas buli. Hetekkel később kerül a kezembe
egy spanyol bulvárlap, benne sok-sok kép Santiago de Composteláról, János
Károly királyról, amint átöleli az apostol szobrát, a hatalmas tömegről, a
hírességekről, akik mind-mind ott vannak…
De nekünk ez a nap másról szól:
belépő a Mezetára.
Viszonylag későn indulunk, de még
így is elsőként. A többek, úgy látszik, a tegnap esti fiestát nyögik. A
sárgásan kivilágított városból nem könnyű kitalálni: potyára gyalogolunk egy
parkban, a folyóparton, csak az a gyanús, hogy sokáig nincs jelzés. Szürkül az
ég, jön a pirkadat. Valaki a buszmegállóban várakozik – ő mondja, hogy amott…
Valóban, a Camino a túlparton megy, vissza kell mennünk a kőhídig…
Tardajosról és Calzadasról nincs
mit mondani, egyszerűen nem is emlékszem erre a két falura, feltehetően aludtam
gyaloglás közben – egyébként kábé százötven településen megyünk keresztül a
Camino során… Egyre melegebb van. Igazi nyári vasárnap.
Hornillosban megállunk egy kicsit
pihenni és vásárolni. Meglepően tipp-topp kis bolt van itt, mindennel, ami
kellhet. DV meghív egy jégkrémre, leülünk a járdán az egyre keskenyedő
árnyékban, a falusiak az ünnepi misére sietnek. A rég nem látott baszk srácok
némelyike szintén itt van – egyikük „fasza csávó vagyok” arccal szedi ki a
talpába meg a zoknijába ékelődött toklászokat. Cinkos mosollyal odasúgom neki:
egy igazi férfi SOSEM mos zoknit. Reménykedő hálával néz fel: tényleg?
Soha?
A boltos, talán az ünnep miatt,
mindenkinek fésűskagyló-héjat ajándékoz. Először tiltakozom, de valójában
örülök neki, ez a zarándoklat hagyományos jelképe, állítólag maga az apostol
kagylóhéjjal merte a keresztelővizet a megtértek fejére… A piros madzagos
jókora héjat a hátizsákomra kötözöm.
A terep-bizonyos szempontból –
bekeményít. Apró kavicsok mennek bele folyamatosan a túraszandálomba, majd
végighömpörögnek a talpam alatt, mielőtt rúgdosó mozdulatokkal kiszambáznám
őket a szandálból. Vegyük úgy, hogy talpmasszázs. Na, EZ már az igazi Camino,
eddig bemelegítés volt. Valóban, nagyon-nagyon meleg van, árnyék pedig semmi.
Az ég felhőtlen, szinte ibolyaszínű. DV jobbra konyul, balra hervad. Hosszú
alakja reszketni látszik a hőségben. Forró szél fúj, és körbe, amerre csak
ellátni, síkság, többé-kevésbé learatott búzamezőkkel. Másegyéb semmi.
Tökéletes a sivatag-hangulat. Mivel nincs viszonyítási pont, úgy tűnik,
vánszorgunk. Lehet, hogy tényleg. Sajnos a bokám is egyre jobban fáj, és
keletkezik egy vadonatúj vízhólyag is.
A hátizsák feltörte a vállamat.
Beecsetelem hűsítő Sunbreeze elixírrel a gennyesebb részeket, ez tényleg
csodaszer, a további hátizsákcipelés ellenére is egészen jól csökken a
gyulladás.
DV lassan körbefordulva
körbevideózza a semmit.
Tikkadás.
Valami furcsa, perverz öröm
kúszik fel a gerincem mentén. Én ezt élvezem. Ezt az egész
sivatag-szerű, nem-haladós haladást. A fejem felett égkupola, olyan vagyok,
mint azok az apró figurák a vízzel töltött műanyag gömbökben, amelyet ha
megrázunk, hó szitál…
Nem is egyszer megálmodtam már
ezt a helyet, helyzetet… amikor visszaemlékezem kamaszkori álmomra a végtelenbe
vezető sivatagi útról, ráismerek. Ez az! Újra és újra meg kell győződnöm róla,
hogy viszem-e a hátizsákot, mert hol egyáltalán nem érzem a súlyát, hol meg
nagyon is, néha meg mintha tolnának a zsáknál fogva előre.
Teljesen elfogyott a vizem, pedig
takarékosan, kis kortyonként ittam, egyébként is szinte meleg volt már. Egy
pillanatig végigsiklik bennem az elbizonytalanodás: lesz nekem ehhez erőm, hogy
végigcsináljam?
Rozsdás reklámtábla a semmi
közepén: Hontanas, kocsma két kilométer múlva. Nézünk mindenfelé, településnek
nyoma sincs, pedig már látni kéne. De még egy délibáb se. Egyszerűen sehol
semmi.
Vánszorgunk tovább, árnyékunk
egyre rövidebb. Kalapom felpöndörödő szegélye bikaszarvakat varázsol árnyékom
fejére. Vagy talán birkafület. Ennél értelmesebb gondolatom nincs is a
hátralévő szakaszon…
A következő vadnyugati tábla
szerint Hontanas a kocsmával már csak 500 méter. Őrület! Még mindig nem látni a
települést, pedig a kristályos hőségben messzire látni… a semmit. Aztán
hirtelen szakadékféle módon a mélybe fordul az út, és a váratlan szárazvölgy
mélyén felbukkan a vályogból rakott település.
Hontanasra a „porfészek” talán
túlságosan is megszépítő elnevezés. Mégis megvan a hangulata és örülök neki:
pihenést és vacsorát jelent. Minden egyöntetűen drapp színű: monokróm világba
kerültem. A helyi lakosság se mutatkozik. Ami itt színes, az az itt tanyázó
bicikliscsapat és a száradni kilógatott mosott holmik.
Rejtély, miért építették a
szakadékszerű mélyedés aljára. Hontanas olyasformán helyezkedik el a völgyben,
mint fürdőkád lefolyójában a dugó. Még a templomtorony csúcsa sem emelkedik ki
a felszínig. Később meghallgatok egy legendát – spanyolul, persze, így erősen
hiányos a megértésem, de valami olyasmiről szól, hogy Hontanasban valaki
lepaktált az ördöggel, és ennek az lett a vége, hogy a falu elsüllyedt.
Szinte lezuhanunk az
elmaradhatatlan műanyagszékekre a főtérnek nevezhető kis utca-kiöblösödésben.
Konkrétan, ez egy karavánszeráj. Már a napsütés se zavar. Amikor erőt gyűjtünk
a bejelentkezéshez, felcihelődünk és teveszerű mozgással megtesszük mind a tíz
lépést az Albergue de Peregrinos recepciójáig – ami voltaképp egy
kocsmapult. A Mesón Puntido meglepően kellemes szálláshelynek
bizonyul. Kőből rakott, hűvös épület, rusztikus gerendákkal és masszív, fából
ácsolt emeletes ágyakkal. Aaaah, és micsoda élmény végre lezuhanyozni! Most
aztán elmondhatom magamról, hogy „lemosom magamról az út porát”. A drapp lé
eltűnik a lefolyóban.
Van ám reklám-kártyanaptáruk is.
A Szeplőtelen Fogantatást ábrázolja. Ezek a spanyolok!
Nos, ez a mai etap 28 kilométer
volt, esetleg 30, attól függően, melyik útleírást nézzük, a vége felé
kifejezett haláltusával. Egyébként se jutunk közös nevezőre, és azt se lehet
tudni, hogy honnan mérik a távolságot. A települések szélétől, vagy a
középponttól (a templomtól)? A kis eltérések látványosan összeadódnak és
ilyenkor jókat lehet azon vitatkozni, hogy mekkora is a táv.
DV-al házi aranygaluskát
csinálunk. Ez poharas karamellpuding (flan), beleaprított muffinnal.
A bohó tékozlásnak ezzel még
nincs vége, mert eszünk egy zarándokmenüt is fejenként kilenc euróért. Az
étteremben egy magányos, enervált magyar hapsiba botlunk. A második üveg bor
társaságában búsong egyedül az asztalánál, a „mi a fenét keresek én itt”
lelkiállapotában. Depressziója gyorsan oldódik, majd jegyzetelni kezdi a
szövegünket, ami maga – mit ne mondjak – a napszúrástól turbósodott
verbálkreativitás. Pláne miután mi is benyeljük a menühöz járó vörösbort. A
legjobb mégis a vendégkönyv. Ezt át szoktam lapozni, mert tanulságos, és jó
tippek is akadhatnak benne az „itt jártunk”-on túl. Ezúttal szorgalmam jutalma
egy bájos magyar bejegyzés: „ha volna tollam, én is írnák (!) naplót, hogy
így meg úgy”. Nos, ezt a naplót én is elolvasnám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.