Ébresztő! Hasunkra süt az
Esthajnalcsillag! Ismét töksötétben indulunk, ötkor, először félálomban
összevissza ténfergek, a Padres Reparadoresből se találok ki – még a
konyhaasztalon is alszanak, meg alatta is. Állítólag tilos több embert
befogadni, mint ahány ágy van, de az egyházi fenntartású helyek ezzel
nyilvánvalóan nem törődnek – nem szeretik elküldeni a fáradt zarándokokat, amikor
a padlón még annyi szabad hely van!
A sárgás fényekben úszó
kivilágított főutca most valahogy még középkoriasabb, ahogy az ezeréves híd is,
mint nappal. A híd után teljes sötétségbe süllyedünk, de a fehérkavicsos út
szinte világít, dereng. Örülök a békakoncertnek – régi barátaim ezek a
jószágok…
Ismét egy misztikus, kicsit
ködös, kicsit szürke reggel. Balra egy alacsony dombtetőn ősrégi kelta
menhirek, kőoszlopok emelkednek. Réges régi, kereszténység előtti útvonal ez,
igazi Napút, ókori zarándokok és kereskedők nyomába lépünk mi, kései utódok, a
bocskorok nyomát a modern túrabakancsoké törli el…
Az út átvezet egy dombtetőre
épült ódon városka, Cirauquí központján, azon belül még egy átjáróházon is. Itt
egyébként önkiszolgáló pecsételés van, kitéve a kellékek, aztán csináld magad.
Jó kopott, alig kivehető a sello, azért látni rajta Szent Jakab kardját…
A Rio Salado hídjánál reggelizünk
– ezt is említi már a Codex Callixtina, egy nyolcszáz éves
zarándok-kalauz. A folyó vize rossz – a helyiek nem szóltak erről a
zarándokoknak, ezért azok megitatták lovaikat, szamaraikat… majd hátrahagyták a
reggelre elpusztult állatokat. Ezeket aztán a helybeliek megnyúzták és a
bőröket eladták… Szép történet, mondhatom. Most ártatlanul csobog a víz a sokat
látott középkori hídlábak között.
Megint változik a vidék: az
autópályát kerülgetjük, néhol át is kel kelni rajta, kamionok zúgnak tova. Ez
is út… DV nem tudom, hová lett, talán valahol előttem járhat hosszú lépteivel,
én két német leányzót követek, hallgatom a beszélgetésüket. Némi dics-érzettel
tölt el, hogy értem, mit beszélnek. Az egyik azt mondja, ha hazamegy, azonnal
lecseréli a ruhatárát. Hiába, a Camino a nagy fogadalmak helye…
Estella csinos városka egy folyó
partján, erdőkkel körülvéve Navarrában. Egy nagy borkombinátot elhagyva már
bent is vagyunk a városközpontban. Lerogyok valami gótikus dolog tövében –
felbukkan egy csoport buszos turista, és azonnal fotózni kezdenek… mit mondjak,
kínosan érzem magam kissé, nem vagyok hozzászokva, hogy turistalátványosság legyek,
mint A Zarándok.
A városhatárnál van egy kút,
pontosabban forrás, amit szintén említ a Codex Callixtina. Idézet van
itt, latinul – nagyon örülök, sznob módon, mert értem, ami oda van írva. A
spanyol tudás hiánya frusztrálóbb, mint gondoltam, most a lelkiegyensúlyt
helyreállítandó fordítom a szöveget. „Aki ebből iszik, megfiatalodik”.
Sokfelé látom, hogy a mindenféle
zarándok-szuvenír mellett pólókat is árulnak, kagylójellel, térképpel,
miegyébbel. Van egy olyan póló, amin összeragtapaszozott feltört talpak ábrája
van, mellette a szöveg: „no pain, no glory” – fájdalom nélkül nincs
dicsőség. És csomóan ezt komolyan el is hiszik!
A Camino átvezet a középkori
városmagon, aztán egy benzinkúton (!) - legalább Shell lenne, annak is
fésűskagyló a jele... Úgy terveztük, nem itt szállunk meg, hanem kicsit
túlmegyünk és majd Ayeguíban. Ez az utolsó emelkedő már nem esik igazán jól. A
szálláshely egy sportcsarnok, nagy öltözőkkel, fedett pályával és egy
ezoterikus gondnokkal, aki New Age zenét hallgat. Konkrétan hárman vagyunk
benne összesen, bizarr érzés, ráadásul a hálóterem mintha a föld alatt lenne,
meg még hideg is van. A falak szürreális lilára vannak festve és sok a tükör.
DV tisztára kiakad a kihaltságon. Később még egy vendég jön, Edvin, a
filippínó. Ő aztán elválaszthatatlan útitársunk lesz…
Van itt „elhagyott tárgyak
polca”. Akad rajta szandál, bakancs, de még egy csomag intimbetét is. Valaki
itt hagyott egy spanyol-magyar szótárt. Próbálom ennek alapján kisilabizálni,
hogy miféle konzervet is vettem, de nem derül ki – mindegy, megesszük. (Navajuelas,
azaz borotva-kagyló konzerv volt, itthon kiderítettem utólag).
DV-nak megvan az első
vízhólyagja, műtét. Vagyis tű, cérna, fertőtlenítőszer, bökés. A cérnát benne
kell hagyni a hólyagban, átfűzve, hadd vezesse ki a levet, másnapra korrektül
beszárad a bibi. A művelet horrornak látszik, de ez a legbeváltabb módszer. DV
a műtét sokkját kipihenendő, némi lelkisegély után elnyúlik, én meg elhúzok
bevásárolni. A közelben van egy nagy ALDI. Rémisztően néz ki az égbolt: míg mi
bent zuhanyoztunk, pakolásztunk, beköltöztünk, fátyolfelhők kúsztak az égre és
valami hihetetlen baljós lett a hangulat, sanda a fény, tompák az árnyékok. Még
sose láttam, hogy a napnak ilyen udvara is lehet. Ráadásul egy mutatós cirrus
vertebratus is látható, népi nevén boszorkányseprű vagy lidércfarok… erős
hidegfront előjele. Mindegy, vásárolok, a leejtett gümölcsjoghurt nyomán
elegánsan úgy teszek, mint aki nem tud semmiről.
Borzasztó nehéz kikeveredni az
ALDI parkolójából, alig találok vissza! DV még mindig haldoklik, leteszem hát a
vásárolt cuccokat és egyedül indulok az Irache-i borforrás felfedezésére. És megint
az ALDI parkolójában kötök ki. Ennek valami saját gravitációja van, basszus!
Régi Camino-jelzések vezettek félre, még abból az időből, amikor nem voltak itt
bevásárlóközpontok.
Meglelve a helyes utat alig fél
kilométert kell megtennem, és már ott is vagyok a legalább kétszáz éves Bodegas
de Irache bor-gyárnál – nem is tudom, hogy máshogy lehetne leírni. A
kerítés tetején kovácsoltvas zarándok-figurák, aranyos. Maga a borkút ingyenes:
kinyitod a csapot, jön a vörösbor, finom. Na jó, iható. És nem őrzi senki, bár mondjuk
webkamera van… És a patinás,
domborművekkel díszített borkút mellé egy coca-cola automatát is állítottak.
Bemegyek a ciszterci kolostorba,
látogatható a kerengő és a templom is, sello is van. Letérdelek
imádkozni, azt kérem, hogy sikerüljön végigjárnom az utat – és valahogy nem
működik a kérés, érzem, hogy valami nem stimmel. Olyan érzés, mint amikor nem
megy el az e-mail. Ezután azért imádkozom, hogy mindenki végig tudja
járni… és így már jó.
A templom előtt esküvőre
gyülekező sereglés, fényképezés, fehér ruhás menyasszony és fekete öltönyös
násznép, mint Szicíliában. Zöld füvű park, nagy fák, szép a környezet… elnyúlok
egy kőpadon, kicsit napozok, nézegetem az eget – a baljós tónus eltűnt, ismét
aranyos kis bárányfelhők sorjáznak rajta.
Hazafelé, hihetetlen, de megint
az ALDI parkolójában találom magamat.
Távollétemben DV feltámadt és
megette a vésztonhalamat. Most ő megy bevásárolni. Én meg totálisan bealszom… Ő
is megnézi a borkutat, „két elázott raszta peregrinó fekszik ott” –
jelenti. Ezen a napon huszonöt kilométert tettünk meg, számomra a
sportcsarnokos szállás valóságos szanatórium a baszk cimborák után. A cél
holnapra is ennyi. Elalváskor még hallom, hogy Estella harangjai mind zúgnak,
egymásba fonódnak a hangok, mint egy színes, régi szőttesnél, lebeg a szőttes,
térbeli szövet – aztán tényleg elalszom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.