Camino Frances. Tizedik nap. Tosantos - Ages

2010. július 23. péntek.

Fekszem a hálózsákban, és várom az indulás jelét, egy finom késztetést. Az összes lengyel ébresztősre állította a mobilját, így ötpercenként megszólal valami kakaskukorékolástól a digitális mazurkáig.

 Juan atya ragaszkodott hozzá, hogy reggelizzünk, mert a legközelebbi bolt 20 kilométerre van. Ez meggyőző, így asztalhoz ülök. Maga Assissi Szent Ferenc mondta, hogy meg kell enni, amit adnak. Nos, ez – elszomorító – de, száraz kenyér. Megint előkerül mindenféle a hátizsákokból, amivel fel lehet javítani a kenyeret. Valakitől egy pohár tejet kapok, másvalakitől kakaóport, persze nem oldódik fel a hideg tejben, kipróbálom, hogy a kakaóport egyenesen a kenyérre szórom, aztán tunkolok. Otthon biztos nem csinálnám… Közben belenézek Juan atya szemébe, és ezután sürgősen el kell bújnom az asztal alá, mintha keresnék valamit, mert meghatódom attól, amit az öregember szemében látok. Még sose láttam ennyi szelídséget, szeretet és önátadottságot ember szemében…

Ez az igazi szolgálat.

 

Javult az idő, az égen a felhők között már látszanak kék sávok is, de azért csak hideg van. Nagyon hálás vagyok azért, hogy nem esik az eső, nincs az a vigasztalan ködös idő, mint tegnap. A kedvem is megjavul.

Aztán egyre tisztul az ég, és csodálatos tájon vezet az út. A frissen mosdatott dombvidék élénk színekben játszik, lila virágok nyílnak az út mentén, az erdő fáin mesebeli moha-szakáll csüng, embermagas páfrányok nőnek… ilyen lehetett az erdő a történelem előtti időkben, nem lepődnék meg azon sem, ha felbukkanna egy dinoszaurusz… A pókhálókon gyémánt harmatcseppek ülnek, éledező lepkék repkednek… Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű. Folyton elmászkálok fotózni. Minden lépésnél új gyönyörűség bukkan fel.

 

A mesés erdei ösvény után egy kis faluba érek, San Juan de Ortega a neve, semmi különös nincs benne. Kicsi falu, jókora román kori templommal. Van egy nagy, szellősen tágas főtere, ahol éppen kábé száz biciklista tanyázik, színesek és hangosak, akár egy egzotikus papagájcsapat. Ilyen lehet a Tour de France mezőnye is, mintha versenyre, erőpróbára, hosszabb repülésre készülnének, izgatottan csevegnek, valósággal verdesnek a szárnyaikkal… Hát ezek olaszok, bizony.

 

Ballagok tova. Lefékez mellettem egy autó. Guardia Civil van az oldalára írva. Rendőrautó? Polgárőrség? - cirkálnak, kérdik tőlem, persze spanyolul: minden rendben? Nem volt atrocitás? Mosolygok, persze hogy nem volt, a spanyol kormány láthatóan odafigyel erre… megnyugtató. Megkérdik azt is, hogy hol aludtam előző este – „nem emlékszem”, mondom, mert tényleg nem, aztán azt kérdezik: és ma hol fogok? – „nem tudom” – válaszolom, nevetünk mindannyian.

 

Ismét gyönyörűséges természeti táj vár, igaz ez egy hosszabb, alternatív útvonal, de inkább ezt választom, mint az aszfaltutat. Virágos rétek, ligetek – egy helyen leülök ebédelni, most fogy el az utolsó adag otthonról hozott szárított gyümölcsöm – megérkezik Amado is, a filippinó pap. Mezítláb csattog a köves ösvény szélén, ki tudja miért tesz így, talán vezekel. Kisrádiót szorít a füléhez – kicsit felgyorsítom a lépteimet, mert kíváncsi vagyok, mit hallgat – nos, zsoltárokat. Ismét süt a nap, guszta kis bárányfelhők pettyezik az eget, azért érezni lehet, hogy odafent ismét begyújtották a kohót… Az út szélén mintha kis virágcsokrok nyílnának, pipacsok, margaréták…

 

Agés nagyon tetszik, kedves kis falu bájos régi házakkal. Nagylelkű hangulatban vagyok önmagam iránt, ezért egy viszonylag drága, tízeurós magánszállásra fészkelem be magam. Nem is bánom meg – az előző napok sanyargattatásai után fenséges érzés meleg vízzel zuhanyozni, hajat mosni, és a luxus netovábbja: pihepuha szöszmöszpléd jár az ágyakhoz!

DV a hosszú lábaival már valahol messze járhat. Most örülök, hogy egyikünk se akart alkalmazkodni a másikhoz – mindketten szenvedtünk volna a másik választásától. Teljes békét érzek.

 

No, vegyünk kaját. Találok egy leírhatatlan épületet – de tényleg, ezt látni kell, faváz, girbegurba falak, jó régi. Nem tudom eldönteni, hogy mesekönyvbe, vagy horrorba illene-e. Egyértelműen mágikusan néz ki. Kocsma üzemel benne – El Alquimista néven, na ez illik is rá – meg kis bolt is. A félhomályos belső térben alig látok. Veszek huszonöt deka mortadellát, bagettet, miegyebet – aztán a világosra kiérve látom, milyen érdekes színe van a mortadellának. Konkrétan, zöld. Hú, együk meg gyorsan, mielőtt öntudatra ébred és elmászik itt nekem! Mondom, múlik a finnyásság. Letelepedek az utcácskára kipakolt műanyagszékek egyikére, felfalom, aztán várok, van-e következmény. Nincs – ezt megúsztam.

Agés „főterén” van egy emlékmű-szerűség, kovácsoltvas számok közlik: 519 kilométer van még hátra Santiago de Composteláig.

Boldogan és jóllakottan ejtőzök az út szélére kirakott műanyagszéken, egy másikra felpakoltam a lábaimat, borogatást is tettem rájuk – az egyiptomi kendő, a keffijah igazi többfunkciós holmi. Finom pamutvászonból szövött, fehér, apróra összehajtogatható kendő, ami napszúrás ellen éppúgy beválik, mint halotti lepelnek. (Nem vicc, Egyiptomban erre – is – használatos.) Szóval borogatásnak is remek. A fejem felett kifeszített szárítóköteleken lengedezik a holmim, a fejemre is egy vizes pólót terítek a nap ellen, feltehetően el is szenderedek. Isteni. Szépen lassan megtelik a szálláshely zarándokokkal, akik ez esetben középosztálybeli franciák. Ez azt jelenti, hogy lehetetlen verbális kapcsolatba lépni velük, mert kizárólag egymás között pötipatiznak, még vissza se köszönnek angolul. Ez akkor változik meg, amikor befut még két francia: Michel és Polette. Nyugdíjas házaspár, és hajlandóak angolul beszélgetni velem – és érdemes is. Megbeszéljük, ki miért indult útnak. Michel elmeséli, hogy két évvel ezelőtt a vasárnapi mise után látomása volt – a templomból kilépve nagy fényességet látott és egy végtelenbe vezető utat maga előtt. Innen tudta, hogy jönnie kell… Két évig tartottak az előkészületek, míg anyagilag és fizikailag felkészítették magukat a nagy útra, végtére is, nem fiatalok. És egy májusi reggelen a Párizs melletti házuk ajtaja elől elindultak. Gyalog. Gondolom, Michel látomásában nem szerepelt sem vonat, sem repülőgép… Már több, mint ezer kilométert megtettek zarándokútjukon, negyven éve házasok, látható volt a kettejük közötti mély szeretet… Nem szoktam irigykedni, de most kicsit belém sajdult. Micsoda kegyelem, ha valaki megtalálja a társát, aki elkíséri az útján – szó szerint és átvitt értelemben egyaránt…

 

Aztán befut egy teljesen kopasz, szikár, sovány idős ember, olyan a hátizsákjával, mint egy napégette vén teknősbéka. Egy nappal se látszik kevesebbnek hetven évesnél, de ez a típus kortalan. Egy hétmérföldes, többször toldott credencialt mutat fel – ő Pozsonyból indult gyalogosan.

 

Beszélgetünk a franciákkal arról, hogy hol is van Pozsony, Kelet Kapuja, oké, de az melyik ország, itt szóba kerül Trianon. Nem is hallottak róla.