Camino Frances. Nyolcadik nap. Najera - Granon

2010. július 21. szerda.

Hatkor van kapunyitás, előbb nem. Bosszantó. Innentől külön úton járunk DV-al. Utóbb kiderül: ez az elkülönülés sose történik meg két napnál hosszabb időre… Kezdem élvezni az egyedül gyaloglást.

A nap ma egyszerűen nem kel fel. Szürke, nehéz felhők borítják az eget, jó hideg is van, na ezt tudhattam volna, mire megyek a meteorológiai tudományommal, ha nem használom? Már Irache-ben nyilvánvaló volt, hogy két napon belül itt a „markáns hidegfront”, ott a kezemben a pulóver, és nem… Fene a kemény fejemet. Most tanulhatok némi alázatot.

 

Na, szóval nyirkos hidegben ballagok, az indiai kendőt tekertem magamra, ez az egyetlen vidám színfolt a tájban. Örömteli felfedezés, hogy Azofrában nyitva találom a boltot. Pótolom halkonzerv-készletemet.

Cirueňa hátborzongató. Kísértetfalu. Felépítettek itt egy nagy lakóparkot, amiben nincs lakó. Csettegve dolgozik az automata locsoló, nyírva van a fű, az úszómedencében kéken csillog a víz. Valakik ápolják a lakóparkot, hátha elkelnek még a lakások – de a játszótér hintája üresen árválkodik. Az egész olyan, mint egy halott, amit szorgalmasan balzsamoznak, hátha feltámad! A gazdasági válságot talán még sosem láttam ennél nyilvánvalóbban. Még egy gazzal benőtt, sorsára hagyott település se lenne ennyire nyomasztó, mint ez az élettelen műanyag-világ, keserves reménykedés, halott ambíciók kirakata!

 

Lapos, szürke fények, hosszú-hosszú köves utak. Beszélgetek a többi vándorral, hallom, a szomszéd falut elverte a jég.

 

27 kilométer után egy nagyobb település következik: Santo Domingo de la Calzada. A város határában fabódé, benne vidám diáklányok, statisztikai adatlap kitöltés és beléptető pecsételés céljából. Kicsit elvont állapotban vagyok, nem mindig értem elsőre a kérdéseket. „Ki vagy te?” – oké, leesik, hogy ez most nem a legmélyebb önismeret kontempléciós kérdése, hanem csupán a nevemre kíváncsiak. Honnan jöttél? Honnan indultál? Egyedül vagy, vagy csoporttal? Hol töltötted az előző estét? (Itt puskáznom kell. Ezek a spanyol nevek nehezen mennek bele a fejembe.) Ismered Santo Domingót? Mivel nemmel válaszolok, kapok egy térképet, bejelölve a szálláshelyekkel. Nagyon aranyosak.

 Én még aránylag jó formában válaszoltam a kérdésekre. DV később azt mesélte, hogy egyszerűen nem értette meg az „Ismered-e Santo Domingót (Szent Domonkost)?” kérdést, és azt felelte: személyesen nem.

 

De ki is ez a szent Domonkos, akit nem ismerünk személyesen? Atyaég, egy ezer évvel ezelőtti remete-szerzetes, aki rendbe hozta itt az utat és a hidat, ápolta a beteg zarándokokat, aztán épített egy kis kórházat és szálláshelyet számukra. Aztán a projekt egyre jobban kinőtte magát, találkozóponttá vált, akkor már idegyűltek a fogadósok, istállósok, kézművesek, az őket ellátó földművesek, favágók, kovácsok… és a hajdani remetekunyhó helyén város keletkezett.

 

Megnézem a kora-gótikus katedrálist, altemplomában nyugszik maga az alapító szent, körbejárom a kőszarkofágot… Megborzongat, egyrészt a hideg, másrészt a tudat, hogy mennyire régi a Camino.

Rászánok két és fél eurót a kincstár megtekintésére, megcsodálom a legendás tyúkot és kakast, és kívül-belül alaposan körbejárom a katedrálist is. Nem tetszik. Olyan, mintha nem Istennek, hanem a turisták istenének szentelték volna, mindenfelé digitális óriás érintőképernyők és kivetítők, meg magyarázó táblák, minek ez? Abszolút nem is illik a gótikus falak közé. Amikor megvettem a belépőjegyet, kint kellett hagynom a hátizsákot, most kedvesen felsegítik a hátamra. Ez az apró gesztus többet mond a kereszténység lényegéről, mint a plazmaképernyők…

 A kincstárban szobrok, képek, kegytárgyak. Életnagyságú fa szobor, valamelyik vértanú, véres nyakcsonkkal álldogál, hóna alatt kedélyesen szorongatva a fejét. Ez is a kereszténység.

 

Tovább, tovább… ultreia. Most sűrűn eszembe jut ez a biztató szó. Hideg is van, nyirkos-csepergő az idő, mások bezzeg élvezik és zarándokbarát időjárásnak nevezik. Már aki nem bírja a napot. Én bírom, sőt olyan vagyok, mint a gekkó, tűző napon és harmincöt fokban érem el az üzemi hőmérsékletemet. Most konokul battyogok és egy üde és fitt, rózsás arcú német orvostanhallgató lánnyal beszélgetek. Sportos öltözéke és nordic walking botjai vannak, vidoran lóbálja őket. Rémesen frusztráló, amikor megunja a tempómat és hátrahagy.

Tovább, tovább.

Fekete kígyó mászik előttem az ösvényen. Lehajolok és megsimogatom. Szerencsére nem sértődik meg, nem harap. Különös, mennyire tovatűnt a veszélyérzetem. Eszembe se jut, hogy mérges kígyó is lehetett volna.

A birkák szerencsére egyértelműek, őket is megsimogatom, amikor a nyáj átözönlik az úton és körülfolyik engem. A pásztorkutya sem harap.

 

Mezőgazdasági munkagép tűnik fel a földúton, szanaszét álló, hegyes vasakkal kirakott eleje legalább egy-egy méterrel túlnyúlik az út szélességén, tehát kikerülni lehetetlen. Sportosan ugrok a kombájn elől az árokba. „Rossebb” – mondom én, „szfrötty” – mondja a pocsolya az árok alján. Hopp, ismerős alak, hosszú és vékony, piros hátizsákkal virít a sárga-zöld napraforgóföld szélén, ki más fotózna ekkora átéléssel és gyakorisággal napraforgót, mint DV? Igen, ő az, együtt megyünk tovább Graňonig.

Ódon falu, masszív és ősöreg házakkal, némelyik több, mint ötszáz éves. Bolt is van, alacsony ajtónyílás masszív kőgerenda „ajtófélfákkal”, az apró ajtó mögött maga a középkor lakik. Bolt mivoltjára csak az ajtó mellé állított coca-cola automata utal. DV-al ugyanazt az albergue-t néztük ki, mégpedig a harangtornyot. Nem nehéz megtalálni, de hol a bejárat? Négy öreg fickó ül hallgatagon egymás mellett egy ház előtti kispadon, akár a magyar falvakban, csak sokkal szótlanabbul. A négy öreg hal összeszokott mozdulattal, egyszerre emeli fel a kezét és mutatja az irányt. Hozzászoktak. Úgyhogy megyünk be a torony mögé, az ajtó baljós fekete nyílás, félig nyitva lévő vasalt faajtó, na ez is megvan pár száz éves. Kovácsoltvas kagyló-vándorbot kopogtatója van. Világítás semmi, úgyhogy nagylevegő, elszánás, bemegyünk. Kanyargó lépcső felfelé, sötétség, óvatosan teszem egyik lábamat a másik után. Az emeletre felérve hihetetlen világ fogad. Egy gótikus hippitanya! Azonnal elbűvöl. Kandalló, a párkányán szív alakú kövek gyűjteményével, pianínó (hogy hozták fel a csigalépcsőn?), meghitt sárga olvasólámpa-fény kis sakk-asztallal és kikopott öblös fotelokkal, kikészítve többféle tea, főzz magadnak. A könyvespolcon vegyes, többnyire itthagyott-ittfelejtett kötetek. A kecskeméti lány, Éva már itt van, gyógyítja a kikészült lábát. A hospitalerók, önkéntes segítők még sehol nincsenek, önkiszolgáló minden. Csodálatos. Meleg vízzel zuhanyozok (mennyei érzés! Arról nem is beszélve, hogy még sose zuhanyoztam gótikus harangtoronyban! Totál szürreális…), aztán mosok is, a gatyám a harangok mellett lengedezik a szárítókötélen. Mert ez a harangtorony egyébként üzemel. Galambok szárnya csattog, messzire ellátni.

DV úgy gondolja, felhurcolja a matracát a harangszintre, hátha kísértet is van. De aztán visszajön, mert ott „bojler van meg galamb”.

Megtelik a torony, nézegetem a nyilvántartókönyvet – ma 11 nemzetiség képviselői vannak itt, várom, hogy kilegyen a tucat – és nem is várok hiába, este még befut néhány szlovén biciklista. A Caminón a mezőny igazán nemzetközi. Legtöbben természetesen a spanyolok vannak, akik gyakran az éves szabadságuk idejére, részletekben teszik meg az utat, több év alatt (ebből a rekorder az a hölgy, aki 2010-re az egyik falutól a másikig tartó öt kilométert vállalta). Sok az olasz is, ezek többnyire színes, papagájszerű csoportokban bicajoznak. Európa összes katolikus országából jönnek zarándokok, főleg lengyelek, franciák, németek. Néhány skandináv, holland, ír, román, szlovák és persze magyar is akad. Amerikaiakkal, brazilokkal, koreaiakkal és Fülöp-szigetiekkel találkoztunk még.

 

Sello nincs, ezért át kéne menni a kocsmába az út túloldalán. Kicsit bóklászok a faluban, elolvasok egy ismertető táblát a templom oldalán – itt még a 19. században is párbajjal döntöttek el egy birtokvitát. Santo Domingo városa és Graňon is kiállított egy-egy vitézt, akik kardpárbajt vívtak eldöntendő, melyik településé a kérdéses szántóföld. Mennyire más világ lehetett!

 

Tüneményes brazil lányok az önkéntesek, felpezseg a délvidéki temperamentum, szinte sistereg, ahogy a közös főzést vezényelik. Megint hagymát pucolok, persze. Befut a gitáros fiú is, szóval zenés főzés van. Sebastian, a katalán fiú, akinek Alto de Perdónnál megettem a szendvicsét, a zongorához ül. Csodálatos, csodálatos!

Ahol harangtorony van, ott templom is van – ahol templom van, ott zarándokmise is akad. Valóságos hagymafelhőben megyek, pontosabban sántítok át a többiekkel. A templom belső tere is gótikus, és egy hihetetlen, óriási reneszánsz oltára van. Szóval nem a mifelénk szokásos barokk, az aranyozott, hájas angyalkáival, hanem egy olyan csoda, ami Magyarországon még az esztergomi keresztény múzeumban se akad, pedig Graňon egy kis falu! A bennem élő művészettörténész le van nyűgözve...

Megint kiszólítanak bennünket az oltár elé, áldásért – behunyom a szemem, hogy megfigyeljem, mit érzek – és, igen, lehet érezni az áldást, mint egy áramló meleg takarót. Úton-útfélen áldást és védelmet kapunk, amire nagy szükség is van – az ember óhatatlanul kikattan egy kicsit a monotóniától, a fáradtságtól és a nehézségektől, legalább jó irányba kattanjon!

Van egy srác, a szeméből elemi erejű rémület sugárzik, azt mondja: „még egy ilyen mise és megtérek”. Teljesen meg van ijedve. Ismerem ezt az érzést, a spirituális válság örvényét, a mélyén ásító egzisztenciális fekete lyukat! Szívből kívánom, hogy a srácnak legyen bátorsága megtenni a lelki ugrást az ismeretlenbe, hogy aztán jól meglepődjön, mit talál a túloldalon…

 

A vacsit DV egyszerűen „mosléknak” nevezi, nekem ízlik, bár tényleg nem kellenének bele azok a gyanús oldalasdarabok. Egy vega srác reklamál is. Itt nincs könnyű dolga a vegáknak. A spanyol konyha bizony húsos. Én vega koromban, ha úton voltam, félretettem az "ezt igen, ezt nem" dolgot és mindent hálásan megettem, ami adatott. Minden érett világvallás felmentést ad zarándoklat idejére a táplálkozási előírások betartása alól, és ez nem véletlen. Örömmel meg kell enni, amit adnak, és jól van ez így. De persze lehet ezt máshogy is gondolni...

Megint nem hagynak mosogatni.

Ellenben van vörösbor, érdekes csőrös üvegpalackban, viccesen lehet inni, rengeteget nevetünk ezen a spanyol furmányon. 

DV újabb vízhólyagot fedez fel a lábamon, én persze tagadok: á, ez csak bőrkeményedés! – különben jön a tű meg a cérna. Ám DV nem hagyja annyiban, konzíliumot hív össze, hogy ez márpedig sürgős ellátásra szoruló hólyag! Megadom magam a sorsnak… emmán döfi, szó szerint. Jáááj.

 

Jön az esti utómise – ez életem egyik legragyogóbb pillanatát hozza el, szavakba nem is foglalható az élmény… mécsesek fénye világít csak, kijelöli az utat a karzatra, éneklünk… Ultreia et suseia, deus adiuve nos, rögtön több szólamban és gyönyörűen. Ahogy ez szól… Mélységes, megsemmisítő hálát érzek. Kézről kézre adunk egy mécsest, mindenki kívánhat valamit az anyanyelvén… én azt kívánom, hogy mindenki találja meg a hálaadás útját. Összeszalad szemem előtt a derengő reneszánsz oltár, könnyek folynak végig az arcomon. Erre tényleg nincsenek is szavak… már ezért megérte MINDEN.

 

Irtó nagy bulihangulat van, zongoraszóval.

Letelepedek az egyik meghitten kopott fotelba, és megnézegetem a többiek útikönyvét. Mit mondjak, megjelenik a nemzetkarakter. Az olaszoké gyönyörű, színes-szagos, és teljesen pontatlan. A németeké viszont százméteres pontossággal adja meg a távokat, sőt még azt is, hogy hány perc alatt (!) ajánlott megtenni egy-egy szakaszt. A lengyelekében minden napra ajánlva imák és lelkigyakorlatok vannak, az angol útikönyvben pedig részletesen fel vannak sorolva a kocsmák.
Én maximum két napra tervezek előre, aztán már ennyit sem. Az angol Szent Jakab Testvériség sárgafedelű kiadványát használom. Korrekt és zarándokbarát kiadvány – nincsenek benne fotók (minek is), könnyű papíron van, apró betűkkel, vékony fedéllel, és még az általános útmutató is olvasás után kidobható belőle, hogy azt se cipeld feleslegesen. Az infók egészen pontosak (mondjuk az árak nem, de ezt tudjuk be a gazdasági válságnak), olyan útmutatások is vannak egy-egy helyhez csatolva, hogy „állítólag nem valami tiszta”, „a lovat a ház mögött kikötheted” vagy „vigyázat, a tulaj ráröpül az egyedülálló nőkre”. A szerző, Alison Raju hetven fölötti hölgy, aki ma is önkéntesként dolgozik és gyakorlatias füzetek tucatját írta eddig, 15 Camino után…

 

Két horkolós közé szorulok a galérián leterített matracon. Balomon egy hegyomlás termetű német hapsi, jobbomon egy svájci pasas, valami órás helyről jött, talán Schaffhausent mondta. Mindenesetre, horkolnak, mint a gép, húsz centire a fülemtől. Már majdnem előkotrom a füldugóimat. Tetejébe’ a svájci átfetreng az én matracomra, ahol egyre szűkebb hely marad számomra. Egy darabig gyakorlom a keresztényi türelem erényét, hátha visszamászik magától. De nem. Úgyhogy egy karatés csípődobással visszapasszolom a helyére. Horkolnak tovább.

 

Azt képzelem, hajón vagyok. A horkolás a tenger moraja, a sipító hangok a vitorlakötelek között átsüvítő szél hangja. A vitorlázaton kopog az eső. Fekszem a fa fedélzeten, és egy idő után érzem is, ahogy hullámzik a tenger… elalszom.

 

Micsoda áldás, úgy úton lenni, hogy közben már meg is érkezett az ember!