Camino Frances. Tizenhatodik nap. Terradillos de Templarios - El Burgo Ranero

2010. július 29. csütörtök.

Megint érzésre indulok, jóval a nép előtt. Szerencsére a hátsó ajtó nyitva van, vérontás nélkül távozom.

Csodálatos! Pazar! Mesevilág! A holdfényes pusztaság, ahol rajtam kívül senki, magával ragadja a lelkemet… Hatalmas kerek telihold lebeg felettem, messzire ellátni ezüstös fényénél – lámpám még mindig nincs, de most nem is kell. Az ösvény szinte világít a lábam alatt. Egy óriási bagoly suhan el hangtalanul a fejem felett. Micsoda pazar magányosság, szénaillat, a nyári éjszaka áradó gazdagsága… e pillanatban semminek sem érzem hiányát, és teljes biztonságban érzem magam.

 

Ez egyébként is érdekes. Otthon gyakran szorongok, óvakodok, netán félek, itt meg nem. Pedig idegen vagyok egy idegen országban, nyelvtudás nélkül, minimális pénzzel, a töksötétben, egyedül… és eszembe se jut félni.

A pirkadat szinte megrepeszti az égboltot, egymás után hunynak ki a csillagok, már el tudom olvasni a kőtáblát, ami arról értesít, hogy átléptem León tartományba. Egészen fürge reggel lett, mire megérkezem Sahagúnba, ez egy régi kisváros, sok mór emlékkel – már a neve is olyan mórosan hangzik. Nagy a kísértés, hogy egy bárnál megálljak egy bocadillóra és tejeskávéra, de inkább megyek tovább. A halkonzerv-diéta egyértelműen érezteti a hatását, bizony sokkal jobban kell táplálkoznom, a tapasztalt erőtlenségnek ez lehet az oka.

A bencés monostor romjai mellett vezet az út, fénykorában óriási épületegyüttes lehetett. Az igazán impozáns falak tövében még római kori oszlopfőket is felfedezek, egymásra épül legalább kétezer év. A félelmetes ívű kapuboltozat alatt most autóút vezet – ha hirtelen itt teremnének a néhai szerzetesek, ugyancsak meglepődnének! Bizarr gondolatom támad: az ilyen helyekre temetkeztek is, és bajosan lehet egy jóízűt kísérteni ott, ahol sírom felett autók robognak… vajon el lehet gázolni egy szellemet?

Sahagún után egy felüljárónál válaszút elé kerülök: a real camino francest választom a calzadával szemben, szerencsére jól ki van jelezve: jótét lelkek sárga festékkel felsprézték az aszfaltra az irányokat.

Ahogy a nap emelkedik, úgy válik a levegő is egyre hasonlatosabbá egy kohóhoz. Bercianoson úgy megyek keresztül, hogy eredetileg itt gondoltam megszállni, de elszámoltam a falvakat. Szóval, úgy nyolc kilométert rátettem a tervezett távra, pusztán azért, mert nem olvastam el rendesen a Pilgrim Guide-ot. Keserves a haladás, tűz rám a nap, és egyre jobban fáj a bokám. Tulajdonképpen ez lesz a gyanús, mert általában húsz-huszonöt kilométer után szokott megfájdulni. Megyek tovább. Az út ráadásul kismértékben, de állandó jelleggel emelkedik. Árnyék sehol – fákat ültettek ugyan, de egyrészt az út rossz oldalára, másrészt még legalább ötven év, míg érdemben megnőnek. Egy végeláthatatlan, nyomasztó útépítés mellett megyek, illetve néhol át is kell gázolni a kavicshalmokon – valakik sárgára festett nagy folyami kavicsokkal jelezték ki az utat, hálával gondolok rájuk. Teherautók zúgása, döngölőgépek, én meg csak menetelek, menetelek… néhol vannak padok is, betonból, persze a tűző napon, de már annyira fáj a lábam, hogy megállok pihenni ezeknél is. Még lelkileg is mintha terheket cipelnék. Látomásszerűség lebeg a szemeim előtt: anyu zúzapörköltje, rizzsel, finom fokhagymás uborkasalátával…

Ennél spirituálisabb látomás nem telik tőlem.

Olykor szinte hessegetnem kell az orrom előtt lebegő kajavíziókat.

Egy helyen automata locsoló áztatja a kukoricaföldet, a vízsugár ki-kicsap az útra is. Aláállok, amúgy ruhástul-hátizsákostul. Agrárzuhany!

 

Az utolsó szakasz olyan, mintha bokáig tűzben gyalogolnék. Nagyon fáj a lábam, le is kell ülnöm elbeszélgetni velük. Azt mondják, szívesen elvisznek Santiagóba, de foglalkozzak velük többet.

Újra elindulni még rosszabb. Igazi fogcsikorgatós szakasz jön a tűző napon, nem és NEM akarok fájdalomcsillapítót bevenni, ez önbecsapás lenne, és a túlerőltetéssel úgy tennék tönkre valami fontos alkatrészt a testemben, hogy nem veszem észre… ezt nem akarom kockáztatni.

 

Így érkezem meg El Burgo Raneróba, amit Shirley McLane úgy említ, mint „vadnyugati díszletet”. Hát… tényleg. Vályog, vályog, vályog, méghozzá a trágyával tapasztott fajta. De bolt az van, ahogy beérek. Istennek legyen hála. Hirtelen felindulásból veszek egy dobozos szénsavas Aquarius üdítőt, a Coca Cola Company kifejezetten Caminóra kifejlesztett termékét. Energiaital, vitaminok – lássuk! Ízre, mint a habzó, világoskék lónyál, de ez lenne a legkevesebb. Lehet, hogy a szénsavtól, lehet, hogy az üres gyomromtól, mindenesetre kedélyes fél órát töltök összegömbölyödve a járdán, a tűző napon, gyomorgörcsben fetrengve.

Összeszedem magam, nekilátok megkeresni a szálláshelyet, elsőre nem is sikerül: túlszaladok a falun, hangulatos kis tavacska van itt, szép hely – de vissza kell fordulni, kicsit balra, nagy tér, boltok, megvan. Több szálláshely is akad itt egymás közelében, a boltocskával szemben, én a Domenico Laffi nevezetűt választom. A fickó hajdan olasz zarándok volt, aki írt a településről, külön megemlítve a tavacskát és a szúnyogokat. (A dobozos üdítőkről nem írt.) A bejárat előtt nagy kavicsokból kirakott kagyló. Nos, az épület… hát igen, trágyával tapasztott vályog, de teljesen rendben van, tiszta és hangulatos. Ingyenes az Internet, ki is használom a lehetőséget, holmijaim közben száradnak az épület mögött kifeszített madzagon. Egy csapat munkás is heverészik, sziesztázik az épület mögött, errefelé nem szokás megszakadni a munkában, és teljesen igazuk is van. Én is kifekszem egy padra, kellemes nagyon, csak utólag veszem észre, hogy a pad egyik lába egy élére állított tégla.

DV is megérkezik, persze. Pedig nem beszéltünk össze. Figyelmeztet, hogy költözzek át egy másik szobába, mert ahol vagyok, ott van Xavier is, aki elviselhetetlenül horkol,ami egy dolog, de "púzik" is. „Ez egy robbanómotor” közli DV átéléssel, mélyen a szemembe nézve. Szegény Xaviernek már híre van, észrevette már, hogy kerülik a szobatársak, de még nem tudja, hogy miért…

 

Nekilátunk lecsót csinálni, a szalonna enyhén szólva gyanús – egészen jól felszerelt konyha van – aztán kitör az általános, apokaliptikus főzhetnék, talán a terjengő lecsóillat miatt. A népesség itt többnyire egyszerű spanyol emberekből áll, akikkel eddig nem találkoztam. Befut egy banditabajszú, haramiaszemöldökű, harsány pasas is, aki közli magáról, hogy ő egy szuper portugál. Kacsafarok frizurája van, mint nálunk a vidéki focistáknak a hetvenes években. Portugálunk azonnal sütni-főzni kezd, és hihetetlen – de igaz: zúzapörköltet csinál, rizzsel, uborkasalátával… Könnybe lábad a szemem. Micsoda égi kegyelem! Megvalósult a látomásom! A hatalmas lábasból mindenkinek jut… Portugálunk még vörösborral is kínálgat mindenkit.

Megérkezik egy idősebb asszony – már tegnap néztem Terradillosban, olyan keservesen sántított, hogy nézni is fájdalmas volt. Biztosra vettem, hogy neki ennyi volt a Camino, láttam is, hogy köpenyes ápolónő bukkan fel és sürgölődik körülötte. Nyilván orvosi segítségre szorult. Most itt van – az orvosi segítség abból állt, hogy kapott egy járókeretet. Azér’ azzal lenyomni harminc kilométert… mert én itt buszt nem láttam, de még egy autót se. Csak gyalog jöhetett… minden elismerésem az övé.

 

Elbóklászom a falu vályogépületeit és a naplementét fényképezni. A faluvég pont olyan, mint a magyar puszta. Gólyák is vannak… Igazán szép látvány… csak azért nem giccses, mert ez valódi…