Camino Frances. Huszadik nap. Hospital de Orbigo - Santa Catalina de Somoza

2010. augusztus 2. hétfő.

Alig aludtam, hogy jó korán elstartolhassak még DV előtt, hadd menjen mindenki maga, ha már ez van. A nagy sietségben a töksötétben elhagyom a kalapomat is valahol. Elhagyva a fényesen kivilágított középkori főútvonalat, elmerülök a mélyfekete pusztában, kétfelől csobog az öntözőcsatorna vize, béka huppog valahol, kimondhatatlan titkokról susognak a száraz kukoricalevelek. Valahonnan diszkózene hallatszik, a monoton dobszó a sötétség szívverése – talán még véget sem ért a buli, számomra pedig már az új nap kezdődik… Most már nem világít annyira a hold, fogytán van sarlója, lámpám pedig még mindig nincs. Jézushoz fohászkodok, a kezemet a cserép kagylójelre téve, hogy vezesse a lépteimet a helyes úton. Még mindig egyszerre vagyok dühös és szomorú.

 

Az első két faluban még könnyen tájékozódok, nincs különösebb gond. Aztán egy pihenőnél jobbra kanyarodik az ösvény, és a sötétben nem tudom eldönteni, merre tovább. Egyszerűen nem látok egyértelmű jelzést sehol, pedig még a mobilom fényével is végigkutatom a környéket. Keresgélésem közepette feltűnik, hogy az egyik irányban mindig megfájdul a lábam, egy idő után direkt kipróbálom. Pár lépés jobbra, pár lépés balra. Tényleg. Oké, tekintsük ezt iránymutatásnak, jobb híján – határozott léptekkel elindulok a nem-lábfájós irányba. És ez bizonyul helyesnek, a félhold fényében derengő pusztaság és gyér erdő után kikecmergek egy aszfaltútra, ahol felfedezem a kagylójelet. Hurrá! Előttem hullócsillag fénycsíkja, alattam az ösvényen halványan kivehető biciklinyomok.

 

Egy furcsa faluvégen haladok át. Rozsdásodó munkagépek, kivehetetlen alkatrészek, rozsdatemető. Sehol senki, de mindenfelé állatok alszanak az út mentén, kiváltképp tehenek. Halványan világító kupacokként hevernek, még hortyognak is, vicces. Előttem az út közepén egy borjú hever. Nem, nem lehet kutya, ekkora kutya nincs. Tejóisten, mekkora. Szerencsére a „borjú” csak a fejét emeli fel, ahogy utánam néz, amikor kikerülöm.

 

Frászt kapok egy felém nyúló sötét alaktól. Kiderül, hogy szobor, de mindenféle ruhákba és kacatokba fel van öltöztetve, tulajdonképpen vicces. Kicsit alaposabban szemrevételezem a sötétben – igen, van rajta alsónadrág is.

 

Na, valahol itt tévesztettem el az utat. Állítólag minden út vezet valahová, kivéve az, amit én választottam a sötétben. Eleinte teljesen jónak tűnik, a mélyre vésődött biciklinyomokat még a talpammal is ki tudom venni. Aztán valahogy egyre keskenyebbé, ösvényszerűbbé válik, végül kifogy alólam: ott állok tokáig a magas fűben, gizgazban. Hol a fenében lehetek? Egyszerű lenne visszafordulni és a saját nyomaimat követve visszatérni, de alap caminós szabály, hogy sose forduljunk vissza. Különben is, biztos jó pár kilométert megtettem, és érzem, hogy annyira nem lehetett rossz az irány. Elgondolkodtató, hogy az ember életében hol van az a pont, amikor már nyilvánvaló, hogy rossz irányba halad, de már túl késő visszafordulni…

Az ég szürkülni kezd, egymás után hunynak ki a csillagok… Sehol senki. Áttörök a bozóton egy dombtető felé, hogy tájékozódjak, mert remélem, hogy megpillantok valamit, ami városra utal. Szmogfelhőt, távvezetéket, templomtornyot, bármit. Eközben valami bokor összekarmolja az arcom, odakapok – vérzik is. Körülnézek – semmi. A nagy messzeségben egy építmény, ami atomerőműnek néz ki, magas drótkerítéssel, na ezt nagy ívben kerüljük ki, egyébként emberi létezésnek semmi nyoma. Mögöttem lángolva kel fel a nap, szinte végtelen hosszú árnyékot vetek… Abból indulok ki, hogy a Camino végig Nyugat felé vezet, tehát ha a Nappal a hátam mögött indulok el, abból gond nem lehet… Követni kezdem tehát a saját árnyékomat, először a bozótoson át, aztán légvonalban egy szántóföldön – jóféle terra rossa, botladozom a barázdák között, belesüppedek a vörös talajba, keserves egy terep. Aztán találok egy nagy, fényes, fekete madártollat – sastoll! Emelem fel, és erről eszembe jutnak az indiánok, az indiánokról a szabadság, arról pedig az, hogy mennyire szabad is vagyok én e pillanatban. Senki se tudja, hogy hol vagyok! Még én se!!! Kitárt karral állok a napfelkeltében, a vörös szántásban, és átbizserget a boldogság…

Találok egy gyalogutat, aztán egy szélesebb dűlőutat, nyulak százai pattognak előttem. Vicces, ahogy fehér farkincáik fel-felvillannak az aljnövényzetben, na itt se járhat túl sok ember, ez azért kicsit elcsüggeszt. Érdekes, hogy nem érzem magam eltévedve, a nyilvánvaló eltévedés ellenére.

Aztán megpillantom magam előtt Astorgát… egy dombnyit tévedtem. Kis faluba vezet az utam, az utcát Camino de Santiagónak hívják, ez szórakozik velem! Megfogadom, hogy az első valódi Camino jelzésnél megeszem a jutalomsütimet… Ennek is eljön az ideje. Valahonnan szereznem kéne egy pulcsit. Leírhatatlanul koszos vagyok a szántásban való bóklászás miatt, a képemet pedig dekoratív karmolások ékesítik.

A névtelen falucska után tényleg Astorgába jutok, a szélén bonyolult vas felüljáró – úgy néz ki, mintha egy számítógépes játékból, mondjuk a korai Perzsia Hercegéből csöppent volna ide – ahol persze DV-al találkozom. Legalább egy órás kerülőt tettem, ezek szerint… Ráadásul, ha nem tévedek el, egy ingyenes vendéglátásban is részesültem volna, asztalra kitett sütik, többféle tea, piros szívecskés sello… fenébe is. Eltűnődök azon, hogy hol követtem el a hibát: hiszen nyilvánvalóan hibáznom kellett, ha az élet süti helyett sarat adott. Megfejtés: DV problémáját vettem magamra, őt kímélve a saját társaságomtól indultam a töksötétbe bele. Nem tiszteltem a saját igényeimet. Így lett nekem is egy problémám, szó szerint tévúton jártam, plusz veszteségnek ott a kalap. Lassan de biztosan megint forrni kezd bennem a harag…

 

Astorga guszta kis város, kábé tizenkétezer lakosa lehet. Maragato-föld fővárosa – ez a kisebbség talán berber, talán föníciai eredetű, elgondolkodom azon, milyen érdekes a világ.

A katedrális némileg csalódást kelt. Barokk, szerkezetében nyilvánvalóan a leóni koppintása. Ami a gótikában nemes eszme volt és letisztult, tiszta szellemiség, égbetörő spiritualitás, az itt hamis – egyrészt, mert anakronisztikus gótikusan építkezni ötszáz évvel a gótika után, másrészt mert gyengébb minőségű építőanyagot használtak, harmadrészt mert egy kicsit még szebbé akarták tenni… így az épület átlendült a művészi holtponton, és giccsé vált.

Mellette a Gaudí-féle püspöki palota sokkal valódibb.

 

Egy kis boltban veszek egy csomó banánt. A banán a zarándok jó barátja, remek a csomagolása, tápláló meg minden, csak nehéz belegyömöszölni a hátizsákba (kivéve, ha valaki szereti a nyereg alatt puhított úgynevezett tubusos banánt. Amit ha megnyomsz, kihasad és azt mondja, pfrotty). Szóval, jobb híján az övembe dugom a banánokat körbe, mint Gary Cooper a coltot a vadnyugati mozifilmekben, eléggé lefogytam már, tehát banánbéléssel pont jó rám a naci…

 

Astorgán túl egy kis kápolna előtt csapatnyi biciklis nyüzsög. Én is megállok itt, egyre növekszik a hőség, a kis építmény hűvössel és félhomállyal kecsegtet. Belül egy Szűzanya-szobor van, zarándoköltözetben, kagylóval és vándorbottal – meghatódom. Odakint a falon sok nyelven áll a felirat: „az ima a gyógyulás forrása”. Ezt igaznak érzem. Imádkozom azért, hogy kigyógyuljak a haragból. A szív útját kell járnom, bárhová vezessen is, bármilyen érzelmi és fizikai kátyúkon keresztül…

 

Az út végig, folyamatosan emelkedik, izzasztó és unalmas kaptató. Azért a táj egyre szépül, a bokám viszont egyre jobban fáj. Gyakorlatilag vánszorgok. Murias de Rechivaldóban egy padra ülök pihenni – hangulatos kis falu, megkísért, hogy itt szálljak meg. A szálláshely előtt színes zászlókat lobogtat a szél. Kőből rakott régi parasztházak, tágas utcák, friss légáramlat. Egy oszlopon zarándokügyi hirdetmények: szálláshelyek, miseidőpont, kocsmanyitvatartás.

Megyek tovább.

 

Tíz kilométernyi bokacsikordító vánszorgás következik Santa Catalina de Somozáig, ami egy másik kőből rakott falu, csak sokkal rusztikusabb, hogy úgy mondjam. Igazi egyutcás falu. Konkrétan szinte lakatlannak látszik, a szél akadálytalanul söpör végig rajta, a kőfalakon egy fa nő keresztül – mint Kambodzsában.

Horgonyt vetek a San Blas nevű hospederíában – alul kocsma, felül zarándokszállás – a kutya se adminisztrál, az öt eurós befizetésre is azt mondják a kocsmapultnál, hogy tranquilla, majd, majd, ráér… Öt percen belül DV is itt landol. Ez hihetetlen. Vacsora helyett inkább elmegyek a romos falakat meg a falusi kovácsművesség remekeit fényképezni – minden kulcslyuk és kilincs egyedi, masszív kovácsoltvas. A falu tényleg teljesen kihalt. A kocsmapultnál veszek egy igazán nagy korsó sört. Ezzel azt érem el, hogy sorbanállás keletkezik és mindenki sört vesz – kedvet csinálni az eszemiszomhoz, azt tudok. A helyi populáció észrevehetően kisebbségben van, kártyáznak. Egy öregúr kérdi, hogy ugye Santiagóba megyek? Mondom, igen, mire ő: „hát az messze van”, bólogatok, hogy bizony messze.

Kedélyesen lengedeznek a színes száradó holmik a belső udvarban, a szőke német csajok vidáman integetnek. A kedélyem viszont mélypontra süllyedt. DV is látja, hogy akad némi megbeszélnivalónk – és jó, hogy ezt lehet. A kollektív kiakadás jót tesz, olyan, mintha egy góc fakadna ki, meglepő mértékben megkönnyebbülök, hogy kimondtam, ami a szívemet nyomta. Kitisztul, hogy milyen csapdákba esem a kapcsolataimban, miért szoktam túl-alkalmazkodni, hol hibázok, hol nem tisztelem a saját határaimat… Jó, hogy ez itt derül ki. DV azt tanácsolja, bízzak az Útban.

Mennék pihenni, de a szobát szétrámolták. Először nem tudom, miért, a drámai taglejtésekkel kísért spanyol szóáradatból azt veszem ki, hogy leszakadt egy ágy, de nem: valaki azt találta ki – egy asztalos srác – hogy a spánféder léceit folyékony szappannal bekenve nem fognak nyikorogni az ágyak. Úgyhogy most ezt csinálják. Fogalmam sincs, milyen elv alapján működik mindez, de igaz, tényleg nincs nyikorgás.

Van helyette horkolás. A kolléga úgy fújja a kását, hogy az még az edzett caminósok idegeit is megfekszi. Ciccegnek rá, bökdösik, csiklandozzák – semmi. Röhögés. Végül ketten megragadják a fickót és a hasára fordítják. Tovább horkol. Röhögés. DV-ból és belőlem is kitör a nevetés – olyan ez, mint alkonyati zivatar után, amikor a nap utolsó sugarai a felhők alól kitörve bearanyozzák a tájat…