Fél nyolckor már ott állok a La
Paz bejáratánál, mert jóféle önkormányzati albergue-szokás szerint csak
egy éjszakát tölthetek el ott, és legkésőbb nyolckor katonásan kiszórják a
népet. Az átköltözést mégis csak úgy fél tíz tájra tudom elintézni, tetejébe’
összetévesztenek valakivel.
A szobában két emeletes ágy,
vannak szobatársak, két srác – az egyik ágyon egy könyv az önhipnózisról, a másik
ágyon a pozitív gondolkodásról, németül.
Nagyon furcsa, hogy nem kell
gyalogolni! A napot a tengerparton töltöm. Még mindig valami mélységes gyászt
érzek, ülök a dűne tetején, rekedten suttog a homokon nőtt nád, fodrozódva
száll a fehér homok. Senki se vesz észre, pedig csatárláncban keresnek, és egy dűne tetején ülök, tök középen.
Az óceánban nem lehet fürdeni.
Hideg, hatalmas hullámai vannak, és erősen szív befelé az áramlat. Térdig
megyek bele, és érzem, hogy mélyebben nem szabad. Nem is fürdik senki a meleg
ellenére. Kagylókat szedek apály idején, örömet fog szerezni az otthoniaknak.
Vakítóan ragyog a nap. Néhány most érkező hátizsákos fiatal ballag végig a
parton.
Csak otthon látom a térképet
alaposabban megnézve, hogy ezt a meseszép strandot úgy hívják: Costa da Morte,
vagyis Halál-part. A szabadságért jöttem, és a Camino a korlátaimat mutatta
meg. Most nagyon is tudatában vagyok ezeknek. A zarándoklat, végül is, Krisztus
követése. A keresztút is benne van.
Visszamegyek a La Pazba – nagyon
barátságos, hippi-hangulatú hely, a hirdetőtáblán egy kecskeméti képeslappal,
minden szoba más színre van festve – itt találkozom DV-al, elmegyünk enni
valamit. A hamburgeres nyitva van a sziesztaidő ellenére, és fergeteges
szendvicset csinál. Minden hamburgernek ilyennek kéne lennie: középen hatalmas
rántott szelet, temérdek zöldség és sajt, még párolt spárga is akad benne. Erős
füstszag száll, errefelé a szél miatt gyakran lehet tűzvész, különösen, hogy
régi hagyomány a zarándoklaton elnyűtt ruházat elégetése az óceánparton. Én a
sajátomat egyszerűen kidobom egy kukába. Máris van hely a hátizsákban a
kagylóknak, amit ajándékba viszek az otthoniaknak.
Az ég vörösessé válik, füstfelhők
teszik különös hangulatúvá a naplementét – igazi világvége-fíling van. A
búcsúvacsorán a létező legbizarrabb ételt esszük: chipirones en sú tinta,
bébi-tintahal saját tintájában. Förmedvényesen néz ki, de finom, DV bizonyos
arisztokratikus távolságtartással piszkálgatja. Ezután házi flan-t
eszünk, úgy néz ki, mint egy nagy darab tokaszalonna, lehet úgy egymillió
kalória benne.
A városkában ott mászkál az
összes ismerős: Oliver, Éva, a koreai lány, a gitáros fiú…
Szobatársaink, a pozitívgondolkodó
és az önhipnotizőr ki tudja, merre járnak, nem is ébredek fel rájuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.