New York 2012. márciusa

Előzmények...

Fisterra, a Világ Vége, 2010 nyara. Ülök az érdes gránitsziklán, nézem a kékből lassan bársony-lilává váló Atlanti-óceánt, odalent, a szirteken morajló, fehér tajték csap fel, friss szél fúj, katonás sorokba rendeződnek a felhők, szélükön aranycsipkével. Ahogy évezredek óta zarándokok generációi énelőttem, nézem a naplementét, a Nap haldoklását, tengerbe merülését Nyugaton. A nyári hőség süt még a kövekből, melegíti a hátamat, a tengeren narancs ragyogással lángol fel az aranyhíd.

És ekkor látomásom támad. Nyilván a vitaminhiány, a nyolcszáz kilométeres gyalogút fáradalmai, az éhség is belejátszottak, de hirtelen azt érzem, ha felröppenhetnék, akár a könnyű szárnyú, élesen rikoltó sirályok, vagy óriássá válva egy hatalmas lépéssel átszelhetném a tengert, alattam a bolygó görbülő íve, és a következő szilárd pont, amiben tekintetem megkapaszkodhat: a felhőkarcolók sziluettje, New York.

Másfél év telt el azóta. Nem tettem semmi konkrétat, nem terveztem az utat, igazából még nem is álmodoztam róla, de a pillanat, a teremtő pillanat – mert vannak ilyen teremtő pillanatok, ezt érzi az ember – megtörtént. A magot elvetették, a föld titokzatos mélyében kibújt a csíra, és események sokasága kezdett kibontakozni körülöttem – anélkül, hogy tudatában lettem volna, észrevétlenül.

Februárban állt elő a kézilabdás barátnőm azzal, hogy szeretne menni New Yorkba, menjünk együtt. Vagy esetleg Katarba, ahová meghívták. Fantasztikus fazon: nagyon könnyen teremt ismeretségeket, ragyogóan beszél angolul, élsportolóként bejárta a világot, komoly fizetése van, sikeres, szép, és majdnem húsz évvel fiatalabb nálam.

Gondoltam, ez így nem lesz egyszerű.

Jó, menjünk New Yorkba, mondtam.

2012. március 12. hétfő

Kora reggel van, vagyis inkább még a hajnal előtti, puhán csendes sötétség. Vekker nélkül ébredek, igazából nem is nagyon aludtam, felébredtem párszor éjszaka, hallgattam a város neszezését. Egyik kedvenc könyvem, a Szerelmetes barlangjaim olvasásával aludtam el, talán ezért is volt barlangos álmom, mindenesetre igazi ajándékot kaptam a tudatalattimtól. Álmomban vizes, szűk barlangban jártam, egy csónakban feküdtem, és a barlangi vízfolyás sodort a sziklafalak között, és hallottam a tippet: ne kormányozd, csak hagyd, hogy a víz vigyen a sötét, zuhatagos, kanyargós falak között…

Puffasztott rizst és brie sajtot reggelizek, felséges íze van. Hamar elindulok, ki a Körútra, aztán a metró dübörgése, szinte kirobban a Köki terminálnál, álmos, munkába menő emberek az útitársaim. A reptéri busz már bent áll, beszállok, indulás – besüt a Nap, kopár még az útszél Ferihegy felé, szürke faágak hálója a fakó, reggeli égbolt előterében, néhány megmaradt Malév óriásplakát kéklik még.

Nagyon nem késtem el, sőt. A Swissairnál személyes becsekkolás van, addig is beszélgetek az automata check-in-es fiúval, aztán jön a „futószalag” – útlevél, beszállókártya, „hol fog aludni?”, biztonsági ellenőrzés. A biztonságis srácról kiderül, hogy horgászbajnok, a táskaátvilágítás alatt megbeszéljük a legutóbbi horgászversenyt. Egészen emberi a dolog, jó előérzeteim vannak.

Az új tranzit gyönyörű, a gép viszont késik. Neeem, idén sem igénylek hitelkártyát. Viszont mindent megtudok a hitelkártya-üzletkötő asszony családjáról. Megy ez.

Szép csíkokat fest az acéltraverzek árnyéka, verebek csivognak – ezek itt laknak, bent? – lassan elrágcsálom a búrkiflimet.

Na végre, bemondják a zürichi járatot. Irány sorbaállni. Ebben én jó vagyok, specialitásom az ozmotikus stílus. Jellegzetes kis csapat vesz körül, Indiába tartanak, mindenki nyakában ott lóg a tibeti buddhista imafüzér- egyébként rajtam is ez van, igaz, Szent Jakab érmével. Nagydarab, szakállas, derűs fickók, és az erre a típusra bukó, éles hangon cincogó, indiai füstölőben pácolt, vézna fiatal nők. A téma is jellegzetes: a fosás. Igaz, ami igaz, egy embert próbáló trópusi hasmars életre szóló emlék és kiváló csapatépítő tényező, csodálom, hogy a multicégek még nem fedezték fel maguknak.

További szakállas, tohonya személyek érkeznek, ezeken viszont rojtos bőrmellény és Harley Davidsonos póló van.

Alakul a csipetcsapat.

Gyalogos roham a repülőig a fénylő betonon. A pilóta szőke haja szinte világít a fülkében. „Meg fogunk halni! Jaj, jaj! Női pilóta!” Jajgat és nyög tréfásan mögöttem néhány kamasz srác.

A levegőben töltött idő alig több, mint egy óra. Nem is emlékszem, ki ült mellettem. Valami reggelit is kapunk, az égen fátyolos felhők, látnivaló úgy igazán nincs. Az Alpok havas csúcsai bevillannak a kis, kerek ablakokon, még egy folyót is látok, fehéren habzó vízeséssel és sziklákkal, jó lenne tudni, mi ez a hely.

A zürichi reptér – hú, ez nem kicsi! Olyannyira nem, hogy belső metró visz át az indulási terminálra, az E kapuhoz. Közben hangeffektekkel szórakoztatnak hangszóróból: tehénkolomp, havasi kürt, jódli és egyéb, svájci illetőségű hangok (pénzcsörgés is kéne). A késés miatt teljesen pontosan, igaz némileg futva érkezem, útközben kétszer is megállítanak útlevelet nézni. Már kezdődik is a beszállás. Folyosón trappolok, vállamon az egy szem sporttáskával. Érdekes, hogy nem a repüléstől félek, hanem a repterektől, a bürokráciától, hogy majd egyszer elveszek, és nem fogom érteni, hogy mi van.

Ekkora repülőgép nincs is! Nyolc sor ülés, két folyosó – az én helyem középre szól, senki se ül mellettem, luxus. Minden ülés támlájában beépített képernyő, választható műsorral: százféle film, számítógépes játék, zenecsatorna. Persze, mire rájövök, hogy hogyan kell működtetni az üléskarfába ágyazott távirányítóval…

Srégen előttem a srác űrszörnyeket öl a képernyőn, órák hosszat. Puff, puff, lézersugár, piú, piúú! Ha becsukom a szemem, még akkor is látom a képernyőt a kis, komputer-animált mozgó izékkel.

Unalmas, unalmas, hosszú repülés, kábé kilenc óra, egy helyben. Bár néha felállok, hogy kinyújtóztassam a lábaimat, máskor jógapozitúrákkal kísérletezem, azért elég kényelmetlen. Habár igazán luxuskörülmények között utazom, főleg ha az ukrán légitársaság huzatos, egyszersmind hányásszagú gépére gondolok, amikor Thaiföldről jöttünk haza…

Tulajdonképpen tengersok időm van. Időm, amit önmagammal és a gondolataimmal tölthetek. Ez is luxus a javából.

Tök fura!

Megyek New Yorkba – én!

Odakint mínusz 72 celsius fok van, tizenegyezer méter magasan repülünk, impozáns.

Jön a kaja. Ideje volt! Csuda hazafias. Piros paradicsomszósz, fehér tészta, zöld spenót. Mondjuk három ilyet meg tudtam volna enni.

Hozzák a vámdeklarációs papírt – ki kell tölteni, értelemszerűen. Írásban nyilatkozom, hogy nincs nálam élő csiga. Se palánta. Se tízezer dollárt meghaladó készpénz. (Bár lenne.) Nyilatkozom még sok más dologról is, amiket nem értek, de gondolom ilyenkor mindent le kell tagadni, bármi is legyen az. Jöhet az X a „nem” rovatba.

Jön a jól megérdemelt uzsonna. Látszik, hogy közeledünk Amerikához – máris kólával, jégkrémmel és pizzával táplálnak. Ereszkedik a gép – a képernyőn forgó sárga karika jelöli a várost, közeledünk, de mivel nem ablaknál ülök, nem látok semmit.

New York! Meleg van, viszonylag, érett délután. Nem keltem fel az officérek figyelmét, hosszú, de haladós sor, konstruktívan besorolok egy közel-keleti család mögé. A férfin kaftán és turbán van, a poggyásza pedig egy szigetelőszalaggal körbetekert bojler-papírdoboz. Gondolom, ez kellőképpen le fogja kötni a biztonsági ellenőröket és a vámosokat.

Így is történik, nekem csak intenek, hogy hess. Átesek a Declaration leadásán – gumikesztyűs hivatalnok nyúl érte finnyásan – aztán ujjlenyomatvétel.

Vajon milyen meggondolásból tetováltat valaki vöröshagymát a nyakára? A zöld hagymacsíra rajzolat a pasi füle mögött tekereg. Egy idősebb asszonyon egy nagyon jó nemezékszert látok: le is rajzolom gyorsan, vázlatszerűen, ezt el fogom készíteni.

Még egy ellenőrzés. Az egyenruhás, fekete nő int, hogy álljak a diplomatasávba. Én, mint diplomata – hálás bohóckodással köszönöm meg, nevet ő is, ez New York…

Bekapcsolom a mobilt, elküldöm haza az SMS-t – New York és egy szmájli – aztán utánanézek, hol is van itt a reptéri busz megállója. Nem nehéz, rögtön itt van, meg is veszem a jegyet, jön a busz, hajrá. Fura alkonyi fények, a lemenő nap pókhálós felhőfonadék között haldoklik, huhh, el fog romlani az idő. Az út szélén már itt-ott nyílik a nárcisz, itt előbbre tart a tavasz, úgy látszik.

Nézelődök, van időm, forgalmi dugó is van, furcsán álomszerű minden.

Látok egy temetőt, iszonyú baljós, és egy furcsa, fekete, dupla kéményes art deco gyárépület-féleség is áll itt, tutira krematóriumnak néz ki, egyenesen egy posztindusztriális rémálomból. Uralja a fehér sírkövek hullámzó tengerét, mint egy rombolóhajó.

A másik oldalon feltűnnek a horizonton a felhőkarcolók… a kisbusz alámerül egy hosszú alagútba, aztán hopp, már Manhattanban vagyunk, tudom, hogy a szállodánk nincs messze a Port Authority Terminaltól. Kinézek az ablakon – és nincs meg az épületek teteje. Úgy kitekerem a nyakam, mint a liba napfogyatkozáskor, szinte függőlegesen nézek felfelé… te jó ég, ezek ennyire magasak?!

Kiszállás, fogom a válltáskát, na most merre az arra? Természetesen rossz irányba indulok, mármint ha a Broadway rossz iránynak számít, mindenesetre egyszercsak ott találom magam a neonreklámok tengerében, az utcán végtelen számú nép hömpölyög, mutatványosok, grill-füst, minden folyik, mozog, fénycsíkok, árnyékpászmák, huhh… szédítő, de örülök, hogy itt vagyok, habár valószínűtlen minden, a lelkem még nincsen itt.

No, Nyolcadik sugárút, megvan… legalább négyszáz házszám választ el a New Yorker hoteltől, ijesztő, de kiderül, milyen gyorsan csökkennek a számok, ahogy trappolok dél felé a tömegben, átszelem a folyton közbeékelődő keresztutcák sorát.

Az amerikaiak egyszerű népek, nem csinálnak maguknak bonyolult várost.

Aztán meg is van a hotel – impozáns hall, óriás kristálycsillárral, eredeti art deco a tízes évek végéről, tetszik. Némi magyarázkodás a pultnál, hogy ki vagyok, és hogy van szoba foglalás, de nem az én nevemre, viszont kiderül, hogy akinek a nevére, az meg még nincs itt… Lobogtatom a foglalás visszaigazolás ímélt, aztán megkapom a kulcsot, ami egy kartonlapocska, papírtokban.

Lift, 27. emelet. Pattog a fülem.

Csendben behurcolkodom és némi fürdés után lefekszem, miközben azt próbálom kitalálni, hogy vajon tényleg mozog-e a szoba, vagy csak én érzem úgy, az egész napos repülőzés után?

2012. március 13. kedd

Hamburgert reggelizek, de ezt nem úgy kell elképzelni, mint a Mekiben. Ez igazi kétkezes darab. Nem is boldogulok vele, próbálom késsel-villával felszecskázni, de a pincérnő – latin-amerikai lehet, beszédes fekete szemekkel – kacag, megböki a karomat, és biztat: egyem csak kétpofára! 

Nyirkos, szürke idő van odakint, az épületek szürkék, az aszfalt szürke, az ég szürke, még az amerikai lobogók is szürkék, ahogy tépetten lógnak a Macy’s homlokzatán. És, hopp, itt az Empire State Building is, csúcsa elvész a foszlányokban húzó ködfelhők között. Igen, ezért hívják ezeket felhőkarcolóknak. Bár nem arra épültek, hogy a felhőket érjék el, hanem a nyereségzónát.

Akár a lakatlan szigetre vetődött dohányos egy szál cigi után, olyan keservesen vágyom az egyedüllétre. Felfedezném a várost, rohannék, behabzsolnám látnivalóit!

Sikerül kibuliznom egy óra szabadprogramot. Szinte vágtatok lefelé a Hetedik sugárúton, közben a tépett felhőrongyok között már ki-kibukkan a Nap, és az általános város-szürkét már nem csak a taxik élénk krómsárgája enyhíti. Először egy gyanús környéken kötök ki, nincs itt semmi különös, de a járdán lebzselő színes srácok némi nyugtalanságot keltenek bennem – kanyar jobbra, és hirtelen a Washington Square-en találom magam. Valami megváltozik, valami átfordul bennem – megérkezett a lelkem. A kis parkban harsogóan zöld a fű, nárciszok nyílnak, a kutyafuttatóban – hopp – egy magyar vizsla mutogatja pompás, gesztenyebarna testét. Szemtelen kis mókusok turkálnak a fenyőkéreggel leszórt virágágyásokban, ez az egész hely nagyon tetszik. Hát még ha a szökőkút is működne, a híres diadalívvel a hátterében!

Végre szabad vagyok!

Az Ötödik sugárúton megyek visszafelé, és még egy park látványa örvendeztet meg: a Madison Square-é. Ez se nagy – ezek a szegény New York-iak minden zsebkendőnyi kis zöldfelületet parknak neveznek ki, óriási tiltótáblákkal felszerelve, ami megtiltja a piknikezést, többek között. Most már kéken ragyog az égbolt, a Flatiron Building éles kontúrja, mint egy árboc vagy zászlórúd emelkedik valószínűtlen magasságba. Ez volt az első felhőkarcoló – jut eszembe, amit az útikönyvben olvastam.

Szinte érzem, ahogy virágok nyílnak a lelkemben is. Oké, most, hogy voltam már egyedül és a magam módján köszönthettem a Várost, kibírom az „együtt”-et is. Végül is, az együtt nem jelenti feltétlenül azt, hogy a végsőkig engedelmeskednem kell másoknak.

A Famiglia pizzériánál beszéltünk meg találkozót, itt is van mindenki, és nyomaszt, hogy a lányoknak nincs terve a városnézésre, és tőlem várják, hogy megmondjam, mi legyen. Áááá! Nagyon nyomaszt a dolog. Én lennék itt a legcéltudatosabb? Mindegy, a pizza feltűnően finom, a falon hírességek dedikált képmásai, akik valahogy mind-mind Famiglia pizza-rajongók, úgy látszik.

Együtt megyünk a Broadway-re, a lányok már Budapestről megrendeltek egy jegyet az Evitára – én nem megyek, száz dollár. Átfut rajtam a réges-régi Evita élmény, Sasvári Sándor mint Che Guevara, apám, a Rockszínház… szinte kívülről tudom az egész rockoperát, emlékszem, végigénekeltem a dalokat a Mezetán, mikor egyedül ballagtam a végtelen kietlen sivatagszerű síkságon, felettem a fényes kék ég kupolájával… Nem, nem illik ehhez a csillogás, a Broadway hangulata.

Fényképezkedünk a Times Square-en, barátnőm egészen fotomodell-szerűen mutat magas termetével a fényreklámok között. Hú, de nyár lett hirtelen!

Megállunk egy kis büfénél, én valami eperturmixot iszom, felsétálunk egészen a Central Parkig. Ez nagyon tetszik. Lerohan minket egy csávó, sétakocsikázásra akar rábírni, fényesen ragyog egy aranyozott szobor, én a magam módján láthatatlanná válok.

Gránitsziklák és fák. Igen, vágytam erre a látványra – valamire, ami stabil, normális és nyugodt. De kinyújtóznék ezeken a sziklákon, napoznék egy kicsit, valószínűleg az időeltolódás is teszi, hogy álomszerűen tűnik minden. Különös hangulatú kis oázis ez a „natural sanctuary” a keletiesen átívelő, púpos hátú kis hídjával, háttérben a felhőkarcolókkal. És persze a mókusokkal. A fűben sokan heverésznek, némelyek könyvvel, mások laptoppal. Ez igen.

Megnézzük a Trump Towert, itt van a park közelében, barnás épület – és látogatható. Az útikönyv szerint belül igen előkelő üzletek vannak, ám ezeket nemigen látom: viszont van kávézó, aranyozott mozgólépcső és az átriumszerű belső tér vörös márványfalán lecsorgó monumentális vízesés. Érdekes, hogy semmilyen kisebbrendűségi érzésem nincs ebben a puccos környezetben. Teázunk – nem drága, napi kis luxus ez – beszélgetünk, M. fotózik, igencsak fotómániás, hatalmas tükörreflexes masinája is van, valósággal ormányos. Egy papírdarabra vicces karikatúrát is rajzolok róla.

Barátnőm nagyon élvezi ezt a helyet, azt mondja, „bőségérzete” lesz tőle, és kedve támad dolgozni. Megnézünk egy parányi tetőkert-félét – nem a tetőn van, hanem valahol félúton, de vannak kőpadok, és így is fölénk tornyosuló épületek. Igazi dzsungel. Apró cseppekben ismét elered az eső.

Az Ötödik sugárúton megyünk vissza, itt van a St. Thomas templom, ahol épp énekes mise kezdődik – beugrunk megnézni, még csak próbál a kórus, a lányok rá is unnak: én viszont maradok, és érdemes is maradnom. A neogót félhomályban felszállnak és összefonódnak a hangok, mint a füst. A sok szólam szinte láthatóan táncol a magasba törő falak között. A kórust orgona is kíséri. Egy-egy dal között a pap pár gondolatot oszt meg – érdekeseket mond, odafigyelek rá. Isten szeret minket, ezért szabad akaratot adott – és a világ minden problémájának oka a szabad akarat. Tehát a problémák oka az, hogy Isten szeret minket. Hümm… Aztán beszél arról is, hogy lehet jól vagy rosszul jövőt választani. Ha kimarad az együttérzés, akkor szétszórattatunk, hiába megy jól a biznisz… szóval válassz jövőt bölcsen! Érdekes szavak ezek pont itt, a Fifth Avenue-n, szemben a Cartier üzletházzal.

Ez az istentisztelet szinte újratölti az elemeimet.

Megcsodálom a Rockefeller center Atlasz-szobrát, a korcsolyapályát – mennyien hasítják a felhőkarcolók közé szorított jégpályát a szinte nyárias melegben! Leszáll az este, kigyúlnak a fények, parázson sül minden a giroszos furgonokban, főnek a virslik a hot doghoz, kirakatok, közlekedési dugó, sárga taxik, embertömeg… A kékes füst keleties szagokat kelt, uramisten, hány városban jártam már? Kezd ez a New York otthonossá válni, ahogy szinte felolvadok a tömegben, egyetlen, sodródó részecskeként kereszteződésről kereszteződésre áthömpölyögve a sűrűn egymás után következő zebrákon… Akkorák a távolságok, hogy egy órába telik, míg a Rockefeller centertől eljutok a szállodánkig, ájulásszerű fáradtságot érzek, a többiek ki tudja, hol vannak.

Fantasztikus a fürdés az ódon, hatalmas kádban, a szögletes art deco bronz csaptelepből zúdul a békebelien forró víz, nem tudom, hogy tudnak ekkora víznyomást produkálni itt, a huszonhetedik emeleten, nálunk otthon már a másodikon is gond volt ezzel.

Ma nagyot haraptam az Almába, de nem kell egyetlen falással bekebeleznem. Nem kell egészet egyszerre felfalni…

Ez az épület tényleg mozog, most már biztos.

2012. március 14. szerda.

Süt a Nap! Nyár van! Elhúzom a függönyt, tűzfalat látok, egy irodaház ez sok-sok ablakkal, lefelé végtelen mélységbe nyúló kanyon.

Lemegyünk reggelizni, már megint akkora az adag, hogy meg se bírom enni. A kávé vacak, híg lötty, viszont annyiszor utántöltik a poharamat, ahányszor kiürül. A pincérek keze alatt ég a munka: villámgyorsan pakolják a tányérokat, egy bűvész ügyességével, ráadásul mosolyogva, kedvesen… Érződik, hogy ezek mind vinni akarják valamire, és ezért nem szégyellnek keményen dolgozni. Az amerikai álom…

O. megy a könyvtárba, a Művész Útja tanfolyam írásos feladatait csinálni, én meg le az Ötödik sugárúton, az Union Square felé. Micsoda boldogság, szabadság! A vadonatúj, épphogy-zöld kis leveleken átsüt az éles fényű nap, Amerika ege borul rám, nagy-nagy freedom van mindenfelé. Szabadnak és hatékonynak érzem magam – igen, ezért jöttem. Az Union Square-en kis piacot találok. Kopottas épületek, valahogy minden olyan, mintha egy régi, megfakult filmbe csöppentem volna, csak a Gandhi-szobor körül virító tulipánfa ragyog nehéz, gyertyaviasz-fényű rózsaszín szirmaival. A kis termelői piac nagyon aranyos. Veszek házi almabort, forraltbornak megcsinálva, nagyon finom. Melegíti a kezem a műanyagpohár, ahogy bóklászok a kis bódék között, van itt mézárus, mindenféle farm-termék. Egy amish árus – szikár, magas férfi, hosszú szakállal, kockás ingben, ez is olyan, mintha száz évvel ezelőtti lenne – illatos levendula-termékeket kínál, szép, kézzel hímzett tasakokban.

Élvezem, hogy időmilliomos vagyok.

Megyek tovább, dél felé, kezemben a forralt sidrával, a Washington Square-en le is ülök napozni egy kicsit a most nem működő szökőkút kávájára. Szerelmespárok, sétálgató irodisták kis névtáblával a mellükön, kutyasétáltatók – még egy magyar vizslát is látok, vizslaszokás szerint nem az úton halad, hanem fel-felugrál a padokra. Sütkérezek és nézegetem az embereket, hallgatom az akcentusokat, hallok még magyar szót is, két idős hölgy beszélget magyarul, de erős amerikai akcentussal, nyilván ötvenhatos emigránsok.

A Broadway-en haladok tovább dél felé, végtelen szabadságban. Hú de hosszú! Húsz kilométer, persze a harlemi szakasszal együtt, de azért a downtown-i része se rövid. Jó sok üzlet van mindenfelé, vasrácsos-tűzlépcsős falak, vasból öntött díszítések, változatos homlokzatok… tetszik. Rengeteg az ember az utcákon, sül-fő minden a kis furgon-bódékban. Bekukkantok a Banana Republic boltba, még otthon ajánlotta valaki, de semmi különös, élénk színű pólók, nadrágok tömegei, viszonylag olcsón.

Valahogy nagyon fáradtnak kezdem érezni magam, talán most jön ki az időeltolódás és a repülés fáradtsága, szinte lerogyok a zsebkendőnyi City Hall park egy padjára és nézem az embereket.

Itt ismét a felhőkarcolók veszik át a hatalmat, az utca-kanyonokat árnyékba borítva, akár a dzsungelben. Szinte rögtön, jobbra, van a St. Paul templom. Egész kicsi épületnek tűnik a felhőkarcolók tövében, pedig valaha ennek tornya szolgált útjelzőként a hajóknak… nehéz elképzelni. Manhattan legrégebbi épülete, még a gyarmati időkből. Bemegyek – belül semmi templomszerű nincs benne, a szeptember 11-i terrortámadás idején menedékül szolgált a kimerült életmentőknek, imádkozóknak. Most emlékhely. Megható – a sok kis üzenet, rajz, mind gyermekkezektől származik… A világ mindenféle tűzoltótestületeinek szolidaritásként elküldött jelvényei… Fotók a tragédiáról, a hősiességről. Rongyos, füstös egyenruha, horpadt tűzoltósisak. Mementó.

Odakint a kis téren a hírekből jól ismert kapitalizmus-ellenes táborozás, furcsa módon a tér magánterület, így a rendőrök nem vihetik el az ott tanyázó fiatalokat.

Megyek a Ground Zero felé – voltaképp monumentális építkezés, le is van zárva a környék, persze van egy emlékhely, de nincs kedvem beállni a sorba. Megcsodálom viszont a lerombolt Ikertornyok helyébe épülő Freedom Towert, masszív csontváza kirajzolódik az égre, derékig már az ablaküvegek is a helyükön vannak. Lesz vagy 550 méter magas.

A nagy nyüzsgés után furcsa, hogy szinte egyedül maradok az utcán, a St. Paul háta mögött, ahogy az Indiánmúzeum felé haladok. Megérzem a tenger illatát, meghallom a sirályokat – most tudatosul, hogy a friss, nedves szélről azért jutott eszembe a tenger, mert tényleg a tenger partján vagyunk… A National Museum of the American Indian furcsa, élő kövület, az épület egy fellengzősen koloniális régi vámház, lépcsős feljárattal, szobrokkal. Szinte érzem a bűntudat szagát, hogy ebbe az imperializmus és gyarmatosítás légkörét sugárzó épületben helyezték el a kirabolt és jórészt kipusztított őslakók relikviáit. Na meg hogy ingyenesen megtekinthető… mintha ez valamiféle kárpótlás lenne. Persze itt is van némi sorbanállás és fémdetektoros kapu. Indián vagyok itt én is. Bóklászok a fotók, a sivár dél-mexikói képek, a megfakult fejdíszek és pompás ékszerek világában, mindez barbár pompájával sehogy se illik ide, ebbe a nagyon is európaias épületbe, ahol a barokkos mennyezetfreskók az égtájak allegóriáit jelenítik meg, a szokásos kövér, meztelenkedő, rózsaszín mellbimbójú nőszemélyek formájában.

Az ajándékboltban elcsábulok, veszek egy kiadványt a fiatal indián divattervezők munkáiról. Igen, bármelyik ruhadarabot elfogadnám ezek közül. Igazán inspirálóak. Az eladó, egy hosszú, szőke hajú transzvesztita srác, szinte zsibbasztóan mosolyog. Ő is elveszettnek tűnik egy elveszett világban.

A Battery Park egy másik világ – ez nagyon is él, ez Manhattan orra, innen indulnak a hajók a Szabadságszobor felé. Itt van a régi kikötőt őrző erőd is, körkörös falak, ágyúnyílások – relikvia abból a korból, amikor a harc még szemtől szemben folyt, és nem gombnyomásra.

A parkot nagyobbnak és zöldebbnek képzeltem. Valójában a tenger felé nyitott, sok paddal és sirállyal, na meg egy fekete bőrű akrobatacsapattal, akik adományért produkálják magukat. Félelmetes könnyedséggel ugrott szaltók – álmélkodik a nép, nevet és dobja az aprót a kalapba. Lefényképezem a jelenetet – izmos, fekete, félmeztelen akrobatatestek a kövér fehérember-közönség közepén. Háttérben a mélykék ég előtt ragyogó, üvegfalú felhőkarcolók.

Itt is üldögélek egy kicsit egy padon, nézegetem a távolban a Szabadság-szobor égre mutató karját, akár egy lemezjátszó tűje, játszik az óceán felett vibráló felhőkön.

Aztán megyek tovább, megnézni a Wall Streetet, a pénzügyi világ fő ütőerét. Az útikönyvem elég régi, még azt írja, hogy a tőzsde épülete látogatható. Erről szó sincs, sőt atombiztos kordon veszi körül, előtte egy szál sovány nő, magasba tartott táblával  - „le a kapitalizmussal!” – képez egyszemélyes demonstrációt. Láthatóan mindenki figyelmen kívül hagyja, nincs is valami sok esélye – pont itt.

New Yorkban nincsenek sétálóutcák, a Wall Street és környéke az egyetlen kivétel. Macskaköves utcák, kicsit régies hangulat, sok-sok turista és öltönyös-laptopos bennszülött – otthonosan érzem magam. Bekukkantok a Trinity Churchbe, ahová a digitális nomádok felfelé ívelő tőzsdeindexekért járnak imádkozni. A szűk, befüvezett templomudvarban a kihelyezett invitáló tábla ingyenes wifi hozzáférést kínál. A neogót falak tövében a fűben öltönyös személyek és fiatalok üldögélnek, laptopokkal az ölükben.

Élvezem, hogy igazán találkozom a Várossal, hagyom, hogy minden sejtemet átitassa New York, el is nehezedek tőle, mint egy szivacs. A sok élmény eltelít. Ahhoz, hogy valóban találkozhassak a hellyel, egyedül kell lennem, zavartalanul, ez olyan, mint egy randevú.

Ideje ebédelnem. Az öltönyösök nyomát követve eljutok a kínai negyed széléig, ott beülök egy önkiszolgálóba – bármit pakoljon az ember a tányérba, egységáron van – és belakmározok, még egy zacskó ropiszerűséget is kapok grátisz. Nem véletlenül járnak ezek ide kajálni. Szinte érzem, ahogy a kalória újratölti az elemeimet.

Megjött O. SMS-e, nem jön hajózni, tehát én megyek egyedül – nem is bánom, ez is része a ”randevú-élménynek”, vagyis visszasétálok a rakpart mentén a Staten Island Ferry szupermodern állomásáig. Nem úgy kell elképzelni, mint egy Mahart hajóállomást, vagy egyéb hagyományos kikötőt – inkább szupermodern reptéri tranzithoz hasonlít, krómozott, fényes, és üzletek vannak benne. Beállok a néptömegbe, a hajó félóránként indul, és remélem, hogy igaz, amit az útikönyvem ír: hogy ingyenes. És valóban. Nyílik a hatalmas üvegajtó, és a nép a háromemeletes, vörösre festett, óriás komphajó felé zúdul. Ingázók tömegeit szállítja, hiszen Manhattanbe dolgozni járnak az emberek. És, persze, turista is akad bőven, hiszen a felső fedélzetről remekül meg lehet csodálni Manhattan felhőkarcolós panorámáját és a Szabadság-szobrot. Erős szél fúj, szinte hideg van itt a tengeren, szinte vág a napfény, kék ég, kék tenger, kék toronyházak… még a Szabadság-szobor is kéknek látszik. Fotó, fotó. A hajam szanaszét áll, hiába próbálom lesimítani. Érzem a víz szagát, látom a hajó oldalára felcsapó tajtékot, otthon vagyok. Valami kienged bennem.

A túlparton ki kell szállni, aztán újra be, forgalomszámlálás van. Erre persze minket, a tetőtéri turistaszektort külön fel kell szólítani. Kiszállás, beszállás a korhadt, autógumival kövérített cölöptörzsekkel szegélyezett kikötőben. A cölöpök tetején sirályok. Olajszag, tenger, néhány elvetemült vadkacsa. Igen: otthon vagyok.

Újabb félórás hajókázás, „visszafelé”. Délután van már, lefelé tart a nap, fénye táncol a hullámokon. Szinte fázom az erős szélben. Már megint éhes kezdek lenni.

A dokkok felé megyek, erre még nem jártam, egészen más jellegű negyedbe keveredtem: itt, a felhőkarcolók tövében megmaradt néhány tizenkilencedik századi, macskaköves utca, épület, kocsma, kikötve pedig néhány ódon vitorláshajó. Tetszik a hely, emlékeztet Spanyolországra… Mondjuk, éjszaka biztos nem járnék erre, de így, a délután vöröses fényében fellángoló vöröstégla épületek világa nagyon szép. Itt van az a móló is, amelynek a vége helikopter-leszállóhely. Innen indul a városnéző helikopter… engem is elkap egy jegyárus… jó lenne, de nagyon drága. Nehezen keveredek fel innen, a Pearl streeten keresztül, elég körülményesen találom meg a Brooklyn híd gyalogos feljáróját. Nagy kerülő. Meglepetten fedezem fel, hogy ha a City Hall parkban a pihenőpadomtól még pár métert megyek tovább, pont ide jutottam volna. A lábam már fáj a fáradtságtól. De megéri a fáradtságot a látvány. A neogót pillérek, a drótkötelek fonata, a délutáni fények a parti toronyházak falán, a sokféle ember… még buddhista szerzetest is látok, narancssárga ruhájában. Elsétálok az első gótizáló, csúcsíves pillérpárig, ez most pont elég, a híd maga két kilométer hosszú. Huhh, eszembe jut a Szentek Hídja Galícia és Asturia között – az egy kilométer hosszú volt „csak”, és mégis… ez sokkal barátságosabb. És ezen nem KELL átmennem.

Eltelít a látvány, a szépség, az élmény… nagyon fáradt vagyok és meglepően gyorsan besötétedik. A Nap eltűnik a toronyházak mögött, mintha felszúrták volna a narancssárga gömböt az antennák, búcsúsugár villan két épület között, aztán jön az este, kigyúlnak a fények, visszacsillannak az autófolyamok hátán.

Kicsit elcsüggeszt, hogy még több kilométeres gyalogút vár rám hazáig. De végül is, ebben nagy gyakorlatom van. Szinte magamon kívül vagyok, nem érzem a lábamat, csak megyek, megyek észak felé az Ötödik Sugárúton, közben beszédülök egy nagy leárazásba is, veszek is egy kék berakásos övet tizennyolc dollárért száz helyett… a sikeres shopping még feltölt valamennyi energiával, fényképezem az éjszakai fényeket.

O. mondása jár a fejemben: „voltaképpen minden üzlet”.

Sötét lett, de barátságos sötét.

Ismerőseim egy indiai fickóval bulizni mentek – én már nem bírok. Mohón bekebelezném az élményt, de ez már túl sok lenne, józan ésszel belátom. Csodálatos nap volt. Isteni dolog megfürdeni. Öreg zarándok, pihenj inkább!

2012. március 15. csütörtök

Március tizenötödike van, talpra magyar! O. éjjeli megérkezésére nem is emlékszem, nyilván mélyen aludtam.

Ma reggelre enyhén ködös, trutyis és jó hideg idő lett. Így már érthető, hogy jön ki a tíz fokos márciusi középhőmérséklet. Gyorsan változnak a frontok itt, az óceánparton, nem fékezi őket hegy vagy síkság, mint nálunk. Egyébként szellemileg is kevesebb a fékezőerő, ez nyilvánvaló. Ide azért jönnek az emberek, hogy megvalósítsák az álmaikat – lehet, hogy én is ezért jöttem? Mindenesetre a terveim világosnak, megvalósíthatónak látszanak, szinte elérhetném az eget. Itt valahogy több lett a vállalkozókedvem. O.-nak is dolgozhatnékja, üzletköthetnékje van.

A szokásos helyen reggelizünk, az ültetőpincér megint más szektorba vezet, itt aztán pörög a placc rendesen. Megkóstolom a színpompás fűszerekkel tarkává varázsolt tortillát, utána meg a „red velvet” tortaszeletet. Mondjuk, egy tortaszelet nem szokott ekkora lenni, nevéhez hűen vörös a tésztája, szinte félelmetes. Fényképen is megörökítem. A mai nap, úgy látszik, a színes ételeké, ha már odakint a szürkeség az úr.

Kénytelen voltam M. adapterét kölcsönkérni a mobilom feltöltéséhez, mert az, amit rám sóztak Angliában, nem jó. Itt más a konnektorok lyukmérete. Jó lenne egy igazán világjáró, mindenhová kompatibilis adapterkészlet!

M. laptopjáról sikerül ímélt küldenem haza. Errefelé mindenütt van Wifi, de nemigen vannak netcafé stílusban kitett gépek – egy-két helyen láttam, meg persze van a nyilvános könyvtár.

Jókedvűen és jóllakottan lépek ki a szirénahangos Nyolcadik sugárútra, szinte beleharapnék a Nagy Almába, reszkess New York, jövök! Mára a Macy’s felfedezését és a természettudományi múzeumot terveztem, igazából nincs szabadtéri idő. Pár lépés, és már itt is vagyok „a világ legnagyobb áruházának” egész utcasort elfoglaló portálja alatt, szinte szemben az Empire State Buildinggel. Az áruház óriási. Valódi, régimódi áruház, szóval nem pláza, és csak ruhaneműt, cipőt, ékszert tartanak. Bolyongok az öt emeleten, nézelődök – tényleg nem drága – elköltök egy csomó képzeletbeli dollárt.

Aztán a Central Park irányába haladva betérek egy kínai kézben lévő, óriási gyöngyösboltba, és itt már valódi dollárokat is költök.

Ötödik sugárút, Public Library. A híres nyilvános könyvtár. Lehet, hogy az amerikaiak nem olvasnak, de a nemolvasásnak megadják a módját. Óriási, boltíves előtér, freskók. Ebben a könyvtárban még Giordano Bruno-kézirat és Gutenberg-Biblia is akad, két fenségesen morcos oroszlánszobor őrzi a lépcsősoros feljárót, amit nyáridőben még szökőkútfüzér is ékesít… Próbálnék egy kávét, inni, de az eladó eltanácsol tőle, mondván: nem igazán finom a kávéja. Meg nem is tudja pontosan visszaadni a visszajárót, kifogyott az aprópénzből. Hümm! Emberarcú kapitalizmus? Az eladó becsületességének hála, de a kávé kimaradt.

Bemegyek a St. Patrick székesegyházba. Ugyan ez a világ tizenegyedik legnagyobb katolikus temploma – emlékszem, főhajójának hossza fel volt tüntetve Rómában, a Szent Péter bazilikában – és simán bele lehetne tolni az esztergomi bazilikát, mégsem tűnik nagynak a Rockefeller centerhez képest… Persze, azért nagy. A bejáratnál a szokásos táskavizit, be kell mutatnom, mi van nálam. Kedvesen, de egyértelműen „rendfenntartanak”. Elvándorlok az oltárig, csodálom az üvegablakokat – a kinti félhomály ellenére az üvegek ragyognak, a már megszokott neogót stílusban, de nincs az a hangulata, mint az általam annyira szeretett valódi gótikának. Ó, Notre Dame, Burgos, León, Chartres… Végignézek az üvegablakok során, keresem Szent Jakabot, aki „idehívott” engem New Yorkba, de sehol sem találom.

Ki a székesegyházból, lássuk a Fifth Avenue túloldalán a Rockefeller centert. Valószínűtlenül óriási épületekből áll, amelyek négyszögletes teret vesznek körül, a téren süllyesztett korcsolyapálya. Amolyan szögletes birodalmi-modern stílusa van, a homlokzaton duzzadó izomzatú, aranyozott art deco figurák, eltéveszthetetlen. Itt is van kilátóterasz, itt is jó drágán. Bóklászok a csepergő esőben, bemegyek az Anthropologie üzletbe, ez nagyon tetszik. Ötletes, eredeti, kreatív dekoráció, szerintem jobb, mint a ruhák vagy lakberendezési tárgyak, amiket itt kapni lehet, bár azokból is elfogadnék egyet-kettőt. Lefényképezek egy fantázia-riksát, számtalan visszapillantó tükör díszíti virágsziromszerűen szétágazva, talán Calculttában fel se tűnne. A papírlevelek, ceruzakaktuszok elbűvölnek, pedig ez csak a háttér… Valami ilyen műterem-lakást szeretnék, minden zugban valami inspiráló ötlettel. Kész randevú ez művész-énemmel. Venni persze nem veszek semmit.

Élvezem az egyedüllétet, csodálatos, hogy oda mehetek, ahová csak akarok. A következő a Central Park, hiszen a természettudományi múzeum ennek derekánál van, keleten. A sétány most őszies, az óriás amerikai szilfák polipként nyújtogatják lombtalan ágaikat. Egyébként pont olyan, mint a Fiumei úti temetőben, még a sétány mellett álló emlékművek is fokozzák ezt a hatást. Megnézhetném az állatkertet, meg is kísért a gondolata, de húsz dollárt nem adok érte. Pont, mielőtt lemerülnek az elemek a fényképezőgépemben, elcsípek egy színpompás amerikai vörösbegyet. A csónakázótó most vigasztalan, üres, a csónakok partra húzva, egymásra téve várják a jobb időt. Megkerülve a tavat mindenféle zegzugos utakon járok, néhány fanatikus madárbolond van itt, távcsővel lesik a sok kihelyezett madáretetőt… Ezt jelenti nekik a „természetközeliség”, szegények. Hiszen ha kicsit feljebb emelik a tekintetüket, a fák fölé magasodó szürke toronyházakat láthatják…

A Natural History Museum óriási. Nem is néztem meg teljesen, igaz ebbe az is belejátszott, hogy nagyon gyorsan eltelt az idő és hatkor zártak. Először megdöbbent a tizenkilenc dolláros beugró, de aztán kiderül, hogy megéri. Először is a shopban veszek új ceruzaelemeket. Kérdem, hová tegyem a kimerült elemeket? Válasz: dobjam a szemétbe. A környezettudatos gondolkodás e teljes hiánya, pont ebben a múzeumban, ahol a természetvédelemnek és a biodiverzitás megőrzésének külön termeket szenteltek, szíven üt.

A vécén, a vízcsap melletti felirat viszont megmosolyogtat. Ez is annyira amerikai. „Kóstolja meg New York-i csapvizünket! Frissítő, finom!”

Találkozom Lucyvel, aki egy híres csontváz. Bevillan Leakey könyve, az afrikai előember-kutatásról, hogyan bukkant rá egy koponyára: martalócok lőttek rájuk, Leakey a folyóparton levetődött, hogy fedezékbe kerüljön, és az alámosott parton visszanézett rá a keresett előember-koponya. Itt áll maga Lucy, az előasszony, meglepő, hogy milyen kicsike, és sok más híres lelet is. Aztán megcsodálom a bálnatermet. A hatalmas terem mennyezetéről életnagyságú kékbálna függ, a mennyezetre hullámok képét vetítik, tengermormolásként hallatszik a látogatók által keltett, visszhangzó léptek és érthetetlenné sokszorozódott szavak összhatása. Körben preparált tengeri lények sokasága, vetítések, diorámák. A terem közepén szőnyeg, háton fekvő emberek szürreális alakjával ebben a furcsa megvilágításban, mintha tenger fenekén lennénk. Én is hanyattfekszem a szőnyegen, és nézek ki a fejemből, nézem a bálnát alulról.

Elbűvölő az erdőkről szóló rész, hogy mi minden olvasható ki az évgyűrűkből. Íme egy korong egy ötezer éves fa törzséből – mint egy inka naptár, körkörösen mesél az életről és a balsorsról, féregrágásról, tűzvészről, melynek égett gyűrűjét az új élet gyűrűi fedték be és konzerválták… szelekről, melyek elferdítették a hatalmas fát, szárazságról és bővizűbb esztendőkről. Ez a fa már Jézus születésekor is ősöreg volt…

Aztán az ásványok termei jönnek, elképesztő, szépséges drágakövek, aranyrögök, hatalmas kristályok, meteoritok. Egy terem közepén többtonnás, tömör vasmeteorit áll, felszíne enyhén rozsdás, olvadt, időmarta, hűvös. Megérintem, és engem is megérint az idegensége, a kozmikus vadság: mintha egy másik világból pottyant volna ide, egy másik valóságból, egy másik álomból.

A dínókig el se jutottam.

Hú, de hideg lett odakint! Megborzongok és szorosabbra húzom magamon fekete, kapucnis kabátomat. Az eső is cseperegni kezdett, sötétedik. Szedem a lábam hazafelé, de mire az elegáns, európaias házak során át megérkezem a Central Park sarkáig, egészen átfagyok. Megnézem a Port Authority állomást, ide érkeztem néhány napja, akkor persze nem néztem körül. Előtte egy rikkancs bronzszobra, belül Szeptember 11 emlékmű. Láthatóan ébren tartják az emlékezést. A csarnok tartóoszlopát golyóálló mellényes, géppisztolyos dzsíájdzsók támasztják. Ez is szeptember 11.

Ahogy megyek a sűrűsödő tömegben a Nyolcadik sugárúton, hátulról rám ugrik egy zombi. Reflexesen leütném, félfordulatból, de látom, hogy gumi rémálarcot viselő ember, aki rá akar venni, hogy nézzem meg a horror-kiállítást. Hát, ezt a foglalkozást se választanám, az biztos.

A Famigliában pizzázok – szálasan nyúlik a sajt – itt jó meleg van a kemencéktől. És aztán már csak át kell mennem az úton, és meg is érkeztem a Ramada Plaza békebeli art deco előcsarnokába. Ki van plakátolva, hogy a negyediken gyémántvásár van.

Megunhatatlan a forró fürdő.

Parajelenséget tapasztalok a zoknimon: kifakadt vízhólyagokra utaló, enyhén véres, nedves nyomok, a lábamon viszont semmi. Se fájdalom, se hólyag. Na ez az igazi rejtély!

2012. március 16. péntek

Reggelire megint egy óriás hamburgert eszem. M. is velünk reggelizik – furcsa, hogy sose érti, mit mondok neki, pedig ő sokkal jobban tud angolul, mint én… ennyire nem lehet rossz az angolom, hogy a legegyszerűbb mondataimat se érti. Aztán rájövök, hogy irdatlanul hadarnom kell, elnyelve a szavak végeit… ki érti ezt?

Odakint esik, a Tic Toc-ban is mintha halványabban csillognának a krómozott díszítések a kék neonfényben. Odakint csepereg az eső.

Sőt, úgy rázendít, hogy bemenekülünk egy boltba, de ez jó, mert legalább megvesszük az ajándékba szánt hűtőmágneseket az otthoniaknak. Látok egy apácát. Nincs sok.

Mára megint múzeumnézést terveztem, nincs valami szabadtéri idő. Irány a MOMA, a modern művészetek otthona a Rockefeller Centernél.

O. visszariad a bejáratnál lévő sortól, egyébként majdnem én is, pláne miután megtudom a belépődíj összegét. Huszonöt dollár! De megéri. Van Dali, van Mondrian, van Matisse, és van Gogh.

Ezeket a képeket én tanultam a gimiben. Furcsa viszont látni az érettségi tételeket… furcsa volt Görögországban is, az antikvitás emlékeit – hű, ez tényleg létezik, ez ekkora, ez ilyen? – nos ez is hasonló élmény. A felhőkarcoló számtalan emeletén számtalan stílus, mind modern és inspiráló.

Maga az épület is izgalmas, sokemeletes átriumában lenézve hangyák az emberek, Mondrian-festmény ez is.

Bóklászok, hagyom, hogy hassanak rám a művek.

Festeni akarok!

Ez egyre egyértelműbb!

Pazarlás velem, a képességeimmel, hogy bélyegeket számlálok és értelmetlen ügyiratokat gyártok… O. azt mondta, hogy „ezt csak én tudom így megcsinálni, tehát fizessék is meg”, bárcsak az enyém lenne az ő önbizalma…

Aztán kilépek a szürke falak közé, az enyhe csepergésbe, és megnézem a Central Stationt. Hát, nem a Keleti pályaudvart kell elképzelni… Nincs messze a Chrysler Building sem, ennek az előterébe be lehet menni, bátran benyitok. Összetéveszthetetlen belső tér, vöröses és bronz színek, faintarziás liftajtók, art deco katedrális ez a javából… a torony messzire kinyúló króm sasfigurái eddig nem is tűntek fel.

Fura környék – a neoromán, neogót kőfaragások, csúcsívek, szörny-fejek és vízköpők átmenet nélkül váltakoznak krómacél és üveg síkokkal. Gotham city.

Aztán megint a Fifth Avenue-n kötök ki, most nyitva van a puccos indiai bolt, aminek olyan hívogató volt a kirakata, és ide is be merek nyitni, merek megnézni mindent nyomomban a bágyadt holdvilágmosolyú kövér hindu szőnyegkereskedővel, és merek nem vásárolni semmit. Mosoly, mosoly.

Aztán rápihenek az estére. Jegyünk van egy jazzkoncertre, aminek nagyon örülök, harminc dollárral lógok is mindjárt M-nak. Aztán hajmosás, smink, csinoskodás – O. remek új ruhákat vett Brooklynban, valósággal divatbemutatót tart. Azt mondja, nekem kockahasam van. Nekem?!

Szépnek érzem magam.

Taxival megyünk egy Social Eatz nevű helyre, itt gyülekezik a társaság. A taxis arab és Osamának hívják. Ez kábé annyira szerencsés név lehet itt, mintha valakit Jeruzsálemben Adolfnak hívnának.

Amennyire meg tudom figyelni, a New York-i fiatalok hordákba verődve járnak szórakozni. Ez a búfelejtő nem nagyon tetszik, és a társaság se. M. ismerősei, boldogan sikoltozva üdvözlik egymást, rám oda se hederít senki, O. pedig egyre látványosabban szenved – végül hagyja kárba veszni a koncertjegyet és hazamegy. Én nem érzem magam annyira pocsékul, mint szoktam hasonló helyzetekben, eszembe jut DV. barátnőm Pestről, aki azt mondta, hogy tök jó, legalább nem kell szerepelni, pihenhetek. Tehát, pihenek és szemlélődöm a pokoli ricsajban, egy idő múlva már konkrétan nem értem a szavakat, mert erőlködnöm kéne… és nincs kedvem erőlködni, ez a társaság egyszerűen nem ér annyit. Nagyon érdekes így, hogy nem figyelek a szavak értelmére, csak a hangzásra, a metakommunikációra: mintha filmet néznék, nagyon rossz színészekkel, akik eljátsszák a viszontlátás örömét – viszonylag kis öröm, óriásira tupírozva, vállveregetésekkel és sikolyokkal, és hideg tekintettel. Másodpercekig tudnak csak egymásra figyelni… ilyen majomelmével még nem találkoztam. Tudom, hogy fel tudnám kelteni az érdeklődésüket, ha nagyon hangos és nagyon extatikus lennék… de, mint mondom, nem ér annyit a dolog.

Nagy kihívás lenne ezt a bandát megtanítani meditálni.

Nyilvánvaló: M. baráti körét egyszerűen nem érdeklem, és nem strapálják magukat udvariassággal.

Pedig némelyik figura nem teljesen reménytelen. Egy hapsi – Grant a neve, ha jól értettem - két évig önkéntesként dolgozott Nepálban, vele akár még beszélgetni is érdemes lenne. Viszont ehhez túl kéne kiabálnom a mellettem ülő kaliforniai nőszemélyt, akinek az agyszaggató hangja egyenesen zsivaj túlsikoltozására lett kifejlesztve. Mint a kés, egyenesen a fülembe, rémes.

Olyanok, mint az aranyhalak az akváriumban – mármint, nem olyan csendesek, egyáltalán – hanem mert mindegyik vígan elvan a maga világában, ordítva csevegnek felszínes dolgokról, és én nem vagyok közéjük való, az akvárium fala elválaszt tőlük. Inkább csak nézem a halakat…

Ez valami koreai-fúziós hely, a kaja bizarr és pocsék. Kipróbálom a sarsaparillát, ez jó ötlet, bár eddig azt hittem, ez valami egzotikus szeszesital. Hát, nem: szárcsagyökér-szörp, furcsa íze van, de nem rossz. Aztán jön valami, ami szerintem cukorkéregben megsütött hagyma (fújj) valami zöld mártással (fujfujj). A gyomrom határozottan hánykolódni kezd. Rendelek hát hasábburgonyát is, hogy lenyomassam a hagymát.

De ettől csak rosszabb lesz.

Én is kezdem a szökést fontolgatni.

Továbbvándorlunk valami kocsmába. Elképzelésem sincs, hogy hol lehetek, igyekszem nem lemaradni, mert ezek úgyse vennék észre. A kocsma teljesen szokásos kocsma, hosszú pulttal, sok-sok fiatallal. Valaki kezembe nyom egy poharat, először azt hiszem, forró csoki van benne és belekortyolok – de jó ég, ez vodkás kávé! (Fujjfujjfujj.) A gyomrom már kifejezetten háborog, csendes apátiában vagyok. Tűröm a helyzetet, még csak nem is szenvedek.

Aztán megint betömörülünk egy taxiba – az üléstámlában képernyő van, reklámfilm megy rajta, meg híradó, iszonyú ez az ingertúlterhelés, ami itt alapbeállításnak számít. Felismerem a Central Parkot, ahogy elhúzunk mellette, aztán itt is vagyunk a Harlemben, a Smoke előtt. Ez egy bár, itt lesz a jazz est. Várni kell a bebocsátásra, még az előző csapatnak játszik a zenekar, ráadást is, az ajtónál álló idősebb hölgy sokat látott tekintetéből tükröződnek a szórakoztatóiparban eltöltött évtizedek, a szája széles, és jó humorérzékről árulkodik. Azt hiszem, ővele is érdemes lenne beszélgetni.

Egy kényelmes kanapén kap helyet az egész társaság, kis színpad van előttünk, vörös fények, vörös kárpit, hangulatos. Valami ilyesmire számítottam. Fekete zenészek kopasz fején csillan meg a visszafogott reflektorfény, a hátsó falon nagy betűkkel áll: smoke. A pincérlányok villámgyorsak. Én nem merek inni, csendesen magyarázom az ázsiai pincérnőnek, hogy miért… nagyon együttérző, kérdezi, hogy „nem volt jó a koreai étel?”, és mondom, hogy bizony nem, és ezután csendben letett elém egy jégkockákkal telt, karcsú koktélospoharat, a pohár szélén még citromkarika van, a gyógyítóan hűs vízben pedig frissen facsart, nyers gyömbér, a cég ajándéka. Jót tesz, de főleg a gesztus.

Nagyon hálás vagyok neki, eddig ez az este egyetlen igazán emberi történése, itt létrejött valamiféle kapcsolat két ember között…

A jazz profi, élvezetes, mellettem egy indiai fiatalember ül – Rahul a neve – de fura, hogy zenehallgatás közben az ölében tartott laptopon kaparászik, posztolja a fészbúkra, hogy milyen remek jazz esten van – ahelyett, hogy élvezné a remek jazz estet.

Rahullal sem sikerül egyetlen mondatot se váltani, a laptoppal nem konkurálhatok, mindenesetre megfogadom, hogy bárhová is vet az élet, ha egy korban hozzám illő másnemű személy ül mellettem a félhomályban egy kanapén, sose fogok netezni. Ráadásul rámszól, hogy ne fényképezzek, pedig én úgy értettem, a zenészek azt kérték, a vakuzást mellőzzük. Pedig ez a Rahul O. szerint jó fej, Budapesten ismerkedtek meg.

M. is fényképezni szeretne, Rahul őt is le akarja állítani, és míg én annyiban hagytam a dolgot, M. emlékezteti Rahult, hogy a kérés csak a villantásra vonatkozott. Csendes elégtételt érzek, hogy ennyi nagyeszű sündisznócska között végre én értettem jól valamit angolul.

Szünet, aztán egy másik zenekar jön – itt meg mindenki fehér, illetve, ha jól látom, van egy ázsiai zongoristájuk. De szintén profik, jó hallgatni őket.

Éjfél után járhat az idő jócskán, a csipetcsapat még marad és társalog meg baromi drága italokat iszik, én jobbnak látom lelépni. Meglep, mekkora megkönnyebbülést érzek, hogy megszabadultam tőlük, ettől a nagy örömtől és felszabadultságtól eszembe se jutni félni, pedig akárhogy is: a valóság az, hogy éjjel kettőkor egyedül vagyok egy harlemi utcán.

Hamar sikerül leintenem egy cirkáló taxit. És jön a nap második nagyon jó élménye: a szenegáli taxis, aki ma a második ember, aki érdeklődik irántam. Megdöbbent, hogy ez mennyire jól esik, mint sivatag után egy pohár víz. Valódi beszélgetés, valódi emberrel, széles mosolya villog a sötétben, tizenkét éve van New Yorkban, egy fillér és nyelvtudás nélkül jött Szenegálból és lám, most taxit vezet és ez jó dolog. Mondom neki: "bátor vagy", mire ő: "nem, te vagy bátor, éjszaka egyedül mászkálsz Harlemben".
Íme, a megtestesült amerikai álom, egy bevándorló vagy egyenesen nincstelen menekült a világ egyik legszegényebb országából, aki egyetlen szóval se panaszkodik vagy magyarázkodik: jobb életre vágyott, eljött ide, bejött neki. Egy élmény vele utazni, a neve úgy hangzik, hogy „Háj”, jókedve szinte sziporkázik. A kontraszt Háj és M. barátai között leírhatatlan.

Kérdi, hová vigyen. Mondom, a New Yorkerbe. De hát itt New Yorkban minden hotel New York-i! Meg kell mutatnom a címet, meg hogy a Port Authority-nál van, erre már tudja… nevet. Lefényképezem új New York-i ismerősömet. Hamarosan fékezünk is az épület előtt. Elképesztő, de nem fogadja el a borravalót.

Még integetek neki, amikor elkanyarodik a járda mellől. Visszainteget, a lesötétített ablak mögött megvillan egy kábé kétszáz fényesfehér foggal bélelt óriási mosoly.

A fényárban úszó hall most üres, az őr csak megrezdül felém, hogy valami igazolást kérjen, de látja, hogy aggodalomra semmi ok… Felmegyek a huszonhetedikre, most is bedugul a fülem, igyekszem csendben bekúszni a szobába, hogy ne ébresszem fel O.-t.

2012. március 17. szombat

Ismét egy napsugaras reggel! Táncol a fény a szemközti irodaház antennáin. Szent Patrik napja van, ma infernó lesz. Reggelire bevállalok egy juharszirupos banán-eper-áfonya gofrit és egy szép nagy vajas bagelt. Fergeteges! Az meg tényleg igaz, hogy ha kiürül a kávésbögre, azonnal újratöltik, grátisz. Mondjuk amilyen vacak a kávé, nem ragaszkodok hozzá.

Kicsit párás az idő, de alkalmasnak látszik, hogy messzire ellássak… vagyis, itt az ideje megnézni az Empire State Buildinget! Nincs túl korán – az útikönyvem azt írja, minél korábban kell menni, hogy elkerüljük a tömeget – szóval nincs korán, de tömeg sincs, még nem indult be a turistaszezon. Az épület előtt zöld cilinderes afroamerikai személy próbál rávenni, hogy nála vegyem meg a jegyet.

No. Az épület belül is fenséges, átesek a kötelező biztonsági ellenőrzéseken, egy ponton le is fényképeznek – ez egyrészt része a biztonsági ellenőrzésnek, másrészt a végén megvehetem a fotót, kapitalizmus van, kérem… olyan hirtelen vágok a kamera előtt „fotómosolyt”, hogy a mögöttem állók felröhögnek. Vörös bársonykötél kordonok közt cikcakkozva végre itt állok a liftnél… persze, most kell pisilnem, nyilván a kávé miatt, mindenesetre elmondhatom, hogy én már az Empire State Buildingben is voltam vécén. Megkísért a pajkos gondolat, hogy milyen lenne lepisilni a tetejéről. Na jó, nem vagyok pasi!

A dirigálóemberek, akik a turistanépet terelgetik, feltűnően kedvesek. Beterelnek a liftbe, pattog a fülem, és már fent is vagyok a 82. emeleten… Plusz 15 dollárért még feljebb is mehetnék, de köszönöm, innen is jól látni mindent. Hú, de mi mindent! Lent, a mélyben gyufaskatulyává töpörödött toronyházak, a Macy’s öt emelete egész apró, sötét kanyonok a sugárutak, a távoli tenger felett gyöngyház-kékesfehéren vibrál a levegő. Tényleg párás az idő, a Downtown toronyházai feketés sziluettként rajzolódnak ki a horizonton, néhány felhő közelít az óceán felől. Komoly ellenőrzés van, rácsos korlát, semmit se szabad rátenni… de észrevétlenül kiteszem Kati lélekpillangós kitűzőjét, fotó, Kati örülni fog neki… vigyáznom kell persze arra is, nehogy lefújja a friss szél, hiszen senki se örülne annak, hogy a nyolcvankettedik emeletről fejére száll egy szélfútta lélekpillangó… Boldog vagyok, mintha a világ tetején lennék, SMS-t küldök haza. Aztán hirtelen elmegy a térerő, állítólag szeptember 11. óta valahogy lekorlátozzák.

Kibámészkodom magam, indián stílusú bőrdzsekim rojtjaival játszik a szél, hallok magyar szót is. Aztán, ismét, lefelé. Kiállítás a torony történetéről… tényleg, erre mászott fel King Kong. Lent az elmaradhatatlan szuvenírshop, Empire State Building minden formában, lehet hogy tényleg meg kéne vennem azt a fotót, húsz dollár, fenébe is, hagyom… azért kárpótlásul lefényképeztetem magam valakivel az előcsarnokban.

Csodálatos, ünnepi a hangulat odakint… szombat is van, meg az írek ünnepnapja is, szinte mindenki visel valami vicces, zöld dolgot, lóherés kitűzőt legalább. Nagy buli készül. Én elindulok Észak felé, de hamarosan utamat állja a mulató tömeg, az Ötödik sugárút le is van zárva a felvonulók miatt. Kanyar jobbra, a 42. utcán, le az ENSz épületek felé… itt észrevehetően csökken a tömeg, az ég felhősödik, sűrűn változnak a fényviszonyok. Aztán már itt is vagyok a Hudson partján álló épületeknél, felhőkarcolók a javából, a tarka zászlókat még nem vonták fel. Ez kis csalódás, én úgy képzeltem a képek alapján, hogy egy nagy zöld park, színes zászlók, szobrok és épületek… ehhez képest rácsos kerítés, belépődíj, na meg egy Free Tibet! tüntetés. Érdekes, már messziről megéreztem a jellegzetes füstölőillatot, bevillan a Sambhalla központ képe, ahová jógázni jártam, ott is tanyáztak tibetiek… Alá akarnak íratni velem valamit, de üdvözülten mosolygó hülyének tettetem magam. Nehogy már ezen múljon a legközelebbi vízumom.

Így hát kívülről csodálom meg a kékesfekete füstüveggel borított felhőkarcolókat, aztán ismét balra fordulok… gazdag környék, Prada, Loubutin, tudnék válogatni a kirakatokból. A Central Park felé közeledve megint megsűrűsödik a nép, a kocsmákból szinte túlcsordulnak az emberek, sokan máris részegek. Alakul a móka. Az Ötödik sugárút le van zárva a Central Park közepétől, mert itt zajlik a felvonulás, igazi csinnbumm-cirkusz, katonazenekarok, tűzoltók, hagyományőrző katonák a régi időkből – micsoda filmbe illő arcok, akárcsak nálunk a visegrádi palotajátékokon, csak itt nem a középkor, hanem a polgárháború tizenkilencedik századi világa elevenedik meg, szúrós bajuszok és szúrós tekintetek. De a katonák, tűzoltók mókáznak is, úgy látom, a tűzoltók különösen nagy sztárok itt. Hatalmas tapsvihar fogad egy-egy tűzoltózenekari menetet. Arcokra, jellegzetes pillanatokra vadászom a kamerámmal, élvezetes, a nézőké is. Aztán nehézkesen sodródom a tömegben észak felé, szeretném megkerülni a menetet és bemenekülni egy kicsit pihenni a parkba, szinte fojtó a sültvirslik és mindenféle sülő dolgok szaga, füstje. Megint sütni kezd a nap, meglepően meleg lett. Az egyik sarkon hatalmas, lomha kutya ül, az amerikaiakat láthatóan minden elbűvöli, ami NAGY. Úgyhogy kérdezgetik is a büszke gazdát, hogy milyen fajta ez – „komondor”, válaszolja, és tényleg, Manhattanba kellett jönni, hogy életemben először megsimogassak egy komondort. Pingponglabda nagyságú, nedves orrát a kezemhez nyomja, aztán a lomha állat gyapjúkupacként elterül, így simogattatja magát, komoly útakadályt képez, gazdája hiába rángatja a pórázt.

Central Park – végre egy kis „természet”! Hogy hiányzik… megnézem a Belvedere műkastély-kilátóját, látom a tavacskában uszimuszizó teknősök sötét, ovális foltjait a víztükrön, na meg a szemtelenkedő kacsákat. Veszek egy hotdogot meg egy műanyagpoharas teát az egyik bódénál, a Metropolitan Museum lépcsői előtt, leülök mindezzel egy kicsit pihenni. Még nem indították be a szökőkutakat, fakók még a színek, a kipattanó rügyek élénkzöld egérfülei pöttyössé teszik a szürkés gallyakat. Olyan minden, mint egy régi, túlexponált felvétel, kicsit füstös, a hangok keveregnek, tram-pam-papam, egy Pókembernek öltözött mutatványos produkálja magát a tömegben, de nemigen figyelnek rá. Annyi itt a fura figura – különösen ma – hogy ha egyszer valóban elfoglalnák a földönkívüliek New Yorkot, sokáig nem venné észre senki.

Mélyebben hatolok a parkba, egy egészen néptelen, füves részen megérzem a nedves föld és a kaszált fű illatát, és szinte könnyfacsaróan kezdek vágyódni Horány, az otthoni erdők, a Duna után… de ez csak egy pillanat, ha a zöld rétről kicsit is feljebb emelem a tekintetem, máris kocogókat és a toronyházak szürke kontúrjait látom. Körbesétálom a csónakázótavat – teljes kihasználtsággal üzemel – aztán keresek egy kiülőhelyet egy szép, mattszürke gránitsziklán, magam alá igazítom a kabátomat és elfekszem, nézem az égboltot, fürösztöm magamat az amerikai tavasz levegőjében. Nyugalmamat csak valami rejtvényfejtők zavarják meg időről időre, akik „elrejtett kincset” keresnek, és éppen az én sziklám alatt.

Hűvösödik, összeszedem magam, a délutáni fényekben remek fotótémák kínálkoznak – végre kezdek elégedett lenni a fényképeimmel, habár a Central Park kicsit túlreprezentált köztük, azt hiszem. Görkoris társaságba botlok egy kis aszfaltos térségen, táncolnak, és be lehet szállni közéjük görkori nélkül is, engem is csalogat egy félmeztelen, talán hawaii illetőségű fickó, de leginkább egy párductestű öreglány, harsány napszemüvegben és piros kesztyűben arat tapsot.

Ma nem költöttem sokat, elégedetten állapítom meg, hogy lesz itt még shopping. A park szélén a felvonulás még mindig dübörög. Vajon kilométerben kifejezve mennyit gyalogolok? A lábamban mutatkozó érzések és a fáradtságszintem mindenesetre a Caminót idézik.

Innen még egy órácska a szállodáig. Beülök a La Famigliába, és mennyei lasagnét eszem, friss eperszörppel, fergeteges. Aztán a Broadway felé fordulok, közös fotót készíttetek a Times Square-en posztoló rendőrökkel – az eredmény olyan, mintha épp letartóztattak volna – élvezem, hogy ezt is meg mertem tenni. Villóznak a neonfények. Az óriás fényfalak mögötti lakások, irodák üresek, tudom.

A „flow”, az áramlat sodort ma egész nap ide-oda, ennél élvezetesebb dolog nincs is… Basszus, hiányozni fog ez a hely. A Central Park gránitsziklái, a nárciszok, a felhőkarcolók, a rohanó nép, a kifejező, nyitott arcok.

Sötétedik.

A szálloda felé sétálva majdnem látok egy bankrablást. Olyan, mint a filmeken – csikorgó fékezéssel vagy hat rendőrautó körbeveszi a sarkon álló banképületet, villámgyorsan kiürítik a körbezárt területet, akció van. Aztán elernyednek a feszes izmok, a rendőrök ténferegni kezdenek, alighanem téves riasztás volt. A rendőrök aztán a környékbeli feketéket kezdik igazoltatni, gondolom, hogy ne érezzék, hogy hiába jöttek.

Tudom, hogy Szent Patrik napja alkalmából zölden világít az Empire State Building, de ezt már nem nézem meg, beájulok az ágyba… lehunyt szemeim előtt az élmények képei vibrálnak.

2012. március 18. vasárnap

Névnapom van. Totál elfelejtettem, de anyu nem. Ott az SMS a telefonomon. Odakint szürke köd, megint őszies lett az idő. Gyümölcssalátát reggelizek, eltelítődtem már a nehéz, kalóriadús reggelikkel, a legtöbb dolgot kipróbáltam, és csökkent a mohóság.

Az időjárás pont múzeumlátogatásra való. Mára úgyis ezt terveztem.

Együtt indulunk O.-val, bekukkantunk a Port Authority állomásra – innen indul vissza a reptéri busz – de hol lehet jegyet venni? O. kideríti a menetrendet, meg hogy sárga dzsekis mozgóárusokat kell keresni, aztán nem látunk egyet sem, O. elhúz valamerre. Én szinte rögtön megpillantok egy árust – az épület rossz oldalán kerestük a megállót – és megveszem a jegyet. Megnyugtat, hogy ez is megvan.

Ballagok tovább a csepergős időben, vasárnap van, lassan vékonyodik az égboltot fedő szmogos-nyirkos ködréteg, és mire a Madison Avenue-ra érek, szinte a nap is kisüt. Elegáns környék, ezt tegnap a Szent Patrik-őrület miatt nem tudtam rendesen megnézni. Tisztes épületek, hagyományos angyalos-kovácsoltvas erkélykorlátos homlokzatok, fák, járda – mindez lehetne Párizs is.

Amolyan buli utáni, vasárnap reggeli tompa lábadozó ernyedtség uralja a tájat. A buli nyomait már feltakarították, ismét a maga arisztokratikus csendjébe burkolózik a Madison Avenue.

Megtorpanok, amikor megpillantok egy sárga kagylójelet.

Én emiatt vagyok itt.

Az utam Manhattanbe a Camino folytatása. És eddig semmi erre utaló jellel nem találkoztam… és most, az utolsó napon, íme a fésűskagyló, egy zászlón leng, Saint James church, igen, nem tévedés. Szent Jakab templom. Nosza!

Fel a lépcsőkön, be a nagykapun… utamat állja egy lord, legalábbis úgy fest, igazi idős brit úriember, és nagyon finoman, kedvesen közli, hogy a mise elkezdődött, menjek be az oldalajtón… a meglepődéstől elsőre nem is értem. Mise, az én kedvemért… Beülök, de alig hallom a szöveget a meghatódástól. Végre találkoztam Azzal, aki idehívott… A brit lord kezembe nyomja a mise szövegét tartalmazó négyoldalas forgatókönyvet (az is benne van, mikor kell felállni, letérdelni stb.), a lap tetején ott a Jakab-kagyló, ilyen papírokat is kaptam annak idején… A közönség persze más. Igazi amerikai arisztokrácia, szinte mindenki fehér – kivéve a kórus némely tagját -, elegánsan öltözött, már az arcuk is gazdag. Íme, a Madison Avenue populációja, kiöltözve, a vasárnapi misén. A kórus gyönyörűen, több szólamban énekel, szól az orgona, felállva közösen éneklünk… igen, a kedvenc gospelemet, amit véletlenül kívülről is tudok, az Amazing grace-t. Aztán sorbanállok az áldozáshoz is, ennél szebb névnapi ajándékot nem is kaphattam volna… Köszönöm, köszönöm.

Nincs messze a Metropolitan Museum. A lépcsőin most nem üldögél tömeg, igaz a nap se süt, de azért némi sorbanállás van a jegyért. Roppant drága, de tudom, hogy megéri, ez a múzeum a Louvre-al vetekszik. Óriási, valóban, tudom, hogy nem is érdemes arra törekedni, hogy az egészet megnézzem. Megcsodálom hát az indián kézművesség csodáit, az inkák aranyát, a teljes egészében áthozott és itt felállított óegyiptomi templomot, de vannak itt avar és szkíta kincsek is… az üvegtárlóból ismerős leveles-indás motívumok kacsintanak rám. Minden tárgy alatt az adományozó neve… Aztán jön a középkor, a barokk festmények és szobrok, egy egész kastélyterem, Rembrandt mély feketéi, az ókori Rómát átugrom, viszont legyökerezek a Goya és Velazquez képek előtt… mindez, így együtt, kultúrsokk. Szuvenírbolt, könyvesbolt meg van vagy öt… kapitalizmus. Szinte ájultan ülök le egy padra, ezekből nincs sok. Van egy kávézó, de tömve, az étterem híres az ínyencfalatjairól, ám igen drága.

Úgyhogy amikor úgy érzem, képtelen vagyok több élményt befogadni, kisétálok a Central Parkba és csak ülök egy padon, kezemben a hot doggal és egy halálra cukrozott forró teával, napozok és élvezem, hogy élek… Elsétálok egészen a Reservoir-ig, ez az a nagy tó, amit körbefutnak a kocogók, a menetirány adott. Megcsodálom az egyiptomi obeliszket – csoda, hogy Egyiptomban egyáltalán maradt ezekből! Aztán a lábam a csónakázótóhoz visz, nyílnak a magnóliák nehéz, viaszos szirmai, mókusok és vörösbegyek kacérkodnak velem, hosszan napozok egy padon ismét.

Aránylag ügyesen gazdálkodtam a pénzemmel, így elérkezettnek látom az időt, hogy megvegyem a Macy-s-ben kinézett kagylóhéjszínű kabátot. Esteledik már, valahogy hamar lemegy a nap a felhőkarcolók mögött, de egyébként is jól elment az idő… Kicsit nehezen találom meg a boltot az ötödik emeleten, átrendezték pár nap alatt, boldogan fedezem fel, hogy kabátomat áttették a leárazott holmik közé. 69 helyett 34 dollár… keresem az eladót, sehol, legalább negyedórás bóklászás után kerül elő, közben elmúlt este hét. Emiatt további 15 % kedvezmény jár. Megbocsátok… 

Nézegetem a sok-sok holmit, az afroamerikaiak által kedvelt élénk színű ruhákat, a rusztikus-western stílus aprómintás vászon dolgait, a nyakláncokat, farmernadrágok millióit. Kezemben már ott a jellegzetes, ötágú vörös csillaggal (!) díszített Macy’s nejlonszatyor. New Yorkban több vörös csillagot látni, mint Moszkvában, az egyszer biztos… Elbűvöl, hogy itt S-es méret vagyok, sőt még az is nagy rám.

Bekukkantok a Sephorába, de meg kell állapítanom, a párizsi Sephora, ott a Diadalívnél, sokkal jobb. Mindenáron ki akarnak sminkelni. Jó drága minden, pedig kellene egy szemceruza, mert amit hoztam, abból rejtélyes módon úgy tűnt el a bél, hogy rajta volt a kupak. Bár nagyon fáradt vagyok, még elbóklászok a Broadway éjszakai fényeit fotózni, veszek egy marék képeslapot is az otthoniaknak, tízet adnak egy dollárért… és még mindig van pénzem.

Persze ma is a La Famigliában vacsorázok, ezúttal pizzaszeletet, és míg elrágcsálom, beszélgetek egy asszonnyal. Ezek itt eléggé szóbaállós népek. Az asszonyról kiderül, hogy ügyvéd, fél évet itt tölt, fél évet Londonban, de ez szörnyű rossz, mert „folyton meg kell szokni a szabályokat”, és nem derül ki, hogy a jogszabályokról, vagy a társadalmi élet íratlan szabályairól van-e szó.

Mégiscsak látom a zölden kivilágított Empire State Buildinget.

Ez egy csodálatos nap volt.

2012. március 19. hétfő.

Sokáig alszunk, mert ez a nap hosszúnak ígérkezik. Reggelire hummuszt eszem, kérdi is a pincér, ismerem-e ezt az ételt, mondom igen, hiszen tényleg: ettem már Egyiptomban, na meg Pesten, a Szeráj büfében is…

Semmiből nem áll összepakolni, legalábbis nekem. Kicsekkolunk, utoljára ereszkedem le a békebeli expresszlifttel, ez is hiányozni fog… O. visszakapja a depositot (hát, ő ért ide elsőnek, megnyerte ezt a részt), feldobja, hogy ismét tele van pénzzel, én közben elintézem a csomagszobát. Ötven cent, biléta.

A Madison Square-en üldögélünk egy padon, ez volt az első jó élményem itt, New Yorkban, és még mindig tetszik. Jön egy ázsiai asszony egy kis fekete kutyával, göndör szőrét simogatjuk, elbűvölő jószág. Egy fiatal srác is csatlakozik, leguggol a kiskutyához, az imádattal hozzábújik, ez már „love”, jegyzi meg O. Az ázsiai asszony elmondja, hogy ő azért szeret itt lakni és nem Hongkongban, mert ott az ilyent megeszik.

Aztán O. megy Rahullal ebédelni, az ő gépe két órával korábban indul, mint az enyém, már csak otthon fogunk találkozni. Még mindig hat a „túlexponált fénykép” hangulat, erős a fény, a kontraszt a téren, égbe törnek a felhőkarcolók, a Flatiron Building háromszöge.

Sétálok tovább, dél felé, mert a kínai negyedet még nem láttam. Meglepően sokat kell gyalogolni, mire odaérek, keresztül Chelsea-n, „fiatalos és művészek által kedvelt negyed”, írja erről az útikönyvem… szerintem egyszerűen csak lepukkant, de nem kellemetlen környék. Aztán elvileg áthatolok az olasz negyeden, Little Italyn… nem sok olaszos van benne, főleg Róma után – ó, a Trastevere pizzériái! – pár macskaköves utca emlékeztet mindössze, a kínai negyed annál virulensebb. Ismerős ez a keleti hangulat, még a szaga is. Én nem mernék itt enni. A kínai csicsa, mint a színes korall, elfedi az épületek felszínét, a vas tűzlépcsőket és téglahomlokzatokat, az eredeti öntöttvas díszeken vörös lampionok függnek. Chinatown-ban kétszázötvenezer kínai él, el se tudom képzelni, hogy férnek el. Illetve, el tudom képzelni.

Aztán megint a Broadway-en sétálok, visszafelé, benézek a Pearl River Mart nevű áruházfélébe… minden, ami kínai, de vicces dolgok is vannak, meg jó minőségűek is, élvezem. Aztán igenis kávézok egyet a Starbucks-ban, ezt már rég megfogadtam, fura hogy rögtön a keresztnevemet kérdezik, és amikor elkészül a kávém, rikkantás száll a teremben: „kész Alexandra kávéja!”. Aztán felfedezek egy turkálót – nemigen láttam ilyet, ezt is „vintage”-nak nevezik, ami olyasmit jelenthet, mint nálunk a retró. Évtized szerint csoportosított holmik, rettentő sok kacat, jó drágán… az út túloldalán szó szerint ott tornyosul az Empire State Building.

Kipróbálom a fagyasztott joghurtot csokival, nagyon finom, meg már kicsit azért éhes is voltam. Jó nagy adag, négy dollárért, nagy divat itt, lehetne nálunk is. Sokkal jobb, mint a fagylalt. Mindenféle szóratot lehet választani, apróra vágott epret, kókuszt, csokireszeléket, színes cukrokat, de van gumimacis is. Veszek egy nagy zacskó joghurtos fehér csokiba mártott mazsolát is, csomagolásán a Brooklyn-híddal.

Az Union Square-en most is ott a kis virág- és farmtermény piac, de van egy „foglaljuk el a Wall streetet” tüntetés is, alternatívan öltözött (vagyis inkább vetkőzött) fiatalokkal. Az egyik csaj félmeztelen testét rendőrségi útlezáró szalagokkal tekerte körbe, nagyon cool.

A Fifth Avenue-en megyek észak felé, még egyszer végig a Rockefeller center és a Szent Patrik-székesegyház mellett, látok egy férfit, aki a hátára kötött kalitkában sétáltatja a papagáját. Ékszervásár is van, szakállas-kalapos ortodox zsidók mindenfelé.

Megyek elbúcsúzni a Central Parktól, ülök egy kis, romantikus pavilonban, szó szerint lógatom a lábam a csónakázótó vízfelszíne fölé, kacsák, szerelmespárok, napsütés… kicsit szomorú is vagyok, meg új elhatározások is érlelődnek bennem. Sajnos az idő telik, alkudozom magammal, hogy „csak még öt percet”, de aztán egy nagy sóhajjal feltápászkodok és elindulok… immár véglegesen, hazafelé.

Innen egy óra gyalog a New Yorker, beülök a szemközti pizzériába egy búcsúpizzára, mondom a srácoknak – egyébként lengyelek – hogy megyek haza, jó utat kívánnak, „see you next year”, a jövő évi viszontlátásra… Aztán kiváltom a sporttáskámat a csomagmegőrzőből, és irány a Port Authority.

Az Airporter buszra semennyit se kell várnom, érett délután van már, O. gépe most szállhat fel… Keservesen sokáig tart kikecmeregni a városból, irtózatos forgalmi dugó van, egy másik, elromlott busz utasait is felvesszük, de mire ez kiderül… még szerencse, hogy bőven hagytam magamnak időt erre, de azért így is van bennem némi stressz.

Amikor végre már kint araszolunk a reptéri gyorsforgalmi úton, a sofőr is láthatóan felvidul, és betesz a lejátszóba egy Michael Jackson best of-ot… Amikor az utasok nagy része kiszáll az első termináloknál, és csak egy csapat fiatal marad – meg én – feltekeri a hangerőt, és a padkákra hajtva megtáncoltatja a buszt, moonwalking a javából, Michael énekel, it’s bad, de kár ezért a zseniális srácért. Tisztes borravalót hullatok a sofőr dobozába, ez a táncolós busz-élmény megérte.

Alkonyodik. Épp belépek a négyes terminál üvegfalú épületébe, amikor két civilruhás ráveti magát a mellettem lévő emberre, földre teperik és megbilincselik, érdekes, mennyire nem érint meg a látvány, nem ijedek meg… már elkapott a „tranzit-érzés”, már nem tartozom ide.

A kiléptetés nem túl bürokratikus. Elhencegek a beszállókártyás tisztviselőnek azzal, hogy otthon anyu a reptéren fog várni, pezsgővel. Az útleveles tisztviselő csak megkérdezi: „van ESTÁ-d”? Mondom, van, ez elég is. Viszont test-szkenner az van most is, felemelt karral beállok a pozícióba, aztán bejelez a fémkereső, még motozásra is meginvitálnak egy kis fülkébe. Természetesen ottfelejtem az útlevelemet és a beszállókártyát, de az egyenruhás nőszemély utánam hozza, míg öltözködök. Legmacerásabb az övet visszacsalogatni a helyére, túl sor rajta a beakadós fém díszítés. Mellettem egy idősebb asszony morog az eljárás miatt, annyit értek belőle, hogy „hülye jenkik”.

Végre a vámmentes shopoknál járok, és még mindig van időm. Elköltöm a maradék pénzemet New York-panorámás csokira, karibi rumot is veszek, és igen: egy kis, műanyag Szabadság-szobrot is. Kínai gyártmány. A rum megvásárlása kissé bürokratikus. Az első boltban kiválasztom a megvásárolandó italt… kapok róla egy nyugtát, azzal átballagok a kettes számú boltba, ahol kifizetem… az útlevelemet mindenhol meg kell mutatni. Aztán itt is kapok egy elismervényt, ezzel visszasétálok az egyes számú boltba, ahol megint megnézik az útlevelemet, és közlik, hogy a rumot majd a repülőn kapom meg. Zártláncú technológia, bizony. Gondolom, volt már úgy, hogy a türelmetlen utas feltépte a lehegesztett, egyébként egy rinocérosz támadásának is ellenálló szatyrot és a vécében elkortyolta az italt, majd pocsolyarészegen kellett fellapátolni a gépre. Esetleg így előzik meg, hogy nitroglicerinre cseréljem az üveg tartalmát, több ötletem nincs, passz.

Tényleg, a beléptetőkapunál ott vár rám a rumos szatyor, aztán már fent is vagyok a gépen, most sincs telt ház. A képernyőkön természetfilm képsorai peregnek, száz példányban… mellém egy joviális, kipirult arcú hapsi penderül, már az akcentusából rájövök, hogy svájci. Igen, zenész, egy Big Band tagja – a zürichi rendőrségnek népes zenekara van – és a Szent Patrik ünnepségen lépett fel négy kollégájával, egyébként hetvenöten vannak, és itt öten lettek volna, de az ötödik zenészt legutóbb Dél-Afrikában megharapta egy tatu… Bizarr.

Megajándékoz a CD-jükkel, ez igazán meghat, mert szerettem volna igazi amerikai jazz-zenét venni, de teljesen elfelejtettem, ma meg akkora music store-okat láttam, hogy fél napba beletelt volna, mire találok valamit… De végül így mégis lett zeném.

Egész jó a vacsi, a svájci lebeszél a sörről, szerinte a kisüveges vörösbor az igazi. Tényleg, mert úgy elalszom ültömben, hogy a lámpagyújtásra ébredek, és időbe telik, míg megértem: leszálláshoz készülünk.

Svájc, Zürich, zenészeink már itthon vannak, én megint meghallgatom a földalatti furcsa hangeffektusait, kiírva sehol nincs, merre kéne mennem, de mutatják, és a tömeg is arra áramlik. Megint motozás, csomagátvilágítás… teljesen rutinos vagyok. Nagyon élvezem, hogy most nem kell rohanni, van időm megcsodálni a kiállított sportautókat, ékszereket és mindenféle egyéb megvásárolható luxuscikkeket. A panorámaablakokon túl ott kéklenek a hegyek, de jó lenne túrázni egy nagyot, friss patakok és kék enciánok között, fenyvesek illatában… de ez még a művi reptéri világ, beszállás – megint itt vannak a dagadt Harley-sek, országimázs, nesztek, azon morgolódnak, hogy nincs elég hely a csomagoknak, „pedig minden ülés felett van póc (!)”...

Hazafelé, hazafelé repít a gép, felhők csipkeszőnyege felett, kék hegycsúcsok hímeznek bele a csipkébe, nagyon szép… aztán máris ereszkedünk, akadálytalanul kelek át Ferihegyen, zöldfolyosón, mindenen. És anyu valóban vár, valóban pezsgővel…

Újra itthon.