Camino Frances. Ötödik nap. Estella - Torres del Rio

Ötödik nap. Estella - Torres del Rio

2010. július 18. vasárnap.

Aggódtunk a vasárnap miatt, amilyen katolikus népek ezek biztos nem lesz nyitva közért, bolt, semmi.

Persze sötétben indulunk, bár megvárjuk a gondnokot mind a hárman a recepción üldögélve – aztán kiderül, hogy be se volt zárva az ajtó.

A tegnapi borkút még nem üzemel – éjszakára azért elzárják a borcsapot - a raszták eltűntek, szépséges erdőben halad az utunk, néhol szőlőskertek között. Egészen olyan, mint otthon. Az útjelző kövek tetején kis kőkupacok. Néhol az út szélén is emelkednek ilyenek, akár a közép-ázsiai pusztákon. Szokás vinni egy darabig a köveket, felajánlásból, aztán letenni a jelképes terhet valahol. 

Alig hét kilométer múlva már egészen világos van. A Camino, úgy tűnik, felvezet egy meredek hegyre, de nem: csak Villamayor de Monjardin faluba, templomot persze a világért ki nem hagyna az út vonalvezetése! Milyen szép hely… egy guszta, holland evangélikusok által működtetett zarándokszállás előtt kávézgató népek szemlélik a pazar kilátást, megfogadom, hogy legközelebb itt alszom. Milyen hangulatos!

 

Aztán ahogy a nap egyre feljebb emelkedik, a varázsos rózsaszín reggeli fények helyét a tűző fénysugarak veszik át. Ahol aszfalton megyünk, olvad a lábunk alatt. Vélem látni, merre fogunk menni – de a Camino sose arra kanyarodik! Ez is tanítás… nem tudom előre kisakkozni az utat. A táj kitágul – elképesztő élmény, nekem, pestinek… itt a városban pár méter után házfalba, járműbe, emberbe ütközik a tekintetem, itt meg a végtelen se állja útját – szokatlan a szememnek ez a fókusz, de a tudatomnak is. Könnybe lábad a szemem – mindenfelé a végtelen szabadság, ezért jöttem! Milyen csodálatos! Egy egyenesebb szakaszon kipróbálom, milyen csukott szemmel menni – nagyon érdekes, ilyenkor mintha bennem volna az út. Kinyitom a szemem, látom a külső utat, behunyom, és folytatódik, belül.

Beérünk Los Arcosba. Ez is aranyos kis város, a főtéren biciklisek seregei parkolnak a templom körül. DV egy padra telepedik az árnyékba, aztán hoz nekem egy sört – sírig tartó hálám! Se templom, se kocsma nincs zárva vasárnap… Aztán bemegyünk a déli misére, valahogy elalszom, ültömben bebólintok a hűvös félhomályban, a spanyol nyelv gyönyörű és nagyon illik a templomhoz – de engem, mivel nem értem, pusztán gyönyörködöm benne, elandalít a zengése, mint az orgonaszóé.

 

Soha többé Caminón nyáron déli misét. Ezt nem a pogányság mondatja velem, hanem a meteorológia. Nagyon, nagyon, nagyon meleg lett! Míg mi bent hűsöltünk, kint felforrt még az út pora is. Mégis, menni kell. A sör a szentelt ostyával tuti kombináció, egyáltalán nem vagyok se éhes, se szomjas. DV viszont konyul jobbra, hervad balra a hőségben. Furcsa, kicsit bekattant tudatállapotban vagyok, egy szakaszon kedvem támad futni, tehát futok. Mindenen nevethetnékem támad. Az útifüzet, a Pilgrim Guide 6 kilométert ír erre a szakaszra Torres del Rióig, de kizárt, hogy ez annyi legyen. Sokkal többnek tűnik. Először egy Sansol nevű porfészekbe érünk be, ahol egyszerűen semmi sincs, kénytelenek vagyunk a kocsmában útmutatást kérni. Lenne egy szálláshely is, de az zárva. Kedvetlenek és nyűgösek vagyunk, valamint nagyon izzadtak meg porosak is. De innen már csak egy kilométer Torres del Rio. Itt is nehezen megy a navigáció, az általános energiahiány lehet az oka. Most már nekem is van vízhólyagom, derekas példány nőtt a bal lábam kisujjára. Érdekes, hogy egy ilyen apró bibi mennyi figyelmet követel – többet, mint a panaszmentes 99.9 százaléknyi egyéb testrészem!

Nagy nehezen megtaláljuk a magánkézben lévő Casa Marit, kedves kis penzió, a tulajnő panaszkodik, hogy kevés a vendég. El nem tudom képzelni, hogy öt euró/fő bevétellel hogy is lehet működtetni egy ilyen szálláshelyet, kell hogy kapjanak valami támogatást mellé. A portán egy pakli Tarot kártya hever – te jó ég, van Camino Tarot? És tényleg van!

Ismét baszkok a szobatársaink, ezúttal lányok. Nagyon kedvesek.

Mennyei érzés lezuhanyozni! Kimosom a cuccaimat, lecsapoljuk a vízhólyagokat, kezdem embernek érezni magamat, DV viszont sír a fáradtságtól. Megfogadja, hogy soha többé nem fog előre megtervezni semmit.

 

Próbálok pihenni az emeletes ágy emeleti részén, mozdulok valamit, erre a matrac vet egy huppot és már megyek is lefelé. A levegőben sikerül valami virtuóz mozdulatot tennem, aminek következtében talpra esem, mint a macska. Pontosabban, vízhólyagra. Az ordítás bennem reked. Nem mindig jó ám talpraesettnek lenni!

 Délután elmegyünk vacsora után nézni. Egy kis utcán üldögélünk a kocsma mellé kitett székeken, egy kisgyerek ménkű nagy, szelíd kutyát simogat, a kutya még ülve is nagyobb, mint ő. Kellemes, meleg, álmos délutánunk van, csak bambulok magam elé… A kocsmából kijön egy szakállas, ijesztő külsejű figura, a feje köré tekert ronggyal, elnevezem Öreg Mórnak. A többi műanyagszéken vándor társaink ücsörögnek egy-egy nagy korsó sörrel. DV felajánl egy fél zacskó Normolyt nyomelem- ásványianyag-pótló italport. Hopsz! Szinte érzem, ahogy újjáélednek az idegi kapcsolatok az agyamban. Ahá, ez volt a bajom. Érkezik egy csendes, gitáros fiú, álmodozó dallamot penget hangszerén. Az Öreg Mór feneketlen hátizsákjában kotorászva előszed egy furulyát, és bekapcsolódik, lábuk elé heveredik a kutya, amit a gyerek tovább nyúz – olyan térzenét rittyentenek, hogy az csuda!

Elérkezett a vacsoraidő, avagy az első zarándokmenüm alkalma. A vendéglő-részleg a kocsma emeletén van. Isteni érzés jóllakni a zsíros paellával, rántott szelettel, és hozzá az az üveg vörös bor! Kitűnő!

 

Még éjszaka is nagyon meleg van, ajtó-ablak nyitva. Az éjjeli világítás narancssárga szemként világít a szobában. Rosszakat álmodom.