Camino Frances. Huszonkilencedik nap. Brea - Santiago de Compostela

2010. augusztus 11. szerda.

Amikor felébredek, az első gondolatom az, hogy ma megérkezek… ma befutok Santiago de Compostelába. Némi ünnepi hangulat vesz rajtam erőt, mint gyerekkoromban a karácsonyi reggeleken.

Eukaliptusz-ligeteken haladunk át, érdekes, mennyire elterjedt ez a betelepített egzotikus fafajta. Gyorsan nő nagyon, a törzse puha, elágazások nélküli és fehér, akár a gyertya. Szendvicseznénk, de az első két bár egyszerűen tömve van, DV kijelenti: „olyan bárt akarok, ami üres és ahol van bocadillo!” Összejön.

Alig huszonvalahány kilométer, mégis soknak tűnik, kicsit a zavarosabbá váló tudatállapotok ellen is küzdeni kell. Az is lehet, hogy számomra egyszerűen nehéz műfaj a célegyenes – olykor hajlamos vagyok pont itt ráunni, feladni. Szerencsére a leukoplaszttal ragasztott szandálom jól bírja. Egészen sokáig erdőben, kellemes ösvényeken haladunk, egy katonai reptér is van itt furcsa formájú radarokkal, de a polgári repülőtérnek is errefelé kell lennie. Látunk egy kis Wizzair gépet felszállni, szinte fennakad az eukaliptuszfák csúcsán, egészen alacsonyan száll még – néhány nap, és mi is repülőre szállunk ismét, egészen elszoktam a járművektől. Furcsa érzés, nagyon furcsa, kicsit szívszorító, hogy vége az erdőn-mezőn vándorlásnak…

Monte Gozo az a dombocska, aminek a tetejéről elvileg először lehet megpillantani a katedrális tornyait. Én ugyan nem látok semmit, de az ünnepi hangulat tetőzik, valakik kagylóhéjakat osztogatnak rájuk festett sárga nyíllal, emlékül. Van itt egy hihetetlen zarándokszállás, akár kétezer ember is eltöltheti az éjszakát, mielőtt bevonul a városba… Akik a másnap déli zarándokmisét szeretnék elérni, általában itt éjszakáznak. Elképzelni sem tudom, milyen lehet, de aztán meglátjuk: akár egy olimpiai falu. 1993-ban építette a galíciai önkormányzat, akkor is Szentév volt. Charley szerint esténként óriási buli van itt… na, ezt el tudom képzelni.

 

Santiago előtt nincs „teszkófalva” vagy polígono, mégis jókora táv beérni az óvárosba. Bizony a város szélétől egy órányi útra is van a közepe, Santiagónak kábé százezer lakosa lehet. A város szélén tévés furgon, riporterek kapdossák el a zarándokokat egy rövid interjúra. Mivel nincs kedvem ahhoz, hogy a helyi RTL-nek valljak a motivációimról, ezért egy jobbkanyarral be a közvetítőkocsi mögé, aztán spuri. Eszembe jut Shirley McLane… szerencsére engem nem vesz üldözőbe a média.

 

Turizmus, tömeg – mellbevágó. DV máris közli, hogy izzad a városi stressztől. Santiago óvárosa egyébként nagyon szerethető, hangulatos, és a stílusa is egységes. Világörökségi hely. Egy kis téren az utcazenész a Memory-t játssza. Könnybe lábad a szemem: emlékezz, emlékezz… Kapunk térképet a turistairodában, rajta bejelölve a szóba jöhető szálláshelyekkel. Nagy a hőség, rögtön rábökünk egyre és irány. DV ugyan elábrándozik a templom kriptájában kialakított szálláshelyen, mint lehetőségen – a Guide ír egy ilyet is – de aztán egy egészen konszolidált, ódon jellegű helyen kötünk ki, már a Santiagóból kifelé vezető út mentén. Nagy-nagy útépítések, talán ez ijeszti el a kóbor vándorokat, vagy emiatt nem találják meg a helyet – mindenesetre szerencsénk van, mert egyáltalán nincsenek sokan. Így, nyáron, csúcsidőben simán megeshet, hogy az ember egyáltalán nem talál szállást…

Isteni dolog lezuhanyozni. Kicsit pihenünk is – déltájban jár a nap – aztán vissza a városközpontba, hogy túlessünk az adminisztráción. Igazi ünnepi nyüzsgés az utcákon, de kiváltképp a katedrális előtt, a Dicsőség Kapujánál, a Porta Gloriosánál, ami persze zárva van, a dicsőség már csak ilyen… Nagy örömködések, fényképezés, turistaáradat, bódés árusok…

A zarándokiroda a Gelmirez utcában van, ha jól emlékszem, egész közel a katedrálishoz. Jókora sor áll – pont azért jöttünk most, mert talán sziesztaidőben kevesebben vannak, mondjuk szerencse, hogy nem zár be… Az egy órás sorbaállás igazán nem tekinthető soknak, mégis egy örökkévalóságnak tűnik… Az utcáról lassan beérünk az épület boltíves bejárata alá, végre egy kis árnyék, odabent belső udvar kis tavacskával, aztán lépcsők, egy levegőtlen lépcsőház, végül az iroda előtere…

Egy nagydarab srác valami erős illatú vadvirágcsokorral csapkodja magát – állítása szerint elég régen fürdött…

DV nagyon szenved az egésztől, de én is, megszoktam a szabadságot, a friss levegőt, és hogy mehetek, amerre akarok… Végre sorra kerülünk, elnyűhetetlen és kedvesen mosolygó fiatal lányok fogadnak a pult túloldalán, elő a Credencialt, belepillantás, „ugye nem szálltál buszra?”, statisztikai adatlap, kérdőívkitöltés.

Végre kezembe kapom a Compostelát, az oklevelet, szép latin körmondatok ismerik el, hogy végigjártam az utat, DV is szabadul – az első dolgunk a szomszéd szuvenírboltban egy euróért belamináltatni, „meghívhatlak egy laminálásra?” – kérdi DV.

Lefényképezzük egymást az oklevéllel a kezünkben, megpróbálunk bejutni a katedrálisba, de ez most lehetetlen. A spanyolok képesek órákat sorbaállni azért, hogy megölelhessék Szent Jakab ezüst szobrát… Magát a templomot már a délutáni nap vöröses fénye világítja meg, nagyon fontos épület ez, a Spanyolországban vert eurocentesen is a santiagói katedrális homlokzata van, nini. Barokk egyébként, és ráférne egy alapos restaurálás, szinte természeti képződménynek látszik, mohalepte kövei lángolni látszanak a lemenő nap fényében, akár Angkor romjai Kambodzsában… a meleg is hasonló.

Bár szállásunk, a Roots and Boots viszonylag drága – tizennyolc euróba kerül egy éjszaka – a konyha mindenért kárpótol. Jó sok itt hagyott élelem van, nézzük csak, miből lehet kihozni egy költséghatékony vacsit. Áh, egy fél doboz szójatej, itt valakinek tejfehérje-allergiája lehetett, hopp ezt megiszom. Olaj, fokhagyma, halkonzerv, tészta, még sajt is akad a hűtőben. Nézzük, mi kell még egy fergeteges és olcsó vacsorához! A sarkon van egy kis bolt, veszünk paradicsomot, sárgadinnyét, miegyebet – és már készül is a halas-paradicsomos-konzervpolipos-sajtos spagetti. Őrületesen sok lesz és nagyon finom. Mostanra már egész jól belejöttem a digitális, programozható elektromos tűzhelyek használatába, a főzés informatikai részét és a mosogatást én vállalom.

 

Minden nap kimosom az aznap használt ruhaneműt, a szép idő miatt minden gyorsan megszárad. Itt a szárító az ablakhoz rögzített izé, csipeszek is vannak, persze hogy addig ügyködök, míg elejtem a bugyimat, és a szép rózsaszín ruhadarab szárnyra kell Santiago óvárosának háztetői felett. Ááááh! Menteni a pótolhatatlan ruhaneműt! Lerobogok a lépcsőn, ki, megvan.

 

A belső udvar kis mesevilág. Valami jótét lélek babzsákfotelekkel népesítette be, áldassék a neve. Jóllakottan sziesztázunk a babzsákfotelek ölében, semmi kedvem kimászni, de igazán semmi… Mégis muszáj, mert egy sirály megtisztel, de úgy, ahogy még sose – na ezt a pólót nem viszem haza, az egyszer biztos. Nevetek, tessék, mielőtt túlságosan belelovalnám magam a dicsőségbe, íme!

Sirályok rikoltoznak felettünk, nem lehet messze a tenger – bár még három nap, míg elérjük… Templomharangok zúgása vegyül a madárhangok közé, mennyei béke és harmónia.

 

Találok pénzbedobós internetet, sőt még a kívánt címletű eurós érme is ott hever a padlón. Megírok pár ímélt haza, elolvasom, amiket kaptam – Otthoni barátnőm gyanakszik, hogy nem is lehet igaz, amiket írok, biztos egy netcaféban ülök a Camino helyett és kitalálom az egészet!

Estefelé ismét besétálunk a városközpontba, a katedrálishoz. Ünnep, ünnep! Mindenfelé utcazenészek játszanak, élet, mediterrán öröm vibrál az ódon falak között. Egy lejtősebb téren leülünk a kockakövekre, csodálatos karibi zenét játszik egy kis együttes, meleg este van, felettem az égbolt valami egészen különleges lila színben játszik, és érzem, hogy erre a pillanatra örökké emlékezni fogok… Mindenhonnan ismerősök köszönnek rám – DV csodálkozik is – és elfog a szomorúság: ezekkel az emberekkel valószínűleg soha többé nem fogok találkozni. Megrendítő: még sose éreztem, hogy nekem bárki társasága ennyire hiányzott volna, az osztálytalálkozókra el se mentem, ezeknek az embereknek meg jórészt a nevét se tudom, mégis mintha örök barátság kötne össze velük…

Milyen jó lenne itt maradni!