Camino Frances. Hetedik nap. Logrono - Najera

2010. július 20. kedd.

Töksötét, csend, mégis mindketten egyszerre felébredünk. Kidob bennünket az „ágy”. Mennyi az idő? Hajnali három. Induljunk?

Indulunk, az ajtót nem zárták be, este még elhangzott, hogy aki korán megy, vegye ki a reggelijét a hűtőből… Citromos joghurt, jobbat kívánni se kell, befalom nyomban még öltözködés közben. Bedobok egy tízeuróst az adománygyűjtő dobozba, legyen a másnapi csapatnak is paprikás krumplija, vörösborral…

 

Egy hete vagyunk úton. Máskor ilyenkor már csomagolni szokás, mert letelt a szabadság. Mi meg még csak most csaptunk bele a nagy kalandba. Megfogadom, hogy soha többé ötnapos meg egyhetes utakat. 

Jó hideg van, és meglepően erős a közvilágítás. Ez így egyáltalán nem takarékos, nem is környezetbarát, ráadásul a sárga fénynél nem látni rendesen a sárga nyilakat. Aztán kiérve a városból hirtelen nagyon sötét lesz, leszámítva a fejünk felett a Tejutat, ami sokkal jobban ki van világítva, mint földi párja... Egy boldogtalannak látszó szlovák srácot találunk egy kis parkban: a mobiltelefonja fényénél próbálja megtalálni a jelzést a fák oldalán. Eljött az alkalom, hogy DV büszkélkedhessen a világítós botjával, tényleg szinte reflektor. Ettől függetlenül később eltévedünk a sötétben. Elhagyunk egy víztározót, hosszú-hosszú vashíd vezet át rajta, aztán jön 13 kilométer Navarrete-ig. Mivel magát a Caminót valahol eltévesztettük – komolyan mondom, lehet ezt érezni a sötétben, hogy most az „úton” vagy nem az „úton” járunk-e, más energiája van – szóval megcélozzuk Navarrete fényeit, mondván középen ott a templomtorony, ott kell lennie a Caminónak is, majd megtaláljuk. Meg is lesz, kezd világosodni, egy boltíves épületnél most kászálódnak a vándorok, akik kint aludtak a tornácon. Nagyon hangulatos középkori városka, megfogadom, hogy legközelebb itt szállok meg!

Navarrete után jön egy temető – a „hajnali temető”, mert jellemzően mindig pirkadat táján haladunk el az aktuális temetők mellett – a kapuja díszes és román kori, bélletes, cikcakkos faragással. Valaha egy zarándokkórház kapuja volt, most a temetőé: elgondolkodtató ez is. Van itt egy emléktábla, egy belga nő emlékére, akit itt gyilkoltak meg 1986-ban. Szomorúan gondolok rá, vajon hogyan történhetett?

Hátunk mögött narancsvörös lángolással kel fel a nap.

De mi most megyünk tovább, Ventosa mellett szinte elvágtatunk, mindenfelé Rioja tartomány köves szőlőskertjeit látni. Konkrétan öklömnyi kavicsok közül nőnek ki a tőkék, el se tudom képzelni, hogyan telepítették őket. Egy helyen leülünk pihenni és enni egy nagy kövön, és oly keserves dolog utána lábra állni, hogy kínunkban nevetünk… A bárányfelhők résein át sugarasan süt a nap, szinte prófétikus, az én lábam meg annyira fáj, hogy inkább beveszek egy fájdalomcsillapítót. Hiba volt! A testi fájdalmak csökkentek ugyan, de innentől lelkileg leszek kibillenthető… A fizikai féllábúság áttevődik érzelmi szintre. Fontos tanulság ez is! Elhatározom, hogy ezentúl csak tényleg a haladást ellehetetlenítő erősségű fájdalom esetén veszek be gyógyszert. Nem törvényszerű, hogy a haladás, az újjászületés ára a lelki vagy fizikai fájdalom legyen! Szinte mantraként ismétlem magamban a megbocsátás mondatait, és ez tényleg segít.

Az utolsó pár kilométer Nájeráig nagyon nehéz. Szinte mintha lángok között járnék, annyira fáj a lábfejem, ez a mai táv egy harmincas volt bizony. Ráadásul hosszasan kell Nájera csúnya ipari negyedében gyalogolni, pfuj. De a vándor ne válogasson… Maga a városka szürreális látvány, egy sekély, kristálytiszta vizű folyó két partján épült, az egyik oldalon magasba törő vörös sziklákkal. Zöld, vörös, kék. Élénk színek. Rendkívül emlékeztet az egyiptomi Luxorra, kicsiben. Bizony Nájera szűk keresztmetszet, mert egyetlen darab zarándokszállása van. Az sincs még nyitva – letelepedünk a fűbe a folyóparton, sőt van, aki belemászik a folyóba is – borzasztóan hideg, és erős a sodrása, ott viritykölnek benne az aszkéták. A túlparton mondjuk van egy strand is, ide hallatszik a vidám zsivaj, ráadásul credencial felmutatása ellenében ingyenes – mégse érzek magamban elég erőt, hogy elvonszoljam magam odáig. Nem is beszélve a lábamon lévő sebekről, amiknek nem biztos, hogy jót tenne. Szóval csak döglünk egy fa alatt a fűben DV kék kendőjén. Piknik-módra ebédelek – májkrém, halkonzerv (igen, megint!), bagett. Diákkorom kajái. Egy óvatlan pillanatban felrúgom a konzervet, szerencsére az olaj nem ömlik rá DV költői szépségű színátmenetes kendőjére, aztán visszaszedem a fűből a haldarabokat, lehangyázom, teljesen jó. Múlik a finnyásság. Az evés e pillanatban valahogy felesleges időtöltésnek tűnik számomra, ráadásul pénzbe is kerül. Később lesz módom megbánni ezt a kósza, smucig és aszkétikus gondolatot – miután megtettem száz kilométert három nap alatt két halkonzerv és egy szentelt ostya segítségével, majd negyedik nap alig bírtam lábra állni…

Eljön a kapunyitás ideje, az épület mondhatni szocreál, az eddig szétszórt foltokban, meghitten táborozó csapat villámgyorsan hosszú sort képez a bejáratnál. Elég lassan megy az adminisztráció, bár az önkéntesek még sárgadinnye falatokkal is kínálgatnak bennünket. A várakozás unalmát elűzendő lánc-vállmasszázst kezdeményezünk: mindenki masszírozza meg az előtte álló vállát (csak a sorban utolsó jár pórul, ugye, de ez az élet más dolgaiban is így szokott lenni). Mozdulni is alig lehet a hátizsákoktól, botoktól. Egy nagy közös, vagy száz személyes hálóterem van, az emeletes vaságyakat szám szerint osztják be, minket DV-al egymás mellé sorsoltak. Igazi tömegszállás. DV különös bogarat fog az ágyában: olyan, mint egy nagyméretű hangya. Megcsodáljuk, aztán ledobja az alsó szintre, hadd legyen nekik is.

 

Daliásan sántikálva DV kölcsön-papucsában elvergődök a folyó túlpartjára, a Spar-ba bevásárolni, erre kiderül, hogy a szieszta miatt zárva, majd ötkor nyitnak… ez potyatúra volt. Bevásárlás helyett vízhólyag-lecsapolás következik, varratszedéssel. Immár ez is a napi rutin része.

 

Végre zuhany, úszik minden, el lehet képzelni milyen az, amikor száz ember próbál egymás után mielőbb lefürödni és (majdnem) senki se törli fel a zuhanyozót maga után.

A mosógép pénzbedobós, persze hogy kézzel mosok. Mások szövetkeznek egy közös mosásra, egy érmével. Csapatépítő dolog ez.

Jó sok mindent lehet találni az „elhagyott tárgyak dobozában”. DV magához vesz egy snájdig vietnami papucsot, én egy szürke polárpulcsival szemezek, hogy végül otthagyjam... ez aztán meg is bánom… már másnap. A folyó felett daliás cumulonimbus, zivatarfelhő tornyosul, vörösre festi a lenyugvó nap. Fülledt meleg van, megül a hálóteremben – rossz így aludni, horkolás, nyöszörgés, szenvedés-hangok hallatszanak mindenfelől. DV szerint ilyen lehet a pokol. Hát, kemény tudatszintek vibrálnak a levegőben, azt biztos. Kábé mindenkinek mostanra ment tropára a lába.