Camino Frances. Huszonkettedik nap. El Acebo - Villafranca del Bierzo

2010. augusztus 4. szerda.

Fernando nem enged el minket pirkadat előtt, azt mondja, balesetveszélyes. Igaza van: még a derengő szürkületben is sikerül egy hatalmasat perecelnem egy vízmosásban. Eléggé meredek az ösvény. A térdemről lejön kissé a bőr, rögtön beecsetelem a piros gyógyszertári folyadékkal, ami pont olyan színű, mint a vér: az eredmény igen drámai, elégedett vagyok vele.

A gyönyörű meredek vidék után nem esik jól a síkság pora, melege, tudatállapota. Még mindig fel vagyok töltődve a hegytető élményeivel és tiszta energiájával, könnyen megy a gyaloglás, meg sincs kedvem állni. Egy faluban valaki megkínál egy édességgel, ez is csodálatos.  

Érlelődnek az új elhatározások a határaimról, és érzem, hogy most már megvan a tekintélyem ahhoz, hogy be is tartassam ezeket. Hú, ha hazamegyek, rendet csinálok az emberi kapcsolataimban… úgy kivágom az energiavámpírokat, meg bárkit, aki játszmázni próbál velem, hogy csak úgy csattan.
 

Ponferrada nagyon tetszik! Elképesztő a templomos lovagok várkastélya. Ha nem tudnám, hogy valódi, azt hihetném: Walt Disney-díszlet… Csipkés ormok, kiugrók, tornyok, várárkok. Valószínűtlen építmény! Egy elágazásnál kapásból rossz irányban indulnék, egy pincérlány lecsapja a tálcát és utánam szalad, hogy szóljon. Annyira hálás vagyok ezért! Egy legalább fél méteres, aranyozott kagylójelet nem bírtam észrevenni az épület homlokzatán…

Gyaloglás, gyaloglás, immár síkvidéken, unalmas aszfalton, egyre nagyobb forróságban. Egy ismeretlen nevű faluban leülök pihenni egy kis téren, kút is van, feltöltöm a fantás palackomat. Egy pocakos, bajuszos spanyol pasas mindenáron társalogni próbál velem: amikor kiderül, hogy magyar vagyok, azonnal mondja, hogy Liszt Ferenc, és Liszt-szerzeményeket kezd énekelni. Elszégyellem magam: én mikor tudnék spanyol zeneszerzőktől így, kapásból, bármit?

 

 Gyaloglás, gyaloglás. A préri közepén van egy buszmegállóra hasonlító pihenő, itt megállok, megint töltök vizet és bedugom a fejem a csap alá. Az építmény köveit teleirkálták az erre járók: íme a Facebook kőkorszaki változata, egy szó szerinti üzenőfal!

 

Hű, de rossz megint elindulni. Mindig az elindulás a legfájdalmasabb. Gyaloglás, gyaloglás. Beérkezem Cacabelosba – nem tetszik a neve, meg valahogy maga a városka sem, bár az út során itt kínálnak először a vendéglők galíciai módra készült polipételeket. Forró szél fúj, igazi főn, felkavarja és az arcomba csapja a port. Megyek tovább. A fák kérge furcsa arcokat formáz – lefényképezem, hogy utólag megnézhessem, nekem voltak látomásaim vagy tényleg ufók vannak a fakéregben. És tényleg.

Agyforraló a hőség, konokul talpalok, ki akarok keveredni ebből a síkságból mielőbb. Az út ismét emelkedik – azért harminc kilométer megtétele után ez nem annyira játékos dolog – olvadozik az aszfalt, amire valaki rásprézte: no more bocadillos! Soha többé szendvicset! Ezen mosolyognom kell, bár szinte mindenen mosolygok, kicsit bekattanós a meleg és a monotónia. Na meg egész nap csak egy szem kopaszbarackot ettem. Az utolsó pár kilométer a szőlőskertek között igazán gyötrelmes. A délutáni nap az arcomba süt, kalap híján fejemre kötöttem a vízbe mártott egyiptomi kendőt, percek alatt szárad meg. Gyaloglás, gyaloglás.

 Végre elérkezem Villafranca del Bierzóba. Akárhogy is vesszük, El Acebo és Villafranca között negyven kilométer a távolság, na meg szintkülönbség is volt, hegyről le, hegyre fel. Igencsak szeretnék már lezuhanyozni. Elhaladok a román kori, ősöreg Szent Jakab-templom hatalmas ívű, bélletes kapuja előtt – esküvő van éppen, kiöltözött násznép nyüzsög, inkább nem megyek közelebb. Nem érzem magam túlságosan szalonképesnek… A kapu egyébként nevezetes: ez a Puerta del Perdón, a Megbocsátás Kapuja. Itt bocsáthatták meg önmaguknak a megbetegedett, kimerült zarándokok, hogy nem teljesül az ambíciójuk: nem képesek immár átvergődni a második hegyláncon, nem jutnak el soha Santiago de Compostelába… és érdekes módon ezután sokan mégis erőre kaptak és be tudták fejezni a zarándoklatot.
 

Tud ez a megbocsátás, nagyon.

 

Az első zarándokszállás ajtaján ott a kézzel írt tábla: completo. Megyek tovább, útmutatást kérek a kisvárosba érve egy anyókától: az kézzel-lábbal magyaráz, főtér, kis híd, túlpart. Navigálok. Completo. Oké, vissza, nézzük a Guide-ban harmadikként felsorolt zarándokszállást, kisváros, híd, anyóka, magyarázás, navigáció. Végül: completo. Újratervezés!

Hát, kicsit differenciáltabbá vált az alapvetően optimista hozzáállásom, már úgy este hét óra lehet, erősen lefelé megy a nap a hegygerinc felett, egyébként nagyon guszta kis városka ez a folyóparton. Eszméletlenül fáj a lábam. Próbálok felkészülni lelkileg a szabadban töltendő éjszakára. Na most kell a megbocsátás meg a szív ereje. Aztán kapok egy tippet: menjek a Tourist Infóba. Az hol van? Kisváros, főtér, anyóka, magyaráz – végül megszán engem, karon fog és becipel az irodába.

Itt aztán tényleg segítenek, menjek a szünidőre kiürített iskolába, nincs messze. Megyek. Az iskola kapujánál adminisztráló diáklány azt mondja: menjek a Hiltonba. Azt hiszem, nagyon csúnyán nézhetek rá… Kiderül, hogy a nagyon is lepukkant iskola egyes tantermeit nevezték el Hiltonnak, Ritznek, Palace-nak. Ez a kis poén derűt fakaszt… Az iskolaudvaron színpompásan száradnak a holmik, ez a szükségszállás egyébként ingyenes. Megágyazok magamnak minden idők legkoszosabb tornamatracán.

Isteni érzés végre lezuhanyozni, bár a víz hideg, a zuhany pedig nem csupán koedukált, de nincsenek elválasztó fülkék vagy függönyök sem, csak a fal, végig a zuhanyrózsákkal. Sőt tulajdonképpen nincsenek is zuhanyrózsák, csak a rozsdás csőcsonkok sora, amikből jön a víz. Konkrétan, lágerhangulata van, de ezt se bánom, egyedül vagyok benne. Na, nem sokáig, bezúdul negyven átizzadt csinos olasz biciklis fiú, értelemszerűen meztelenül. Túl fáradtak vagyunk mindannyian, hogy bárki is zavarba jöjjön… röhögés.

Az iskolaudvaron van pár töredezett, kiselejtezett asztal és szék, itt lehet vacsorázni. Én már túl fáradt vagyok ahhoz, hogy boltot keressek, sőt úgy igazából éhes sem vagyok, de tudom, hogy muszáj ennem, ha holnap tovább akarok menni. Konzerv, az mindig van, az El Acebo-i fél bagettel. Beküldök egy gyanús konzervet, valami tengeri állat fokhagymás olajban, a latin neve is rajta van a dobozon, irtó tudományos, de ettől még nem lettem okosabb. Két ex-NDK-s német nő is vacsorázik itt, közösen megiszunk egy üveg vörösbort és a német egyesítésről beszélgetünk. Ki vannak akadva azon, hogy senki se kéri se az útlevelet, se a személyit, hanem ez a vacak credencial az egyetlen érvényes személyigazoló okmány, amiben még fotó sincs. Az egyik asszonynak olyan fogsora van, amit eddig csak vámpírfilmben láttam, valahányszor rám mosolyog, frászt kapok tőle, a másikon pedig drága Bulgari ékszerek vannak. Elszoktam az ékszerek látványától, a zarándokok nemigen hordanak ilyet. Megkínálom őket Szent Jakab-keksszel, nagyon ízlik nekik, mert „olyan mint a stollen”, na ja, olyan kemény, teszem hozzá gondolatban.

Villafranca vizéről azt tartják, hogy eltörli a zarándok bűneit. Aki már idáig elvergődött… Nos, lehet, hogy így van, mindenesetre én gyorsan hozzáteszek néhány újat: a káromkodás, a meztelenkedés és az alkoholizálás vétkét. Mosolyognom kell, annyira ártatlan mindez!

A matracon fekve elmélkedek a fizikai határaimról. Hogyan kínozom magam ezzel az ostoba bizonyítási kényszerrel, elérve, hogy végül átélhessem: „completo, itt nincs helyed”… Ahhoz is fáradt vagyok, hogy el tudjak aludni, vörösbor ide vagy oda. A két német nő folytatja az ivászatot, van még két üveg boruk, mint kiderült. Sajnálom, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy alaposabban megnézzem ezt a szép kisvárost. Zarándok-énem legyőzte turista-énemet, úgy látszik. Megfogadom azt is, hogy soha többé nem gyaloglom le a maratont. Nagyon érdekes érzés, hogy minden csontot külön érzékelek a lábamban, végig a combcsontot is, meg az izmokat meg a bőrt meg az inakat, külön-külön és együtt is küldik fájdalom-jelzéseiket a receptorokon, idegrostokon keresztül, egészen zenei jellegű fájdalom-összhangzat alakul ki, szinte szinkronban a városka harangjaival…