Rettenetesen hideg a reggel, és misztikus köd burkol be
mindent. Aztán kiderül, hogy ez nem is köd, hanem felhőben vagyunk. Lépésnyire
se látni, máskor kicsit messzebb, bár a sötétben ez se túl sok. Azért a fehéren
derengő karsztos mészkősziklákat ki tudom venni, ahogy lépdelek közöttük – a
Terhek letevésének helyét viszont nem látom meg, ami jellemző… Egy hatalmas, a
ködben derengő kereszt egészen különleges hangulatot ad a pirkadatnak… A
franciák úgy védekeznek a nyomasztó félhomály ellen, hogy igen zajosak, vidámak,
énekelnek. Én igyekszem gyorsabban menni, hogy lemaradjanak, mert e pillanatban
a csönd szava többet mond a számomra, mint az emberi zaj…
A ködös fennsíkról leereszkedve
ismét jön az aszfaltút, és érdekes módon mintha megint beköszöntött volna a
sötétség, pedig talán csak a ködfelhők sűrűsödtek össze ismét, immár felettünk.
Aztán az első hajnali fénysugár aranyszegély varázsol a felhőkre, amikor épp az
Atapuerca-i útelágazás mellett haladok el. Ez is Világörökség, kis kitérővel
meg lehetne nézni az ásatásokat, itt tárták fel Európa legrégebbi
ősember-leleteit, barlangfestmények is vannak… De egyfajta együttérzéssel csak
arra tudok gondolni, hogy az ősember is biztos sokat gyalogolt… Megyek tovább
egyenesen, Burgos felé.
Nyomasztó, eseménytelen, 18
kilométeres talpalás következik. Ráadásul ebből 10 kilométeren át a Burgos
előtti ipari és raktáráruházas negyedben „gyönyörködhetek”. Nyílegyenes járda,
autótelepek, teszkóparkolók, halódó irodaházak, kínai raktáráruház, IKEA.
Amikor az ember már azt hinné, hogy megérkezett a nagyvárosba, ez jön. Olyan,
mint Budaörs Pest előtt, sosincs vége.
Letérnék egy alternatív, kicsit
hosszabb útvonalra, de nem lehet, mert találkozom Francescóval, egy firenzei
sráccal – már az is gyanús, hogy egy szót se szól olasz létére – valami baja
van, kéri, hogy kísérjem el amíg találunk egy patikát. Úgyhogy tartom a lelket
a srácban, meg persze magamban is – a színpompás biciklistacsapatok vidáman
suhannak el mellettünk, és kórusban kívánnak Bon Caminót, ez meglepően
sok energiát ad…
Aztán a városba beérve hol
Francesco veszi észre a jelzést, hol én, egészen jól „összedolgozunk”. Egészen
sajátos helyi Kresz-táblák vannak, egy helyen a fiú meg is kérdezi az utat,
mutatják – az iránymutató katedrális-torony néha eltűnik a házak rengetegében.
Burgosba érve folytatódnak a végtelen járdák… A városnak több, mint
százhatvanezer lakosa és komoly ipara van. Máris elszoktam az ilyentől, furcsa
például, hogy nem köszönnek az emberek… Falusi lettem Pesten…
Otthagyom Franciscót a patikában,
nagyon hálás – nem is gondoltam volna, hogy hallgatag gyaloglásunk ennyit
jelentett neki – veszek gyümölcsöt egy kis boltban, aztán már bent is vagyok az
óvárosban. Nagyon tetszik!
A burgosi katedrális a
Világörökség része, a virágzó gótika mesterműve. Kisütött a Nap, és kezd meleg
lenni, de én ezt az időt bent töltöm – konkrétan órákon át bámészkodok az
oldalhajók szövevényében, csatlakozom egy olasz turistacsoporthoz, egész jól
értem a magyarázatokat. Kicsit turistává válok én is, bár a zarándok és a
turista között minőségi különbség van.
A zarándok kicsit szakadt, kicsit
koszos, kicsit sántít, viszont nagyon jól érzi magát. A turista nem szakadt,
nem koszos, nem sántít, viszont irigyli a zarándokot, amiért az jól érzi magát.
Ezért a turista a belvárosi shopban olyan tárgyakat vásárol, amelyek a
zarándoklatra emlékeztetik, például kagyló alakú hűtőmágnest, Szent Jakab
képével ékesített botot. Ilyesmit az igazi zarándok sose venne, mert nem cipel
magával szuvenírt és egyéb kacatot. Igen jól szórakozom ezen.
A beugró a katedrálisba megint
két és fél euró, de megéri… hátizsák nélkül bóklászok, és néha beájulok a
padsorokba, biztos hogy a fáradtság is belejátszik áhítatos lelkiállapotomba.
Az altemplom részben van El Cid síremléke és egy modern freskó, amin a nagy szabadságharcos
kifejezetten Obi Van Kenobira hasonlít a Csillagok háborújából. Jedi
lovag-szerelés, szakáll. Hiába, egyetlen festő se tudja kivonni magát kora
eszményeinek hatása alól, különben pedig ez is, az is lovag… Ennél is
viccesebb, hogy az egyik kriptában térhatású mozivetítés van. Mégpedig a Camino
tájait vetítik, hát ezt nem hagyhatom ki, 3D szemüveget fel. A szarkofág
fedelére faragott néhai nagyúr mintha kriptájában, ágyból nézné a vetített, virtuális zarándoklatot…
Hát, a „nyugodjon békében” aligha valósul meg számára, nagyon bizarr.
Nagy-nagy turistaáradat van
mindenfelé, még Ali Baba giroszsütödéje is „zarándokmenüt” kínál. Bizony, enni
kéne, félholt vagyok az éhségtől. Próbálkozok a bankautomatánál, Pesten azt
mondták, hogy perszepersze jó a bankkártyám Európában mindenhol, hát ez
marhára NEM igaz. Örülök, hogy magát a hasznavehetetlen kártyát
visszazsákmányolom a géptől!
Először egy olyan szálláshelyre
akarok menni, amit még Logroňóban ajánlottak, de kapok DV-tól egy SMS-t, hogy ő
„az útifüzetben 3-as számmal jelölt szálláson” van. Kínos keresgélés kezdődik a
Calle Lain Calvo után, nem bírom megtalálni a sikátorok sokaságában.
Helyiek segítségét kérem, jön a nagy spanyol mutogatós tánc. Ez valami
hihetetlen dolog. Magyaráz az ember spanyolul, tökre’ nem érdekli, hogy
érted-e, és jól teszi – a metakommunikációból meg a helyzetből csak megértődik
valami (Egy idő után én se csinálok problémát a nyelvtudás hiányából és
mindenkivel magyarul beszélek. „Gyere egyél lecsót!” – ezt például elsőre
értették. De ez majd később lesz.) Most mutogatás, magyarázás – ez odavonz még
három másik spanyolt, akik bekapcsolódnak és a szélrózsa minden irányába
mutogatnak. Kábé mindenki segíteni akar, teljes a káosz.
Na, miután háromszor körbejártam
a katedrálist és környékét, meglesz az utca és a szállás is, közben találkozom
a tegnapi franciákkal, nagyon kedvesen invitálnak oda, ahol ők laknak – és
nagyon nem értik, miért nem akarok én a tornyocskákkal ékesített, kastélyszerű,
három kagylóval jelölt (itt nem háromcsillagos, hanem háromkagylós szállodák vannak)
ránézésre is méregdrága szálláshelyre bemenni. „De hát ez olyan jó hely!” –
mondják, persze nekik biztos működik a bankkártyájuk…
Szóval a Santiago y Santa
Catalina-ba megyek, olyan a homlokzata, mint egy templomé és kápolna is
tartozik hozzá – ennek ellenére magánkézben van. Kellemes hely, egyetlen nem
túl nagy szoba, csak belülről nyitható üvegajtóval, emeletes ágyakkal, indiai nagchampa
füstölőillattal.
Sétára indulok az óvárosban. A
folyópart hihetetlenül hangulatos, árnyas sétányán tűzoltózenekar játszik egy
pódiumon, rengetegen hallgatják. A műsor végén eljátsszák a spanyol himnuszt –
a közönség egy emberként ugrik talpra és hangosan éneklik. Belegondolok, boldog
nép az, ahol nem zavarba ejtő egy utcai zenekartól a nemzeti himnuszt hallani,
és ugyanígy nem ciki nyilvánosan, hangosan énekelni… És milyen lelkesek, milyen
büszkék arra, hogy spanyolok! Tényleg spanyolok, Burgos már Kasztília,
Baszkföldet magam mögött hagytam már régen… A szombatra való tekintettel
mindenfelé esküvői menetekbe botlok. A katedrális mögött is gyülekezik a
násznép, az ifjú vőlegény feltűnően csinos, délceg katonatiszt, kitüntetésekkel
– remekül áll rajta az egyenruha, ahogy a kollégáin is, tudnak ezek a
spanyolok! Hanem a menyasszony… mit mondjak, nagy a
kontraszt. Azért rám is jut a rózsaszirom-hullatásból… sok boldogságot kívánok
nekik.
Egy árnyas padra ülök le
ebédelni, nem maradok sokáig egyedül, mert megérkezik Oliver és mellém
telepedik. Oliver német, és úgy néz ki, mint egy náci a legrosszabb rémálomból.
Bazi nagy darab, masszív pasas, tökkopaszra borotvált fejjel, jégkék, apró,
szúrós szemekkel, harsány modorral. A homlokát nyilvánvalóan arra tervezték,
hogy várkapukat lehessen betörni vele. Bár teljesen ártalmatlannak bizonyul,
még napok múltán is frászt kapok tőle.
Sétám végére a szálláshely
ajtajára kikerül a kézzel írt completo tábla. Nem a vízhólyag, a harapós
kutya vagy a fáradtság a zarándok legnagyobb ellensége, hanem ez a felirat, ami
azt jelenti: „megtelt”. Én még jókor érkeztem.
Találkozom DV-al, kiderül, hogy
este fiesta lesz, szabadtéri koncert és buli, csak sajnos nálunk van
este tízkor kapuzárás… DV megműti a sarkamat, mert ezúttal oda nőtt egy bibi, a
fájdalmasabbik fajtából. Újabb fontos spanyol szó: ampolla, azaz
vízhólyag… Menetrend szerint felbukkan a szakállas lengyel srác, és közli a
zarándokmise időpontját. Oké, menjünk, nyilván nem a katedrális főhajójában
lesz (ahol egyébként is turistahordák kószálnak), hanem egy oldalkápolnában,
baloldalt. DV hiányosnak találja az öltözékét, rövidnadrágban van,
nem túl misekompatibilis. Kölcsönadom neki az indiai kendőmet, a dereka köré
csavarja (vagy ötször, bosszantóan karcsú!), máris kész az illedelmes hosszú
szoknya. És még csinos is. Semmi gond a beléptetéssel, bezzeg Évát, a
kecskeméti lányt már nem akarják beengedni a túl rövid szoknyája miatt. A
zarándokmise elég vicces, egy szerzetes-pap segédkezik, vagyis inkább
bohóckodik az oltár körül. Őt figyelem, nyilván a szövegértés helyett. Látszik,
hogy nem minket akar szórakoztatni, hanem ez a természete. Nem úgy néz ki, mint
aki boldogtalan a fogadalmak miatt.
Enyhült a hőség, fokozódott a
fieszta-hangulat azalatt, míg mi misén voltunk. Délutánba szelídül a napsütés,
egy boltban „angyalkenyeret” veszünk – ez marad a tésztából, miután kiszúrják
belőle a megszentelendő ostyák korongjait. Ezután felmegyünk Burgos legmagasabb
pontjára, a várdomb tetejére épült kilátóba, a napfény narancsos aranyszínre
festi a háztetőket, távolabb síkság, síkság, amíg a szem ellát… a Mezeta.
Arrafelé megyünk holnaptól…
Olyannak ígérkezik, mint valami
száműzetés a pusztába. Még az alkonyatban is vibrál a hőség.
Aztán buli, a helyiek már
gyülekeznek a téren a színpad körül, egész idős nénik és bácsik is sorjában
ülnek a padon… Milyen remek dolog ez. Pedig a koncert nem éppen klasszikus,
hanem igazi tuc-tuc acid trance, villódzó lézerfényekkel és
gyomorrezgető basszusokkal. Még a mellkasomban is érzem a dobokat, akkora a
hangerő, ugrabugrálunk DV-al, már amennyire a talpunk engedi… vízhólyag-boogie.
A zarándok-kollégák kibulizták,
hogy este tíz helyett fél tizenegykor legyen kapuzárás, lámpaoltás, de ez még
így is szégyentelenül korai. Mégis igyekszünk vissza, hiába lesz holnap
vasárnap és Szent Jakab napja, nekünk „munkanap” lesz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.