Camino Frances. Kilencedik nap. Granon - Tosantos

2010. július 22. csütörtök.

Közösen reggelizünk, nagyon hangulatos. Sajnálom is itthagyni ezt az otthonos, lelkileg és fizikailag is melengető helyet…

Kilépek a harangtoronyból, megborzongok. Lóg az eső lába, látszik a lélegzetem. Beburkolózok az indiai kendőbe. Viszonylag magasan, 760 méteren vagyunk tengerszint felett, és az út lassan, de biztosan emelkedik. Sok-sok kis falun haladok keresztül, semmi különös nem történik. DV a jó ég tudja, merre jár. 

Belorado határában fellengzős Világörökség szobor, tábla. Kizárt, hogy magára a városkára vonatkozzon, ahol semmi érdekes nincs. Nagy-nagy építkezés az egész, a munkások mutogatják, merre kell átlábolni az útfelbontásokon, építőanyag-halmokon. A templom teteje alig látszik ki az ázott gólyafészkek alól.

Eseménytelen, kopár, lapos útszakasz következik, szürkeség, ameddig a szem ellát, alacsonyan úszó, tépett gyapjúra emlékeztető, esővel terhes, szürke felhők. Nehezen haladok, a Camino kezdete óta nem voltam még ilyen kimerült. Huszonöt kilométer megtétele után a bokám is begörcsöl, tehát úgy döntök, a következő helyen megszállok, lesz ami lesz. Öt kilométert vonszolom még magam Belorado után Tosantosig, ahol aztán lecövekelek a ferences plébánia előtt. Tosantos 800 méter felett van, bolt persze nincs, ellenben hideg az van. A szállás ajtaja még zárva. Ücsörgök a csepergő esőben egy padon az épület előtt, és megpróbálok enni valamit – úgy számolom fel a mára szánt olajos kagylókonzervet, mint a lassított felvétel… Mennyire fontos is az, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Nos, az én mai kenyerem legalább három napos, ehhez állkapocs kell. Mindegy, idő az van. Konkrétan, az eszem is megállt, próbálok írni, de alig mozdul a toll a kezemben. Ami születik, grafológuscsemege. Érdekes módon nem érzem magam rosszul, bár fizikailag és szellemileg igencsak lelassultam. Sehol senki.

 Felbukkan egy bácsi, kinyitja a kaput, ő Juan atya. Egyszerű lélek, a szó igazi ferences értelmében, idős is, alig él már, ennek ellenére ragaszkodik hozzá, hogy a hátizsákomat ő cipelje fel az emeletre. Itt is padlónmatrac a szisztéma, megtippelni se tudnám, hány száz éves lehet az épület. Ha Észak-Németországban volnánk, azt mondanám, „fachwerkes”, fa szerkezetes ház, de akkora girbegurba gerendákból ácsolva, amekkora fák ma már nincsenek. A falak is rokonszenvesen girbegurbák, egyébként a parókia megtestesíti a ferences eszményt: a végtelenségig puritán. Fal, plafon, matrac. Egyéb kívánságom egyébként nincs is. Az egyetlen szokatlan elem a Donald kacsás zuhanyfüggöny. Nagyon fázom: még a hálózsákban is reszketek a hidegtől, és ahhoz sincs erőm, hogy új kötést tegyek a vízhólyagjaimra. Ilyet még nem éltem át. Rémlik, hogy DV is felbukkant, magyaráz is valamit, de semmire nem emlékszem belőle. Magamra maradok, de egyáltalán nem bánom: nincs most erőm beszélgetni. Ez a tudatállapot teljesen új a számomra, ez a teljes fásultság, ahol nincsenek érzelmek, sem gondolatok. Abszolút érzéketlenség. Csak egy nagy, szürke, üres tudati tér van. Örülök, hogy békén hagynak.

A tegnapi csúcsélmény után most átélem a totális mélypontot. Annyira rosszul vagyok, hogy már nem is érzem, hogy mennyire rosszul vagyok. Nagyon érdekes: egyfajta hűvös távolságtartással figyelem az állapotot.

Legalább három órát fekszem mozdulatlanul, legalábbis amikor magamhoz térek, ugyanabban a pozitúrában fekszem az oldalamon. Nem aludtam, viszont valamiféle félálom-látomásaim voltak: kísértetek, holtak lelkei kísértek seregestül, szürke árnyakként a Caminón. Az, hogy valakinek nincs teste, nem kifogás, ők is járják az utat, vezeklésképpen… Jóval később olvasok arról, hogy ilyen legenda tényleg van, irányjelzőként és védelemül van az út mellett felállítva annyi kőkereszt…

 

Némileg jobb állapotban ébredek, mászok elő a hálózsákból. Időközben megérkezett egy nagy csapat életvidám lengyel, jó fejek, az ő társaságuk feltölt. Az egyiknek olyan vízhólyag-gyűjtemény van a lábán, hogy le is fényképezem. A magaméit is lekezelem: immár három emeletessé vált az időrendben első példány. Igazán extra, úgy néz ki, mintha lenne egy hatodik lábujjam. Tisztára sámánikus.

Találok egy konnektort, és mivel van elosztóm is, konfliktus nélkül tudok osztozni a lengyelek mobiltelefon-töltőivel. A merülőforralóm segítségével extraerős ginzengteát főzök, kifejezetten túlélési esetekre pakoltam be otthon. Jót tesz. 

Felmegyünk egy emelkedőn megnézni a sziklakápolnát. A lengyelek misét szeretnének, de a faluban nincs pap. A kívánság mégis meghallgatásra talál: felbukkan Amado, egy fülöp-szigeteki fickó, aki történetesen pap. Következő kérdés: kinek van egy Bibliája? Persze akad, meg Juan atya egy nagy papírdobozba összeszedi az egyéb kellékeket is, úgyhogy van mise, igaz ilyen szó szerint fapadosat még sosem láttam. Olyat sem, hogy a misekehely a borral kézről kézre járjon. Olyan a hangulat a sziklabarlangban, mint amilyen az őskeresztények idején lehetett, egyszerűségében szép és igaz. Még mindig reszketek a hidegtől, bár a barlangban megült az előző napok melegéből egy kevés. Nagyon szép a szertartás, megérinti a szívemet.

Itt is van közös főzés, kicsit alacsony költségvetésű alapanyagokból, a hagyma például kifejezetten romlottnak látszik. De sebaj. Lencsefőzelék készül (legalábbis valami olyasmi), és amikor Juan atya megtudja, hogy egyikünk francia, azonnal kezébe nyomja a fakanalat. Ha francia vagy, biztos tudsz főzni, éljen az haute couisine! A francia nő a fakanállal a kezében dirigál, hihetetlenül vicces, mivel persze francián kívül más nyelven nem beszél, ezért a francia szavakat kifejező gesztusokkal és hangutánzó halandzsával vegyíti a jobb megértés értekében. Ha jön a blüblü, csavarjuk lejjebb a gázt a lábas alatt… A térdemet csapkodom a nevetéstől. Éneklünk is, éljen az Ultreia dal, mennyi erőt lehet meríteni belőle!

Nem hiszik el, hogy magyar vagyok. Nyakamban az ázsiai kendővel, lefogyva, lebarnulva valóban inkább látszom indiainak vagy latinnak. Ráfogom a dolgot a török pasa szépapámra…Kezd kialakulni egy sajátos közös nyelv, angol, spanyol, mindenféle szavakból és mutogatásokból, én elnevezem pilgrim-english-nek.

 

Van egy rokonszenves asszony, szóba elegyedek vele. DV azt mondta, a spanyol nyelv eléggé macho, sok dologra nincs is nőnemű kifejezés, többek között a zarándokra sincs. Igaz ez? Na, ezzel beletenyereltem a feminizmus és a baszk nemzeti öntudat elegyébe, mert az asszony büszkén kihúzza magát, és közli: igen, a spanyol nyelvben nincs, de a baszkban van, ebből is látszik, hogy ami baszk az jobb! Történetesen az ő keresztneve az, hogy Peregrina!

 

Teljesen felszámoljuk a szerény vacsorát, két fonnyadt salátalevél marad csak, ekkor ül Juan atya az asztalhoz… megértjük, hogy ő azt eszi, amit mi meghagyunk… ó jaj... Szégyenkező csend támad az asztal körül. Hát ez nem lehet így. Mindenféle ételek előkerülnek a hátizsákokból, de Juan atya nem fogad el semmit. Azt mondja, beteg a gyomra.

Az ódon épület padlásán egyszerű kis kápolna van. Fésűskagyló-héjakra helyezett mécsesek világítanak. A zegzugos, egymásba csapolt fa szerkezet miatt olyan a plafon, mintha ősöreg erdei fa alatt ülnénk. Itt megint megérint egyfajta meghatottság… A mindenféle papírok között találok egy imát, magyarul. Mintha pont erről a napomról szólna… „Uram, nem azért jöttem a Te házadba, hogy előkelő belső számkivetettségben legyek. Én a zajtól menekülök, nem az emberektől.”

 

Itt az a szokás, hogy valamilyen kívánságot be lehet dobni egy dobozba, aztán Juan atya nyelvek szerint szétválogatja, és ki-ki vehet egyet… hogy az elkövetkező hetekben az illetőért imádkozzon. Így én is a teljes szétfoszlásig hordok a zsebemben egy imacetlit, egy szöveget, ami Magyarország felvirágzását óhajtja a Szűzanya oltalma alatt. Elő-előveszem esténként, és ki tudja, talán értem is imádkozik valaki…